„Hogyan mondjam el neked, amit nem lehet?”

„Kedves anyu és apu, néha füvet szívok, és tudjátok, mit? Szerintem, a sok sör és nyugtató helyett nektek is ki kellene próbálni! Vagy hogyan mondjam el, hogy ha meghallom a beat zenét, legszívesebben üvöltöznék örömömben? Hogy leszbikus vagyok? Hogy menekülök a hazámból, mert félnek tőlem, vagy én félek azoktól, akik valahonnan valahová, vagy valamibe menekülnek?” Valahogy így fordíthatnánk mai nyelvre a csaknem fél évszázaddal korábbi Adamis Anna dalszövegeiben megjelenő kétségbeesést, amikor a hasistól elbódult Eszter, a darab főhőse ezt énekli: „Hogyan mondjam el neked, amit nem lehet, mert szó az nincs csak képzelet?” – A költői kérdések mögött rejlő valós dilemmák bár ismertek – a mai napig családi és jogi tabuk. De nem itt és nem most. A Képzelt riport egy amerikai popfesztiválról egy olyan zenés-táncos színdarab, amelyben a fiatalság (az „ellenkultúra”) hivatalosan is tűzszünetet köt a felnőttekkel (a „fennálló renddel”). A béke jegyében betekintést enged a szülőknek (a „felügyelőknek”) oda, ami a valóságban az ő hatalmuk kijátszása után történik. Ritka és komoly ünnep ez. Őszinte, és ezért ezt a darabot nem lehet viccesen felfogni. Néhány túlkarikírozott (az előadásba jótékony pihenőket beiktató) drogos párbeszédtől eltekintve, nem is így történt. Az alkotók olyan komolyságot adtak az eredeti anyagnak, s ezzel együtt a populáris zenének valamint a modern táncnak, ami itthon valószínűleg csak keveseknek sikerül. Tasnádi Csaba rendező, Borlai Gergő zeneszerző, Ladányi Andrea koreográfus és Lakatos Márk jelmeztervező kiváló érzékkel nyúltak egy nagyon nehéz, dramaturgiailag szegényes alapanyaghoz, amely valahogy mégis egy egész estét betöltő gondolatokban és érzelmekben egyaránt gazdag látomássá állt össze. 

 kep1

„Menni kéne, menni kéne”

Mitől különleges ez a zene? Attól, hogy ami a darab ősbemutatója óta a popzene műfajában történt, az Borlai Gergő zeneszerzőnek köszönhetően visszahat a kiindulási pontra, így minden eredeti zenei ötlet tovább csiszolódik. A lírai női dalokból eltűnik a régi lemezen hallható nyers és patetikus hangvétel, helyette hol liturgikus komolysággal, hol stadion-rockos energiákkal előadott kristálytiszta énekeket hallunk (Kuthy Patrícia, Dézsi Darinka, Kosik Anita, Nyomtató Enikő, Horváth Margit). Balázs Péterék régi ravasz, vagy érzelmileg túlfűtött dalait is gyakran visszafogottabb, inkább zenein, mint drámaian felfogott férfi énekek (Gulácsi Tamás, Rák Zoltán, Nagyidai Gergő) vagy épp szigorú és profi robot-tánccal előadott rap-betétek (Horváth Sebestyén Sándor) helyettesítik. Ami drasztikus volt az eredetiben, az itt most brutális („Menni kéne”; „Ringasd el magad”). Ami szentimentális volt, az itt már-már komolyzenei hangszerelésben szólal meg („Arra születtem”). A zenei eszköztár tehát sokkal színesebb – egyetlen hiányossága, hogy nem élő. Mindettől függetlenül a mai előadás nagyjából ugyanannyira sokkolhatja az idősebb és fiatalabb generációt, miként annak idején a Vígszínházban. (Most is szívesen emlékszem az előttem ülő házaspár csodálkozásaira, különösen arra az idős úrra, aki a táncosok láttán többször törölte meg kétségektől izzadó homlokát.) 

 kep2

Mitől különleges ez a táncszínház? Nem pusztán attól, mert a magas sarkúban táncoló, vörös parókás férfiak láttán Nyíregyházát messze magunk mögött hagyva könnyen egy berlini vagy New York-i színházban érezhetjük magunkat. Nem csak azért, mert a teletetovált végtagok sokasága ebben a miliőben elveszti azt az elidegenítő effektust, amely miatt az európai ember számára a testfestés mindig is a pogány vadság jelképe volt. (A tetovált „indián” elsősorban az, aki nem az elsőáldozókkal és nem is az úttörőkkel együtt sajátította el a felnőttségbe való beavatás titkait, hanem, aki ezeken a halmazokon kívül gondolkodik.) Kétségkívül a jelmeztervező, Lakatos Márk érdeme is, hogy ilyen szerethetővé tudott tenni egy alapvetően félelmetes tömeget. De térjünk vissza a tánc kérdéséhez, annál is inkább, mert mindazok kedvéért, akik esetleg érthetetlennek találnának egy-egy koreográfiát, szeretném leszögezni, a modern tánc lényege a külső vizuális élményen túl az ún. „kinesztetikus együttérzés”. Magyarul: nem csak érzelmileg, de fizikailag is képesnek kell lenni azonosulni a szereplőkkel, ideértve a színészekkel azonos jelentőségű táncosokat. Mit jelent ez? Az olvasó képzeletére illetve Ladányi Andrea koreográfusra bízom, aki mind az absztrakt, mind a konkrét figurák megformálásában nagyfokú kreativitással járt el. A táncosok olyan hangulatokat varázsolnak nekünk, amelyeket ma bármelyik tinédzsereknek szánt zenecsatorna világsztár koreográfusai, de mindezt mindig oly módon, hogy a közvetlenül elhangzó vagy elhangzott szöveg értelméhez képest a tánc egyszersmind kommentár. A szenvtelenül fiatal és tehetséges táncosok, a velük (tánc-) lépést tartó színészekkel együtt elvont pszichológiai folyamatokat, természeti képeket, fákat vagy épp egyetlen óriás sas szárnyait jelenítik meg. Mintha a díszletek nélküli színház a világ a legtermészetesebb dolga volna.


kep3
Az újragondolt dalok énekesei közül kiemelkednek Kosik Anita és Nyomtató Enikő számai. A két főszereplő Kuthy Patrcia (Eszter) és Illyés Ákos (József) játékában igazi, őszinte érzelmeket és dalokat hallunk, akárcsak a legfiatalabb, illetve legérettebb hölgyektől, Kiss Veronikától és Horváth Margittól. Arról, hogy a test és a gondolkodás milyen artisztikus viszonyba kerül, amikor az elme megpróbál a test ellenében gondolkodni, tökéletesen pontos képet fest Lakatos Máté (a színészek között legtöbb táncfantáziával rendelkező) színész játéka, aki a saját fején pörögve mondja el a darab alapjául szolgáló regény, illetve Déry Tibor summázását az emberről. Mi pedig látjuk és halljuk: a feje tetejére állított gondolkodás ellentéte mi más is lehetne, mint a beat, és annak egyenes ágú leszármazottja, a modern tánczene? Ahogyan egykor a nagy rock and roll sztár nyilatkozta: „a beatzene átmegy a testeden anélkül, hogy érintené az agyad.” Pontosan ebből a látomás-szerű tapasztalatból indultak ki az alkotók, és ezzel magyarázható a prózai részek viszonylag rövidre vágása. Akik tehát egy alapvetően zenés drámára számítanak, azok számára különösen értékesek lesznek Puskás Tivadar szuggesztív módon kijózanító monológjai, melyeket rendőrfelügyelőként, bíróként, és emberevő keselyűként oszt meg a szereplőkkel, vagyis velünk. Nem lelőve a poénokat, annyit talán elárulhatok, a rendezés harmonikusan osztja három idősíkra a színészekben talán magára ismerő nézők saját tükörképeit. (Kép – Puskás Tivadar.)

kep4

„Vinnélek, vinnélek”

Bár a pubertás kor alatti gyermekeknek nem szívesen ajánlom, jó volt látni itt-ott teljes családokat. Ez az este ugyanis épp erről szól. A rock zene egykori lényegéről, a fiatalok és a szülők közötti generációs különbségekről politikai és szexuál-politikai tekintetben egyaránt. Az idősebbek még tudják: a Képzelt riport egy amerikai popfesztiválról musical 43 (!) éve még úgyszólván az ördögi, démonikus erő megtestesülését, magát a beat zenét állította színre. Az „imperialista szemetet”, amelytől mint a bolygó sajátos betegségétől a dicső szocialista ifjúság egyszer majd megtisztítja a földet. De az idősebbek azt is tudják: senki nem a zenével elmesélt történet miatt rajongott a darabért, hanem Presser Gáborhoz és zenésztársaihoz hasonlóan azért, mert ismerték a legnagyobb zeneszerzők titkát. A hangszerek, a tánc épp az ellenkezőjét is kifejezheti mindannak, amiről a darab szól. A régi lemez titkos kódjai („ringasd el magad”), melyek mára már túlságosan is egyértelműek, az ősbemutató idején még korántsem voltak azok. Mint ahogyan az sem, milyen titkokat rejtett el a fiatalság zenéje a szülők elől. Akárcsak ma. Nagy kérdés, hogyan hat majd ez az előadás egy olyan történelmi helyzetben, amikor a Popfesztiválon még ott ülhetnek, akiket 30-40 éve még nem érintett meg a szexuális forradalom, de ma már nincs bátorságuk a fiatalok koncertjeire ellátogatni. Ott ülhetnek, akik nemrégiben ajándékozták gyermekeiknek a régi bakelit lemezeket, mint útravalót a nagymama-féle hamuba sült pogácsa helyett. És ott ülhetnek a régi slágereket értetlenül hallgató kamaszok, akikben éppúgy ott dolgozik az akarat, hogy a jövőbeli boldogságukat és szabadságukat a saját lábukon, még ebben az életben, lehetőleg ne egyedül, és ne mások cipőjében érjék el. Nekik is kell egy saját Popfesztivál. És mellesleg mindenkinek. A Móricz Zsigmond Színház idei évadában most mindenkinek jár egy kis esti „popfesztivál”.

kep5