Nexus 1
Szabó Ottónak
Ahogy itt állunk, a transzhumán jövő kezdetén, és mindaz,
amit lassan megteremtünk ebből az általános elmúlásból,
talán tényleg válik valamivé. Akár a magány kézzelfoghatósága.
Az első barlangrajztól a vécék piktogramjain keresztül
a krétával rajzolt ugróiskoláig az aszfalton,
mintha mind a hiábavalóság tervrajzai volnának.
Az első tünet, hogy talán szoftverhiba: a bizonytalanság.
Ahogy állsz édesanyád előtt a konyhapultnál, markolászva
pulóvered, és nem tudod, hogy örökbe fogadtak-e?
A válasz pedig, hogy ők akartak téged, gyerekeket terveztek,
talán magyarázat lehet, hogy miért nem mutatnak semmit
a laboreredmények, a hőhullámok ellenére.
Talpalatnyi
A völgy lombtalan fái a hegyderékig
felnyúlnak, mint létrák a kietlenségbe,
ahol állok, a keskeny sziklaperemen.
Valahol a felszín meredek bazalt köpenyén
a kölykét vigyázó nagymacska fegyelmezett,
ideges lépésekkel ingázik és engem figyel.
Túl világos van az álomhoz, túl félelmetes,
hogy ébren legyek. Talán másik bolygó ez
a meteorzáporból visszamaradt könyörület.
Ami idehozott nincs sehol, csak a távcsőbe
szűkült univerzum. Tehetetlenül magamra
utaltan, bízva a ragadozó szelídségében.
