Velence, a vízre épült város kultúránk egyik legerősebb metaforája, ahogy lebegve küzd az idővel ott, ahol városnak nem is lenne szabad létezni, a múlandóság és az élet megtestesítője, ígéret arra, hogy van jövő. Velence kikötő, a határ Kelet és Nyugat, a Mi és az Ők, az Én és a Másik között. Velence múzeum, szalon és kirakat, kultúránk kirakata, csábít, de tükröződik a vásárló, a látogató arca is. Velence kirakat, mert Velence kalmárváros, spiritualitása, érzékisége árucikk, mely lakóinak életét, jómódját hivatott biztosítani. – Az Idegen vezető, Puskás István hivatása Olaszország, amikor ott van, fürkészi, amikor pedig itt, beszél és ír róla, magyarázza, magyarítja. Hetedik levél. 

IMG_2458

Kedves Ideális Látogató, igaz, te is úgy vagy vele, mikor az ismeretlen utcákat rovod, hogy szívesen be-bekukucskálsz a nyitva maradó ajtókon, ablakokon, próbálod fürkészni, milyen terekben milyen életet csorgatnak-űznek a helyiek? Hát még ha olyan csábító külsők mögé csábít a kíváncsiság, mint a velencei homlokzatok…

Most nem a leskelődés erotikus párhuzamai felé fogok haladni, bár szó se róla, mi más volna erre jobb apropó, mint a fülledten erotikus képzeletekkel betelepített, s ezért iszonyatos szexepillel bíró, érzékeket korbácsoló (tégy még ide pár efféle jelzőt) város, amely Casanovát, a Latin Szeretőt, a Férfit adta Nyugatunknak. De a fantázia által betelepített tereknél maradjunk azért, annál az állapotnál, amikor filmes, képes, képeslapos, meg úgy egyáltalán, a kultúránkból magadra vett látványokkal, talán sosem volt (dehogynem volt, hát hogyne lett volna!) eseményekkel pakolod tele a falak mögötti világot, s látni véled, mi történik odabent, ahová a turista értelemszerűen nem léphet be, ahonnan természeténél fogva ki van zárva.

Sejted, tudod nyilván, okos fejeddel, hogy ezek mind csak a képzelet szüleményei, hogy ott bent nem mozartok, byronok, nem goethék, belmondók, mihályerzsik,  georgeclooney-k, angelinajolie-k, jonnydeppek hevernek az aranyozott kanapékon, hevernek a baldachin homályában, keringőznek a muranói csillároktól ragyogó termekben, méregetik magukat és egymást a patinásra kopott velencei tükrökben, osonnak a folyosókon, lépcsőházakban dominókba, köpenyekbe, maszkok mögé rejtezve. Biztos történnek ilyesmik, hiszen mindig minden megtörténhet, miért is ne, kivált, ha jóérzékű rendezvényszervezők, szállodások gondoskodnak arról, hogy az arra áldozni hajlandó turista megkapja ezt a fílinget (emlékszel, ez egy kalmár város, magát árulja, magából évszázadok óta).

IMG_2452

De biztos te is próbálsz olykor szabadulni ezektől a fantáziáktól, próbálsz kibújni a képek alkotta világból, és szeretnéd meglátni a Valóságot. Tudod, kedves ideális látogató, arra tettem neked ígéreted, azzal csalogattalak leveleim olvasására, hogy próbálok segíteni ebben is, hogy a minket, idegent és az őket, helyieket elválasztó határokról meg a határok átlépésének lehetetlen kísérletéről fogok számodra példázatokat adni. Most például azzal, hogy beszélek kicsit arról a hétköznapi életről, ami a falak rejtekében zajlik, egy epizódot osztok meg veled, ami a lehető legszexibb térben, egy büszkén ágaskodó barokk palotában esett meg a minap. Mert a hétköznapi életet könnyen el tudod képzelni a hétköznapi falak mögött, de hogy ezekben a burjánzóan izgalmas, pusztulásukban is ékes homlokzatok takarásában zajlik, oda tényleg nehéz nem bálokat, nagy regényeket, nagy élethazugságokat, mágiát, cselszövést, testcsatákat, romantikus hősöket, lírai hősnőket vetíteni. 

Nem egyszerű elgondolni, s talán még nehezebb észre is venni a bazárok, szuvenírárusok, a szabályozott mozgást a pénzköltésre becsatornázó kirakatok mögött, fölött (ebbe beleértve az Élményt megerősíteni hivatott múzeumokat s egyéb Látványosságokat is), hogy itt bizony nemcsak a múlt relikviáival, hanem élő és eleven mai kultúrával is lehet találkozni. Mert képzeld csak (illetve, tudd meg), vannak itt izgalmas könyvesboltok (és nem a turistamágnes, egyébként pedig nem túl friss, izgalmas kínálatú, műveltségében is penészszagú, egyébként pedig valóban egészen pszichedelikus kulisszában működő Acqua Alta), ahol hétről hétre megfordul az olasz irodalom színe-virága, s ahol poetry slameket rendeznek! Vagy gondoltad volna, hogy Itália egyik legbetyárabb graffiti writere, Peeta is ide való? (Na jó, mestrei, de ez olyan, mint hogy nem pesti, hanem érdi…)

IMG_2454

És gondoltad volna, hogy egy napos tavaszi délutánon, ha felfigyelsz a fénymásolt A!-es plakátra, s kilépsz a odahagyod a turista-folyam hömpölygő árját, alig pár méterre a gátaktól alkalmad nyílik belépni egy palota kapuján, hogy a piano nobilén (a hajdani tulajdonos família reprezentatív fogadó terében, szalonjában) egy olyan eseménybe csöppenj, ami a legkúlabb new yorki, berlini kultúrának is díszére válna? Hopp, egyszer csak fárszi költészet muzsikáját hallod perzsa hangszerektől és a legfinomabb ambient elektronikától kísérve. Körülötted a falakon barokk festmények, arany stukkók, ólomüveg ablakok, márvány kandallók, azok a bizonyos velencei tükrök meg muranói üvegcsillárok, alattad hullámzik az évszázadok óta folyamatosan mozgó, alulról vízmosta alapokon nyugvó falakra felfekvő padló, a termet pedig betölti ez az érthetetlen de mégis varázslatos dallamú-ritmusú nyelv és költészet, és a szívednek-lelkednek kedves zene. Aztán kiderül, hogy az idős költő, aki felolvas iráni emigráns Amerikából, a zenét pedig fia, aki egyébként egyik régi nagy kedvenc producered (…), a partikultúra, a fesztiválok egyik nagy sztárja (nem celebje, nem holmi dévidgetta, értsd jól!) teregeti köréd.

Apa és fia, fárszi, olasz, angol szó, évezredes perzsa cimbalom és csúcstechnika találnak egymásra, hol máshol, mint a kultúrák nagy keverőpultján (emlékszel az előző levélre?). A fless, a kis híján extázis nem csak a szavaknak, a muzsikának szól, hanem ennek a szituációnak. Beszélsz itt mióta a Velence-mixről, és most tessék, itt is van, ez az! Pünkösd, a konfirmáició ideje után alig pár nappal szinte metafizikus a szitu a nyugati széplélek számára, aki keresi, kajtatja a zaklatott, acsargó mában a megerősítést, hogy Mások képesek békében együtt élni, s ebből csudi dolgok tudnak születni, hogy utakat kellene építeni és nem falakat.

Hogy aztán megérkezzen a tapasztalatot kiteljesítő élmény is, ami ebben a gyönyörű, felemelő keveredésben, együtt-létben is feltárja a határokat, a válaszvonalakat. Ahogy finoman feltárja magát a távolság apa és fia, perzsa keleti, olasz nyugati és amerikai között. Ahogy elbeszélnek egymás mellett, ahogy idegenkednek, ahogy nem értik a másikat, de mindezt nem ellenségként, nem gyanakodva, a másikra szegezett fegyverrel a kézben teszik, mert értik, hogy a Másiktól elválasztó távolság az élet természetes, uralhatatlan része. Idegen vezetőd meg csak ül egyedüli nem perzsa-olasz-amerikaiként, igazi külsősként az egyik hátsó sorban, egy széken, nem a padon, és csak pislog, résztvevő és néző, ő válik azzal a tekintetté, amelyben talán feltárul, ami most itt történik. Nem büszke ezért magára, nincs semmi önfényezés, autohájp, sokkal inkább megszeppenés, kicsi megilletődöttség, vagy inkább meghatottság, és persze a hála, hogy vele ez is megtörténhetett, hogy megint alkalma volt meglátni az egyszerre elválasztó és összekötő láthatatlan határvonalakat.

(a szerző fotóival)

IMG_2456