csuromSzékelyhidi Zsolt idén nyáron megjelent Csurom című kötete kellemes kikapcsolódást nyújt a perzselő napsugarak elől a tenger hűs vizébe menekülőknek, legyen az konkrét fizikai megvalósulás vagy csupán kellemes asszociáció. Már a borítón megjelenő kristálytiszta, ennek ellenére átláthatatlanul csillámló, varázslatos árnyalatú víztükör és a hófehér habokkal összefonódó égbolt előrevetíti a ciklusokon végigvonuló színek összjátékát, melyet nem törnek meg éles sziklák vagy erőteljes színkontrasztok. A harmonikus, biztonságot adó nyugalom érzése tölti el a leendő olvasót a kötetre pillantva, a relaxációhoz szükséges atmoszférát teremti meg a végtelen horizontba vesző borító. – Ivancsó Rebeka Anna kritikája Székelyhidi Zsolt Csurom című kötetéről (Parnasszus Könyvek, Budapest, 2016)

A versekben beszélő fiatal, életerős, kissé heves vérmérsékletű, szerelmes férfi és a szerzői én nehezen választható külön, így a nyaralásélmények és azok testi-lelki történéseinek beszámolói a tényszerűség erejével hatnak. Egy szenvedélyes, izzó viszony már-már zavarba ejtően nyers, őszinte működése bontakozik ki az olvasó előtt, joggal érezhetjük illetéktelennek a messzemenő részletességgel feltárt, túlzottan személyes világba való behatolást. Fokozatosan alakul ki egyre bensőségesebb kapcsolat a szövegek befogadójával, ezt sugallja a fővárosi hétköznapok téli epizódjainak felvillantása után a Francia- és Görögországba vezető utazások során tapasztalt erőteljes hőmérsékletemelkedés is, mégsem tudunk teljes egészében elvonatkoztatni az intimitás szféráját féltve őrző konvencióktól.

A Kiáramlás nagyszabású szerelmi vallomás, amely méltó előkészítője a három részből álló, egymástól számozással elkülönített Összfesznek, az első, kendőzetlenül erotikus tartalmú, de nem csupán férfi és nő organizmusának elválaszthatatlanságát, hanem a lírai alanyok mentális szintézisét is bizonyító alkotásnak. „Merthogy / a két ember / egy mű. / Érdemes együttesük, / miután a feszültség / kisül, masszív / légzáró réteget / képez a valóság / és az álmuk között.” A kötetnek címet adó, metaforikusan értelmezhető Csurom jelentésköre ekkor válik nyilvánvalóan valami árnyaltabb, megfoghatatlan tartalom kifejezőjévé. A felidézett gondolati tartalmak a hérakleitoszi filozófia megidézésével: az ugyanabban a zuhanyfülkében kétszer, ugyanolyan cselekvéssort végigvivő pár jelentőségét leleplező párhuzam által még tovább bővülnek. „Megfürödnünk / ugyanabban / a zuhanyfülkében / kétszer, / beleizzadnunk / ugyanabba / a pillanatba, / megfeledkeznünk / vizességről / a víz alatt, / megérezni egymás / jelenlétét / a parti / pálmaernyők / alatt száradva.” A beszélő címek felépítése egységes: többségükben egyetlen szóval vagy szókapcsolattal festenek képlékeny kontúrt a versek témájáról, hogy aztán annál nagyobb meglepetés érje a gyanútlan olvasót, amikor a cím elsődleges jelentésétől merőben más tartalmú, azzal mégis tökéletesen összhangban álló szövegben mélyülhet el. Kár, hogy a teljes elmerülést megzavarja a helyenként csaknem kibogozhatatlan betűtípus: szándékos – bár nem túl szerencsés – választás eredménye a tipográfiai szempontból némi kívánnivalót maga után hagyó megjelenés, mintha a megidézett vízfodrok árasztották volna el a címeket.

Perzselő napfény, izzásig hevült, forró levegő… Versről versre szembesülhetünk a szenvedélyek által irányított kegyetlen, ösztönös világgal, a civilizált létformán túlmutató, az ember legősibb vágyaira reflektáló jelenséggel, hogy aztán újra és újra a kötet karakterét adó hűsítő vízár emeljen a megnyugvás eksztatikus állapotába. A görög szerelemistennek, Erósznak és az éjszaka, valamint a varázslás alvilági istennőjének, Hekaténak megjelenése a kötet egészére jellemző köznapi kifejezésmódot mitológiai utalásokkal gazdagítja, és a hús-vér lírai alanyok kapcsolatát az isteni szféra misztikus világának viszonylatából szemléltetve az időtlenség érzetét kelti. Tudatos komponálásról árulkodik, hogy mind a kezdő, mind pedig a kötetet lezáró versek színtere egy-egy hazai táj – melyek kulcsfontosságú eleme a szimbolikusan végigvonuló vízfolyam – így kerek egésznek érezhetjük a valójában hosszú éveket áthidaló nyaralásélmények lírai dokumentációját. (Egyetlen konkrét időbeli utalás a Diadaliban található: „Én fogom azt a kezet, / Párizsban, 2012-ben”) A költői hang változása leginkább az utolsó szövegekben érhető tetten, amikor az emlékezés, az emberi fejlődés és felnőtté válás, az ismeretlen jövő üveghangjai csendülnek fel a sorok közt. Jöhet árvíz vagy tűzvész, ha két lélek egymásra talál, bátran néznek szembe a feléjük sodródó akadályokkal, csuromvizesen vagy izzásig hevülve is, szerelmük megtartó erejében bízva játsszák szerepüket az élet színpadán.

Gördülékeny, rövid verssorok jellemzik a kötetet, amelyek távol állnak a merev, szabályos versformáktól, és a szinte prózaként olvasható, egybefüggő szövegek lendületét gyakori soráthajlások tartják fenn. A szerző korábban megjelent köteti bizonyítják, hogy poétikájára nagy hatással voltak az avantgárd irányzatok, mégis – saját bevallása szerint  –tudattalanul teremt újat: szabadversei nem a tradíciókkal való szembeszegülés igényéből táplálkoznak, hanem az individualista látásmód teljes megéléséből. Személyes élményanyagának feldolgozása tüzes és titokzatos, könnyed hangvételű kötetet eredményezett, szövegei első olvasásra is könnyen beláthatóak, akár csendes magányunkban, akár egy zsúfolt tengerparton kellemes olvasásélményt nyújtanak: a tiszta szerelmi krónika lapjai nem rejtenek váratlan fordulatokat, katartikus elválásokat és egymásra találásokat.

 

Székelyhidi Zsolt: Csurom, Parnasszus Könyvek. Budapest, 2016