Azokban az őszi napokban megváltozott a Tisza-parti kisváros lakóinak hangulata, amit mi, iskolások is észleltünk: mintha mindenkinek halaszthatatlan dolga akadt volna. Az emberek pókerarccal siettek, nem álltak meg egy Hogy vagy?-ra, a kézfogások elvetéltek a karlendítés indulásakor, az üzletekben nem cseréltek mosolyt, a napi piacon is csak a kóbor kutyák ődöngtek némi betevő után matatva, a korai szürkület meg parancsszóra hazakényszerített mindenkit, szinte senki se ment látogatóba s nem is várt viszont valakit – vakító volt a nappali szürkeség, fülsüketítő a hangos hallgatás és a néma panaszkodás.

            Szüleim ingerküszöbe is nagyot zuhant: a legkisebb botlást addig sosem tapasztalt fenyítés követte, megtiltották a baráti látogatásokat, nem volt szabad rádiót hallgatni, ám, ha mégis, úgy lelkemre kötötték, időnként szinte rimánkodtak: nehogy szót ejtsek a hallottakról az utcán, az iskolában, mert akkor elhurcolják őket, árván maradok. Esténként, mikor végérvényesen eluralkodott a sötétség és a csend, többször is ellenőrizve kulcsra zárták az ajtókat, leoltották az égőt, s a hallhatóság alsó szintjére parancsolva az éter hullámait a rádióhoz tapadtak, melyből a zenével köretezett hírek hol özönlöttek, hol tétován bukdácsoltak s azonnali reflexiót váltottak ki, melynek – ez átszűrődött a hálószobába – többnyire édesapám volt hallgatója:

„Istenem, segítsd őket! …Mikor jönnek már azok az amerikaiak?! …A muszka tankok legyilkolják őket… Örök időkre büszkék lehetünk…”
Hallottam édesanyámat is, aki sírással küszködve ékelte közbe:
„…elhurcolnak minket is …megbosszulnak …mi lesz velünk…?”

            Másnap, mikor már dörzsölgette tenyereit a szorgos reggel, szüleim ábrázata olyan volt, mintha hófehér rámával kereteznék Munkácsi Siralomházát: a tragédia ólomszürke mezejét pipacsoknak otthont adó vékony sávnyi-mezsgye övezte: a mérhetetlen csalódás és bánattenger mélyén néhány igazgyöngy, a remény és fájdalom keserűen aránytalan egyvelege. Zsenge próbálkozásaim, hogy kiolvassak valamit szemeikből, homlokaik redőiből, kudarcot vallottak s amit akkor sehogy sem értettem: édesanyám reggel asztalsimára vasalt pionírnyakkendőt terített nyakamba s többször megismételte némi esedező fennhanggal, hogy nehogy levegyem, nehogy összepiszkítsam, legyen a nyakamban, míg haza nem érek.

            Az iskolába, azaz az iskola utca sarkáig is elkísért, szorosan fogva a kezem és várt óráink befejeztével is, hogy hazakísérjen, mialatt szaporította lépteit.

            A városka hangulata beköltözött az iskolába is, kivételt csak az elemisták jelentettek, mert ők akkortájt is birtokolták a hangpaletta magas céjét az órák közti szünetekben, de nem lehetett látni csoportokba verődött, szórakozó tanítókat, tanárokat, ám tették ezt a felsősök, de szokatlanul békésen, halkan, beszélgetés közben körbepásztázva az udvart és szétszéledve, amint nemkívánatos személy közeledett. Közkedvelt tanítóink és tanáraink, azok, kik tanították már szüleinket is, akik a régi világból maradtak, deprimáltak lettek, óráik megfakultak, némelyikének vörösben pislákolt reggelenként a szemhéja. Kivételt magyar nyelv és –irodalom tanárnőnk jelentette, aki hatványozta humorát, senkinek sem adott elégtelen vagy rossz jegyet, viszont minden órán felkérdezte a házi feladatként betanulásra ránkparancsolt Talpra magyar-t és a Szózatot is, amennyiben valamelyikünk – voltak ilyenek – érzelmi hangot vitt a szövegmondásba, úgy azon kívül, hogy csillagos ötöst kapott – habár nem ez a két vers volt a tananyag – Éva néni megsimogatta fejét és hosszú pillanatokra magához szorította, majd megkérdezte:
– Ugye érzed is, nemcsak érted, mit mondott, mit üzent a költő?!

            Osztálytársaim válaszaira – ha voltak egyáltalán -, nemigen emlékszem, de arra határozottan, hogy Éva nénink gyakran emelte zsebkendőjét szemeihez.

            Nem szerettük osztályfőnökünket, aki egyike volt az újaknak. Magyarul sem igazán tudott s a hivatalos, tanrendi osztályfőnöki órákon kívül az orosz órákból is – nem bántuk éppen – kanyarintott tíz-tizenöt percet, melyeket nevelésünkkel töltött ki. Úgy emlékszem: ezek az órák, a plusz tizenöt percek üresjáratok voltak, az elhangzott monológokat csak annyira fogadtuk be, amennyire azok izmosították szellemi immunrendszerünket, mert általában és merőben mást mondott, mint amit otthon hallottunk és mindezt nem felkínálva, hanem ráerőszakolva.

            Ezekben a napokban meg aztán különösen aktív volt: hálátlanoknak, bűnösöknek nevezte a magyarországi magyarokat, gyilkosoknak és fasisztáknak titulálta, káromolta őket, miközben nekünk szegezte a kérdést:

            – Nektek mi a véleményetek? Mi az, ami Magyarországon mostanság végbemegy? Otthon melyik rádiót hallgatjátok?

            Persze: senki sem vállalkozott reflexióra, magunkban cipeltük a naponta ismétlődő otthoni intéseket. De – úgy tűnt – ő nem is várt választ, egyre emelkedő hangnemben folytatta a becsmérelést, mialatt idolatriás szózatokat is megeresztett.

            Nem csak emiatt nem kedveltük, hanem azért sem, mert ismétlődött a tavalyi, meg az annak előtti őszi „betakarítás”, ami azt jelentette: készülni kell az őszi, járási mezőgazdasági kiállításra, aktívan részt kell vennünk benne.

            Ennek a Potyomkin-rendezvénynek, ami hat-nyolc nappal az októberi szocialista forradalom esedékes évfordulója nyilvános megünneplésének napjai előtt vette kezdetét, a városka főutcája adott otthont: a járás minden kolhoza bódékat húzott fel, kipingálta, kitupírozta, jelszavas plakátokkal aggatta tele, belvilágát meg termékeivel telítette s persze – ez volt a kiállítás lényege – az átlagot jóval meghaladó méretűekkel: lehetett kóstolgatni, bámulni és persze, szinte kötelezően, csodálkozni, dicsérni. A bodegák homlokzatán olvasható volt a kiállító neve általában a párt tagjai kinagyított fényképeinek holdudvarában. Az építmények hézagait büfékkel tették tartalmasabbá; ahol is sültekkel, főttekkel, no meg az elmaradhatatlan vodkával és borral kínálták az érdeklődőket.

            Voltak vendégkönyvek is, de ezekbe csak az arra elhivatottak írhattak véleményt, mert tartalmuk figyelembe vételével minősítették a kiállítókat, aminek apogeuma a járási pártszervezet oklevele volt a zárás napján.

            Egyszóval: napokig tobzódott Áté, hogy a kiállítás zárónapján, november 7-én szemlét tartson hódolói zenés-cirádás-színes felvonulását élvezve, mert a bódék sorfalai között vonultak el a kolonnák, hogy a térre zúduljanak, ahol katonás sorrendben felsorakozva – erről a kivezényelt milicisták gondoskodtak – órákig kellett figyelemmel kísérni a vörös tribünön sorjázó még vörösebb leitereket.

            A kevésbé tudatosak már menet közben elmaradoztak, vagy visszaszállingóztak a bodegák közé, hogy számtalan áldomást igyanak a számtalan felszólaló egészségére, miközben próbára tették a deszkaalkotmányok állóképességét és a környező talaj szűrő- és befogadóképességét, valamint hozzátartozóik türelmét.

            A mi szerepünk ebben a szemfényvesztésben áldatlan volt: mivel osztályfőnöknőnk férje a városka kolhozának elnöke volt, amivel háborús érdemeit méltatták, nekünk, azaz szüleinknek kellett feltölteni a Kommunizmus útja nevű tákolmány polcait. Ki volt adva az ukáz: túlméretezett terményeket, többnyire takarmány tököt, cukorrépát, káposztát, karalábét, kukoricacsöveket kellett a megadott napon az iskolába hozni. Osztályfőnöknőnk elfogadta a nagyobb fejű hagymát, kövérebb sárgarépát, petrezselymet is, ám ezeket nemigen favorizálta, azok inkább pincéjébe, mint a polcokra kerültek.

            Szerencsétlen szüleink, rokonaink dohogtak, elégedetlenkedtek, de teljesítették – volt aki a szomszédos falu piacán vásárolta meg – a kérés-parancsot és kommentálni se merték.

            Azokban a napokban, mintha összebeszéltünk volna, a megadott napon majd mindenki tököt hozott: hatalmasakat, sárgás zöldeket, s néhány sütőtököt, valamint cukorrépákat. Főnöknőnk szemléje során ambivalens lett: nem tetszett a monoton gyűjtemény, de a tökök mennyisége és méretei – jelek szerint – dugig tömhetik férje kolhozának vitrinjeit.

            A gyűjteményt, annak rendje-módja szerint, elszállították, hogy majdan viszontlássuk a hivalkodás színpadán.

            A demonstráció előtti napok a kezdeti reménykedést felváltó kilátástalanság és félelem irányába tendáló hangulatban teltek.

            November 7.-én már a kora reggeli órákban felsorakoztunk iskolánk udvarán, ahol az igazgató, helyettesei, valamint osztályfőnökünk kínos pontossággal, többször megismételve, számba vette a hiánytalanul megjelenteket néhány társunkat arra utasítva, hogy azonnal kerítsenek és tűzzék ki a komszomol jelvényt és kössék nyakukba a háromszögű kendőt, mert azok hiányoztak.

            Zászlókat, emblémákat, plakátokat nyomtak a kiválasztottak kezeibe, majd az elhangzott parancsszóra, idomított nyájösztönünk látható megnyilvánulásával elindultunk a főutca felé, ahol – a bódék sorfalai között – elfoglaltuk az iskolánk számára kijelölt szakaszt az egyre nyújtózó sorban, miközben pattogó indulókat, jelszavakat és mondatokat zúdítottak ránk a villanypóznákra aggatott katyusák.

            A kissé meglazult sorok pontban tíz órakor katonássá egyenesedtek, mert felcsendült a szovjet himnusz, ami a felvonulás kezdetét jelezte. A befejező akkordok után Ballal indulj! felszólítást követően megmozdult az ember-hernyó és ebben a pillanatban – szintén a forgatókönyv szerint – kinyitottak a kiállítás pavilonjai.

            Aztán hirtelen és váratlanul megtorpant a menet, az óvatlanok egymás sarkára léptek, meglökték társukat, egynéhány zászló, plakát megingott, volt amelyiket elejtette cipelője, a rezesek egyik-másikja kakast fújt. Arasznyi csendet és tétovázást követően futkosás vette kezdetét, innen-onnan kiáltás hangzott, de nem a megszokott; a pártot és a forradalmat éltető és dicsőítő szlogenek, hanem valami szokatlan, kibogozhatatlan.

            Néhány perc telt el, mígnem egyre több és több milicista, majd katonás polgári személy sietett a sorok mentén és odarohanva a bódékhoz szinte kiáltva utasították az ott-tartózkodókat az azonnali zárásra, amit azok érthetetlenül, ám megkérdőjelezhetetlenül teljesítettek.

            Nem találtunk elfogadható magyarázatot, ám a menet elejétől visszatérő igazgatónk és osztályfőnöknőnk halálsápadt arcáról és rémületet tükröző tekintetéből sejtettük: valami rendkívüli baj történt.

            Ólomlábakon cammogott az a tíz, tizenöt perc, melyek elteltével újra rendeződtek a sorok és az oszlop nekilódult a nem messze várakozó Lenin tér irányába, s amikor odaértünk furcsamód nem kellett megállnunk, felvennünk a kiszabott alakzatot, hogy többórás hallgatásra predesztináljuk magunkat, hanem a jelenlévő parolisok és bőrkabátosok ideges terelő mozdulataival kísérve elsiettünk a tribün előtt, – visszatértünk az iskola udvarába.

            A tantestület tagjai élükön az igazgatóval, helyetteseivel és persze hogy főnökasszonyunkkal robbanásáig izzó transzformátorok, de inkább csapongó ideggubancok voltak: jártak-keltek, de inkább futkostak, ujjaikat tördelték, ráncigálták az éppen kezük ügyébe tévedő tanulókat, hol ordítoztak, hol hangjukat vesztették. Mi pedig álltunk, ácsorogtunk, mert ez volt a parancs: utasításig nem hagyhatjuk el iskolánk területét.

            Úgy másfél óra teltével több, lehettek vagy hatan, bőrkabátosok érkeztek, bevonultak az iskola épületébe maguk előtt terelve a tanítóinkat és tanárainkat.

            Talán két óra hosszat tartózkodhattak benn, miközben mi már egyre türelmetlenebbül tébláboltunk. Észrevettem édesapámat a kerítésen kívül toporgó szülők között, odamentem. Markáns arcának lecsurgó redőiben némi mosolyfélét véltem felfedezni.

            – Megvárlak, fiam. Légy türelmes, majd mindent elmesélek, ha hazaértünk. Ha kérdezni fog bárki, ne tudjál semmiről semmit!

            Aztán ötösével szólítottak, de mindegyikünket más-más tanterembe kísértek, ahol az idegenek vártak, majd kérdezősködtek:

            – Láttunk-e idegeneket a városban az előző napokban? Mit mondtak tanítóink a magyarországi eseményekről? Hallgatunk-e otthon rádiót? Szeretjük-e hazánkat? Ki hozott takarmánytököt az iskolába? Kinek az utasítására tettük? Szeretünk-e fúrni-faragni?, meg ilyesmiket.

            Azt válaszoltam: idegeneket nem láttam, rádiót nem hallgatunk, a magyarországi eseményekről otthon nem beszél senki, takarmánytököt meg a többit mi hoztuk osztályfőnökünk utasítására.

            Végezetül az idegen faggató füzetlapot tett elém és rám parancsolt, hogy nyomtatott cirill betűkkel írjam, amit diktál: Éljen a nagy októberi szocialista forradalom 39. évfordulója! A szovjet hadsereg a béke őre!

            Oda kellett írni még nevemet, címemet!

  Tenyérizzasztó procedúra volt, amit a diktáló cinikus mosolya tett még kínosabbá, mert bizony hadilábon álltunk akkoron még az orosz nyelvvel és a zilált hangulat, az eljárás is fokozta szorongásomat.

            Elcsigázva, éhesen értünk haza a sűrűsödő homályban. Igyekeztünk, mert figyelmeztettek, hogy nem szabad este kimenni a városba.

            – Éppen a Kommunizmus útja kolhoz pavilonja előtt várakoztunk, mikor a himnuszt játszották és onnan indultunk volna annak befejeztével. Mikor elhalt az utolsó hang is, kinyíltak a bódék ajtai, ablakai. Kezdetben egy, majd egyre többen hördültek fel és mutogattak a kitárulkozó stand felé. Odanéztem, vagyis néztünk. A kinyílt deszkaablak mögött egy hatalmas tök ringott felakasztva. Azaz már nem is tök volt, hanem egy halálfej, amit ti is faragtok, meg mi is faragtunk ott a betakarításkor egymás riogatására, szórakoztatására: üres szemei voltak, nem volt orra, kéttenyérnyi szájából hatalmas tépőfogak meredeztek. De ez még semmi! A tök tetejére kartonlap volt erősítve, melyen nagy nyomtatott cirill betűkkel ez állt: Ruszkik haza! Szabadságot a magyaroknak!

            Édesapám, ez szokatlan volt, elérzékenyült, nyelt kettőt-hármat, majd folytatta, de inkább hangosan gondolkozott:

            – De jó volt látni. Öröm volt olvasni…

  …Sosem tudták meg, ki volt a tettes. Mi napokig nem mentünk iskolába, rendkívüli szünetet hirdettek. Egy hét elteltével, mikor újra indult a tanítás, már nem találtuk osztályfőnöknőnket. Érdeklődésünkre az volt a válasz, hogy áthelyezték a férjével egyetemben.

            Éva néni az egyik irodalmi órán az étkezésről beszélt és mosolyogva mondta, ismeretei szerint a takarmánytököt a disznók kedvelik, ám ő próbaként főzeléket készített belőle és nagyon-nagyon ízlett. Ezek után beiktatja étrendjébe.

            Otthon elmeséltem az Éva nénétől hallottakat. Szüleim mosolyogva néztek egymásra. Ez volt az első őszinte mosolyuk azokban az őszi, megváltozott hangulatú napokban…