A gyerekkori barátaimmal a legutóbbi tizenöt éves osztálytalálkozón megpróbáltuk kamaszra inni magunkat, de végül megállapítottuk: a régi nagy dilemmát már részegen sem tudjuk komolyan venni. Nem az a kérdés ugyanis, hogy kell-e ez az egész, amit az ősöktől megörököltünk, hanem az, hogyan csináljuk tovább? Hogyan, hol, kivel, kikkel? A „miért” már nem fontos. És amikor a miért-ből a hogyan-korába lépünk, ott bizonyos értelemben véget ér a gyermekkor. Ott véget ér a líra, és nincs már voltaképpeni dráma sem.

A „hogyan-kor” hősei olyan névtelen mitológiai alakok, akik elfogadták, hogy a miértekre csupán az Istenek adhatnak választ; nekünk halandóknak pedig egyszerűen csak tennünk kell, amit a család fenntartható fejlődése előír. Ez a kor immár a regények kora. A középszerűségé; a kispolgároké; a halandóké. A család, a jó család, az otthon ugyanis nem lírai, és nem is drámai, bár mindkettő meg van benne. A jó család: epikus természetű. Család nélkül következésképp nincs otthon, csak nárcisztikus, mákonyos líra, és önsorsrontó, bosszúszomjas dráma. A család ezzel szemben középút. Középút Casanova és Faust között; középút az egyedüllét és a parlamenti ülés között; a férfi és nő között, az én és a Te között. A család önálló föld, haza, bolygó, és galaxis. Otthon.

Hogyan. Ezzel a kérdéssel kezdődnek a családtagok, a családi történetek hőseinek megpróbáltatásai. A család az az állapot, amely normális körülmények között joggal tehermentesíti az epikus hősöket a filozófiai kérdések súlya alól. És fordítva: a család szétbomlása az, amely a filozófiai kérdések (mint afféle vírus, vagy élősködő) számára a legideálisabb környezetet biztosítja. Egy széthullóban lévő család tagjai számára legtöbbször alig marad más választás, mint az állandósult, katarzis nélküli dráma és az állandósult kétségbeesettség lírája. A normalitást, az egységet azonban sem a líra, sem a dráma nem képes megteremteni. A történet egésze, a család története; és soha sem egy-egy szentimentális momentum egészként történő ábrázolása, vagy nem egy kitüntetett szereplő sorsának jobbra fordulása. Vessünk néhány pillantást a magányos költők és drámaírók műveire: csupa elvont probléma, nemzet, vallás, isten stb… A regények azonban, akárcsak a szimfóniák, egyszerre látják a jelenségek valódi összefüggéseit.

A család magja – bármennyire is magától értetődő –, ki kell mondani: a nő és férfi egyesülése, illetve szövetsége. Uralmi modellje az eszményi demokrácia, vagyis a középszerűség uralma a kivételesek, vagy lebecsültek fölött. A demokrácia ennél fogva nem csupán azt jelenti, hogy a kivételes tehetségek mindig a kevésbé tehetséges embereknek vannak kiszolgáltatva, hanem egyúttal azt is, hogy minden lehetséges pozícióba a nagy számok törvénye alapján a legmegfelelőbb, a legközépszerűbb ember kerül. Tulajdonképpen egy demokrácia garancia arra, hogy semmi rendkívüli ne történjék. A demokráciát ugyanis családok tartják fent.

Félhetünk a középtől, ha a család számunkra kevésbé fontos, és retteghetünk a középtől, ha életcélunk a család szentségének megkérdőjelezése. Emberi jogokra hivatkozva bírálhatjuk a heteroszexuális kultúra előítéleteit, feláldozhatjuk magunkat társadalomkritikai művek létrehozásáért: mindez csupán a középszerűség igazolása, a középszerű emberek szórakoztatása lesz. Vannak, akiket ez a lázadás, vagy épp a mások szórakoztatása, elégedetté tesz. Ezt a család nélküli elégedettséget nevezi a modern kor karriernek. És ez talán jól is van így. De gondoljunk csak bele, hogyan reagál ez a középszerű társadalom mindenre, amely alapját megkérdőjelezi: nyílt háborúval! A család tehát vallás. És alighanem az egyetlen helyes vallás. A család vallása ellen még sikeres hadjáratot senki, sem elméletben, sem gyakorlatban nem viselt. Miért? Mert a család hegemóniájának köszönhetően, minden pozícióban családos emberek ülnek. A család az egymás iránti szolidaritás alapja. A nemzeté, s mint ilyen a nemzetközi együttműködésé. Azonban vannak problémák, melyeket a család egyedül képtelen megoldani. A család vallása nem érti, ha valaki számára bármi más fontosabb, mint a testi és szellemi rokonokról való gondoskodás. Ilyenkor a családokat általában megpróbálják arra kényszeríteni, hogy ne egy összemberi rokonság tagjaként tekintsenek magukra, hanem jó és gonosz nemzetek polgáraira, és egyéb elvont kategóriákkal vagdalkoznak. Amikor a családok nem állnak ellent egy ilyen csábításnak, azt a történelem háborúnak hívja. A háborúban az ember azonban nem csupán a családját szokta elveszteni, de általában megszűnik morális lény lenni.

Az amerikai filmek döntő többsége szerint ilyenkor egyetlen választásunk van: gyilkolni a családunkért, gyilkolni a szent család zálogát jelentő szabadságunkért, gyilkolni a szent család origójáért: a szerelmünkért.

Az osztálytalálkozó egy pontján egy barátomat, aki hivatásos katona a honvédségnél, lebérgyilkosoztam. Azt mondtam neki, sohasem fogjuk megtudni, hány embert ölt meg valójában ún. békefenntartóként. Az életére esküdözött, hogy egyetlen egyet sem, de minden nap eszébe jut az a taposóakna, ami majdnem az ő lába alatt robbant fel. Megkérdeztem, vissza tudna-e még menni ezek után. Erre azt felelte, igen. Majd hozzátette: az itthoni fizetéséből nem tudna rendesen megélni.

Bár azóta ritkán beszélünk, ahogy telik az idő, egyre inkább megértem őt és mindenkit. A „hogyan”- típusú kor közeledtével egyre kényelmesebben simulok bele a középszerűségbe. Mindenem megvan; miként sok ismerősöm, én is biztonságosan úszom a nem csak anyagi, de szellemi adósságban, rokonaim jól vannak, de refrén-szerűen nyugtalanít a vihar előtti csend érzése. Nyugtalanít, hogy a szerelem, amit egyesek a halhatatlanság-ösztön megnyilvánulásának tartanak, előbb-utóbb érzéketlenné tesz az élet egészével szemben. Ezért gondoltam, hogy eljövök az önök klubjába.

Nem attól félek, hogy meghalok, hanem attól, hogy akaratomon kívül a család nevében én ölök majd meg vagy teszek tönkre másokat.

(2012)

Szabó Attila fotója