Nehéz idők
(vidéki riport)

Hát ezt is meg kellett érnünk! – Újból van emberpiac a Beregben. S ott, ahol a háború előtt is kiálltak munkáért koldulva az emberek: a naményi Tóbiás kocsma előtti placcon. Most talán nem rongyokba bújva, nem éhségtől szédelegve, de szemükben ugyanolyan szomorúsággal, csüggedéssel.
Nem zavarja őket, hogy én, mint riporter, tulajdonképpen nyomorúságuk vámszedőjeként vagyok itt. Nem takargatják, nem szégyellik állapotukat, pedig ezt a szegényekről oly sokszor megírták. Bizonyára úgy van ez, hogy bár a nincstelenséget megszokni nem lehet, megunni annál inkább. Az én megjelenésem is hoz egy kis izgalmat az életükbe.
A sarkon egy segélyszervezet önkéntesei teát osztanak. Megkínálnak engem is. Szabadkozok, mondván, nem akarom az igazán rászorulók elől meginni a lélekmelegítő italt. Azért, persze, a végén elfogadom és belekóstolok. Forró. És nagyon édes. Nyilván célzatosan: a cukor olcsó és gyorsan felszívódó energiát ad. Amúgy nincs nagyon hideg. Nulla fok körül járhat. De tíz perc ácsorgás után már szúrni kezd az ember ujja és megkeményedik az orra. Pláne, hogy fúj a szél. (A szél amúgy nem barátja a mi vidékünknek. Nyáron, mikor olyan jól esne egy enyhítő fuvallat, mozdulatlan a levegő. Bezzeg télen kitombolja magát.)
Egy negyvenes nőt szólítok meg először. Fekete kendő van rajta, vastag posztókabát és farmer. A régmúlt, a közelmúlt, és a jelen ízlésének keveredése. Vagy ezek a portékák voltak a legolcsóbbak a turkálóban?
A nő készségesen válaszol. Természetesen a pénzszerzés, a megélhetés a téma.

– Tehát a férjével mindketten közmunkából élnek?
– Legfőképp.
– Mennyi jön össze ebből havonta?
– Változó. Nulla és kilencvenezer között.
– Az nem mindegy.
– Nem ám. Ha kevés, akkor… Mindig akad valami, amivel pótolunk. Az Isten megsegít. Például a választások előtt nagyon ment a pályázatozás.
– Mire pályáztak?
– Mi semmire. Hanem a nagykutyák szerveztek pályázatos tanfolyamokat. Fizettek a beiratkozóknak. És kaptunk ingyen munkaruhát. A férjem overállját meg bakancsát már aznap eladtuk.
– A férje milyen tanfolyamon vett részt?
– OKJ-s fakitermelő.
– És ön?
– OKJ-s szakács.
– Tanult valami újat?
– Mér ne tanultam volna?
– Azt mondják, a háziasszonyoknál nem kell jobb szakács.
– De nekünk csak tésztára, krumplira meg farhátra van pénzünk. Abból nem lehet varázsolni. A tanfolyamon volt mindenféle hozzávaló. Nem sajnálták.
– Lesznek még tanfolyamok?
– Lesznek. Én gépi varrónak fogok beiratkozni. Azt mondják, aki elvégzi, szerződtetni fogják bedolgozónak. Kesztyűvarrónak.
– És a férje? Ő fog még szakmát tanulni?
– Szeretne, de… Szóval… Most éppen ül.
– Elítélték?
– Még tart az ügy. Előzetesben van.
– Mi a vád?
– Tiltott fakitermelés. És orgazdaság.
– Mivel feketézett?
– Hát a lopott fával! Mi mással?
– Tehát ez az, ami még plusz pénzt hoz.
– Ez. Nem tudunk mit csinálni. És nekünk is kell a fa. Különben magfagyunk a télen. Vágni pedig mindenütt tilos. Azt néha megengedik, hogy egy erdőirtás után kiszedjük a gyökereket. De ezzel még inkább a tulaj jár jobban. A gépes pénzért huzogná ki.
– Most milyen munkára számít?
– Takarítani szoktak hívni.
– Mennyi az órabér?
– Nem időre megy, hanem amíg készen nem vagyok. Négyezer egy alkalom. Meg két kávé. Egy munka előtt, egy utána.
– Ennyire fontos a kávé?
– Kávé nélkül nem lehet dolgozni. Maga talán tud?

Hosszú szoknyába, térdig érő kabátba és műprém füles sapkába bújt asszonyság táblát tart maga előtt: „Szitterkedést vállalok”

– Vagyis gyermekmegőrzést? – kérdem tőle.
– Ja.
– Van rá igény?
– Van. Egy román családhoz hónapokig eljártam. De elköltöztek.
– Maga tud románul?
– Honnan tudnék?
– Akkor hogy beszélt a kicsivel?
– Magyarul. Mindenki magyarul beszélt ott.
– Azok nem románok, hanem romániai magyarok lehettek.
– Azok hát, románok.
– Miért épp gyermekmegőrzést vállal?
– Mást kellene?
– Szereti a gyerekeket?
– Szörnyen szeretem. Pusztulok értük.
– Sajátja van?
– Van. Kettő.
– Rájuk ilyenkor ki vigyáz?
– Az apjuk. Illetve, annak, a volt uramnak az anyja.
– Ilyen jóban van az anyósával?
– Dehogy vagyok. Kivájnám a szemét legszívesebben. De elvették tőlem a kölyköket. Az apjuknak adták, amikor váltunk.
– Ez elég ritkán fordul elő. A gyerekek többnyire az anyjuknál maradnak.
– Na, ja. De engem a szülői feladat ellátására alkalmatlannak minősített a bíróság.
– És mi miatt?
– Mindenfélék miatt. Akkortájt nem voltam valami jól.
– És már jobban van?
– Megvagyok. Hol rosszabbul, hol jobban.
– Nem gondolja, hogy… szóval, valakit elbizonytalaníthat… és nem adja önnek oda a gyermekét, a bíróság véleménye és ítélete miatt.
– Mér gondolnám? Az ítéletről itt nem tudnak. Gulácsról jöttem.
– Rendben. És maga nem érzi úgy, hogy nagy bátorság mások csöppségeit gondozni, mikor a sajátjaival sem bírt?
– Á, ez teljesen más. Az enyémeimmel az volt a gond, hogy akkor is a nyakamon lógtak, amikor már elfáradtam, aludtam volna. De szitterkedni csak napközben szoktam. Amíg haza nem jönnek a szülők. Utána mehetek dógomra.

Fiatalasszony érkezik. Szotyolát és tökmagot árul papír tölcsérkékben. Veszek az utóbbiból. Egy jó ürügy a beszélgetés elkezdésére.

– Mióta nincs rendes munkája?
– Még sosem volt.
– Van szakmája.
– Van. Tésztagyártó. De mire elvégeztem az élelmiszeriparit, bezárt Naményban a tésztagyár.
– Mikor volt ez?
– Hat éve.
– Azóta árulja a szotyit?
– Igen. Telente.
– Meg lehet ebből élni?
– Dehogy lehet!
– Akkor mégis, hogy…
A fiatalasszony bizalmas közelségbe hajolva folytatja:
– Amiből tudunk egy kicsit pénzelni, az a kúszó.
– Micsoda?
– A kúszó. A folyó fenekén lakik, fogai között az iszapot átszűrve kiválasztja és lenyeli a békákat, csigákat, férgeket.
– Valami harcsaféle?
– Nem. A harcsa az harcsa, a kúszó az kúszó. Nem tudom, hal-e egyáltalán. Szamárfeje van. Úszni egyáltalán nem tud.
– Nem?                
– Nem. A neve is mutatja: kúszik. Közben belepi az iszap. A Tiszában errefelé annyi az elsüllyedt csónak, gumiabroncs, kondér meg mindenféle hulladék, hogy a halászok nem mernek fenékhálót használni. Vetőhálóval pedig a kúszót kifogni nem lehet.
– Horoggal sem lehet megfogni?
–Áááá, nincs olyan erős horgászzsinór, amit el ne szakítana. A kúszónak a falánksága a veszte. A Tiszában élnek varangyok, de ez a kúszónak kevés. Amikor meghallja az ártéri erdőkből jövő brekegést, mert a kúszó a víz alatt is hall, nem bír megmaradni a helyén. Egyre közelebb megy a partszegélyhez, végül kitúrja magát a szabad ég alá, és elindul szép lassan az árvízből visszamaradt pocsolyák felé. Ilyenkor nagyon kell vigyázni, nehogy az útjába kerüljünk.
– Megijedne és visszafordulna?

A fiatalasszony összeráncolta a homlokát, ekkora tájékozatlanság hallatán.

– Ugyan! Félnivalója csak az embernek lehet! Ez a 6-8 méteres szörny egy megtermett férfit is egyben lenyel! Lassan mozog a teste, de a fejét hirtelen fel tudja vetni.
– Ez a dög csak úgy lófrál az üdülőtelepen?
– Ki merné megzavarni? Ráadásul az ember rosszul lát este a kúszó viszont kitűnően, mert ehhez szokott, sötét világban éli az életét. És nem „lófrál”, mivel nincsenek lábai, hanem kotor és kúszik, kotor és kúszik…
– Át az üdülőházak között?
– Igen. Néha kinyomja egy-egy ártéri házikó vaslábát, és ilyenkor összedől az egész épület. Ebből gond lehet, mert a nyaralók biztosítása nem terjed ki az állatok okozta rongálásra. Ezért újabban a tulajok csak az októberi áradás után jelentik be kárigényüket. Akkor már nem lehet kideríteni, hogyan keletkezett valójában a kár. Addigra a kúszók húzta árkot, a kúszóárkot, betemeti a Tarpai-hegyről alázúduló hordalék.
– Ha ennyire veszélyes a kúszó közelébe menni, hogyan lehet mégis elfogni?
– Már mondtam: a falánksága a veszte. A pocsolyákban úgy belakmározik békából, hogy a kétszeresére dagad. Így, súlyos gyomorral, az emésztéstől leterhelve indul el visszafelé. Ilyenkor már akkora árkot kell vájnia magának, mint a jándi lapályhoz futó Kis Túr. Mert az is a kúszó műve.
–A Kis Túr? Ezt nem is tudtam. Hihetetlen!
–Pedig így van. Jándnál a kúszót ezért túrógyíknak vagy túrigyíknak nevezek. Van még sok más neve is. Becsnél vájónak, Tiszateleknél kövérhalnak, Rakamaznál borjúhalnak, Gulácsnál ásóhalnak, Tivadarnál kaparónak hívják. Szóval, az állat teljesen kimerül a visszaúton. Pihennie kell. Ilyenkor odalopózunk hozzá, és egy hosszú ácsszeget verünk a két szeme közé. Azonnal kimúlik. De ezzel még nincs vége a dolognak. A csúszós, gödrös talajról teherautóval elszállítani nagyon nehéz lenne, ezért azonnal feldaraboljuk, és úgy visszük el a kért mennyiséget a megrendelőhöz.

Cigarettára gyújtok, hogy utálkozásomat lenyeljem, mielőtt felteszem a kérdést:

–És milyen az íze?
–Az íze?

A messzibe néz, és hangjában végtelen megbántódással és szomorúsággal fordul újból felém.

–Bárcsak tudhatnám! Jó árat fizetnek a kúszóért, ezért minden porcikáját eladjuk. A méretes mamutagyarhoz hasonló szálkáit is lehet hasznosítani, ékszereket faragnak belőle. Ó, egyszer úgy ennék egy darabkát a kúszó nyakából! Állítólag az a legfinomabb! Talán, ha sikerülne kettőt elkapni!

Foltokból varrt irhakabátban topog egy összeérő szemöldökű figura. Arca tűzpiros, rövid haja égnek áll. Mintha egy kiadós bokszmeccs után most jött volna ki a ringből. Megmondom, ki vagyok és mit akarok. Ő ……. Elemérként mutatkozik be.

– Kapott már ma ajánlatot?
– Igen. Metszeni hívtak. Nem fogadtam el. Mert én egyfajta munkára álltam rá. Mint Gavrilo Princip – és felemeli két koromfekete tenyerét.
– Nem értem.
– Hová tartozott Princip?
– A terroristákhoz.
– Oda hát. A Fekete Kéz szervezetbe. Én is fekete kezes vagyok.
– Csak nem terrorista?
– Nem. Hanem diótörő.
– Csajkovszkij féle?
– Ezt most én nem értem.
– Van egy ilyen Csajkovszkij balett: A diótörő. Ember nagyságú egerek korcsolyáznak benne.
– Aha. Ha maga mondja.
– A dió héja festi meg ennyire a kezét?
– Meg ha melléütök. Attól bekékül.
– Mennyi az órabér?
– Nincs órabér. A dióbél harmadát elvihetem.
– Eladja?
– Igen. Vagy az itteni, vagy a nyárligeti piacon.
– Megéri elvinni a megyeszékhelyre?
– Amúgy is mennék minden szombaton, mert anyám ott van, a református öregek otthonában.
– Világos. Nem könnyű megélhetés.
– Hát nem. Nyáron már előre fájnak az ujjaim, tudják, mi fog következni. A hideg kamrában ülni sem jó. A rendesebb tulaj ad egy kis szíverősítőt. De attól még jobban
melléütök. Olvastam, hogy Amerikában feltalálták a robbantásos diótörést.
– Ne mondja! Felrobbantják az összest, aztán kirostálják a héjat?
– Fenét! Egy vékony csövön pb-gázt vezetnek a héj alá, és berobbantják. A robbanás szétveti a héjat, a belet pedig megpörköli. Kettőt egy csapásra.
– Elmés találmány. De maga nem járna jól, ha itt is elterjedne. A gázos módszer elvenné a megélhetését.
– Az itteni nép haragszik a gázra. Úgy érzi, rászedték. Mert régen gazzal-gallyal megrakták a spórt meg a cserépkályhát, és így kihúzták tavaszig. Most meg a gázkazánra rámegy a gatyájuk. Építik is vissza a régi kályhákat.

A kocsma előtt egyetlen parkolóhely van. Kék Lada áll benne. Keménykötésű, bőrkabátos ember rugdossa kedélyesen a gumiabroncsát. Megszólítom:

– Magáé a jármű?
– Enyém.
– Azt vizsgálja, elég kemény-e a gumi?
– Á, nem, csak úgy megszokásból rugdosom…
– Valóban taxi?
– Az hát. Rajta van a taxilámpa. Láthassa.
– Csak mert elég régi járgány.
– Huszonkét éves. De a műszakija rendben van. Nem cseréltem le, a helyiek szeretik a kocka Ladát.
– A munkanélküliek közül remél kuncsaftot?
– Akár. Kínkeserves mostanság a személyfuvarozás. Nem kell a taxi, van mindenkinek saját kocsija. Hoznak be sok használt járgányt. Meg Namény is kicsi, az állomásról gyalog hazamennek az emberek. Még az van, hogy szüretkor utánfutóval hordom be a szőlőt. Ha háznál van a préselés.
– Régen jobban ment?
– Jobban. Például mulatságok után hazavittem a népet. Ma már alig van közös ünnepség. Mindenki otthon marad. És iszik magában.
– Össze kéne fogni a városlakókat: ünnepségre, mulatságra mindig lehetne alkalmat találni. Káposztafesztivál, Cinkefesztivál, Burgonyafesztivál, Lekvárfesztivál, Szenkeparti vásár. Van itt a környéken már mindenféle esemény.
– Há’, a város próbál is mocorogni, de az emberek elmaradnak. Mondom, feszt otthon isznak.
– Miért?
– Nem tudom. Én is ilyen vagyon különben. Reggel egy felessel nyitok. A második jön a reggeli előtt. A harmadik utána.
– És így vezet?
– Nem, mert nincs munka, láthassa, most is állok.
– Az ital megoldás?
– Nem. És ne higgye, hogy alkoholista vagyok. Este például nem esik jól az ital. Viszket tőle a fülem. Meg könnyezik a szemem. Nem látom rendesen a tévét.
– Akkor miért iszik?
– Tudja a baj! Megszokás. Az hát. Meg a bagó. Azt se élvezem. Egyszer nem füstöltem egy hónapig, annyira le voltam égve. Nem hiányzott. Simogattam helyette a kutyát. De aztán megint felvettem a cigit. Nem gyújtunk rá?

Szabó Attila fotója