Emlékszem egy őszre, s benne az egyenes gerinccé szilárdult katonaalakra. A hivatásosra, akit a szabadság kóbor szeszélye épp szeptember hónapjában sodort a szülői házba, haza. Rövidre szabott kiruccanás volt, mint mindig. A távolság örömtelivé növesztett minden találkozást. S mi gyerekfejjel ezekben a látogatásokban magát a csodát láttuk. Nem, elsősorban nem az ajándékot lestük, nem a teletömött táskát, hanem a hangulatot vártuk, a vicceket, a feladványokat, a meséket, a talányokat, a barkohbát, a rejtélyt, s minden fortélyt, amit a szolgálatban töltött évek nagybátyánk vállára rakhattak. Hogy a kaszárnya nem csupa móka, hogy a parancs az parancs, hogy az egyenes hát nem pusztán a tornától törhetetlen kemény, azt ezen az őszön tanultam meg.

A zizegő levelek megállíthatatlan hullása könyörtelen igazságokra ébreszt minden iskolás korba lépett gyereket. Az első padban töltött napok évről évre kemény feladatokat állítottak s állítanak azóta is a visszatérő siserahad elé. Nem csak a korán kelést, a buszindulást kellet újra órához igazítani, de jött a sok kötelesség, a negyvenöt percek végletekig tartó viszontagságaival. S a trükkök, amivel drága jó tanáraink a pajtásokkal való együttlevés hevét hivatásszerűen kívánták csillapítani. Mit ér a diák füzet nélkül? S mit ér a füzet margó nélkül? S mit ér a tanár, ha nem követel ilyen – olyan távolságban meghúzott grafitvonalat? A kérdések nem vártak választ. Mint ahogy a feledés homályából egész halványan tűnik ki az is, mikor ildomos másfél, mikor két centit húzni lapról lapra. A fiatal elme leleményessége nem ismer határt. Tudja jól, hogy a nyelvész lazábban veszi, elnézi, ha bazi nagy tűvel fúrt lyukat a fél füzeten át időspórolásból. A mértan szakavatott professzora már egészen más tészta. Ő képes volt padsorok között sétálni nebulóról nebulóra ellenőrizni a kiadott feladat pontosságát, s nem utolsó sorban esztétikáját. Átcsúszni a rostán mennyei mámor.  A megkönnyebbülés édes sóhaja hagyta el a mellkast, ami már a délutáni lógásra készült. Azt a levegőt szívta, melyet futás közben fúj majd ki boldogan a parkban, az utcán, mindegy hogy hol, mert nyert, lerázta a szigor rab láncait, s nevet, hisz tudja, keze teher nélkül szalad át az összes irkán. Mit számít hová illeszti a függőlegest? A csatát megnyerte megint.

Nem úgy a harcot, ha otthon tart egy harcost. Az utca nem hallott még olyat, a gyerek nem tapasztalt ilyen mélységes mély felháborodást, mint amit mérnökből gyúrt szalutáláshoz szokott keresztapám vágott ki nekünk. A matektanárok réme gondoskodott a külalakról, s ráébresztett a tényre, hogy nincs igazság. Mert, ha igazság volna, nem csak a gyerekek tudnák, hogy a gépekből nem fogyna ki a tinta akkor sem, ha a csíkok, a négyzethálók tengerébe egy vízszintes margót is húzna. Hogy az iskolával folytatott végeláthatatlan sakkjátszmának ez csupán a nyitó, év eleji lépése arra akkor még gondtalan voltam gondolni. Erre csak most döbbenek rá. A nagy Amerikában, a polcok előtt állva a füzetlapokat pörgetve, mikor őszintén hiszem, hogy az én, s minden gyerek ötletén valaki itt már meggazdagodott. Érthető. Túl sok a katona, túl közel a bázis, kell a nyugalom. Kell legalább ebből, mert most már tudom, hogy a tanár, az iskola, a szülő, a gyerek végeláthatatlan körtáncában aprócska szereplő a margó, hogy miként a pontosság sem ezzel, úgy a tanév sem az első iskolanappal kezdődik.

A szeptember minimum áprilisban indul. A beiratkozások hajnalán, amikor már rég elkéstél felismerni jó helyen laksz-e. Az erre vonatkozó kételyek akkor veszik be magukat az agyba, mikor az megvilágosodik. Rávilágosodik a tényre, hogy a rohanást nem lehet elég korán kezdeni, hogy az óvoda, ami már maga is írni, olvasni, számolni tanít, kitaszítja az ötéveseket. Utat mutat nekik, kinyújtott ujja egyenesen a Kindergarten felé legyint. Legyen az bármi, akármi, merthogy ez még nem, nem az igazi. Ezzel még nem töri ajtóstul rád a házat az oktatás, csak szelíden kopogtat, hívogat kicsit. Leheletnyi szünetet engedve összeszedni szülői mivoltodat, a felkészültség látszatát keltve készülni, költözni a megfelelő helyre, ahol a tízből legalább tízre értékelik az almamátert. A pontozás nyilvános, honlapon megtekinthető, ingatlant közvetítő oldalakon feltüntetendő érték. Az általad vizslatott ház körzetébe ezek az iskolák tartoznak, ilyen távolságban, ennyi pontért igénybe vehetők. Az alapfelszerelés óriásira duzzad. A vonalzó, a radír mellé költöztető cég is dukál, az iskolatáska ekképpen cefetül nehéz. A képlet egyszerű, drága = jó iskola, olcsó bérlemény = szegény környék, két-három pontos okosodás, etnikumi keveredés. Merthogy az egyenlőség zászlaja alatt mégiscsak kihirdetni kéretik a népességeloszlást, legalábbis bizonyos esetekben…

Az ismerkedés még beiratozás előtt megtörténik. Helló épület, helló kisember, üdv néked tanári kar! Ha tud rólatok város, számba veszik a csemetét, ha számba vették, megjön a meghívó, iskolaköteles a bélyeg, amit még hatéves kora előtt rá billogoznak. Mire szomjas tátogásnak indulnak a kerti medencék, mire az utakat ellepik a sárgára mázolt iskolabuszok, tudni lehet már rég, hogy kezdet és vég távol áll egymástól, s becsengetéstől a kicsengetésig jön még néhány feladat. Az intézményesült gondoskodás körültekintő. Kipárnázott ez is, mint az élet számtalan aspektusa errefelé mondanák sokan, de a franc bánja a biztonsági hálót, ha a rendszer ismeretlen. Azok a bizonyos irányító kezek hamar átdobnak a palánkon, s felráznak, iskolaszerűvé változik az előkészítő. A gyomorgörcsöt még beiratkozás előtt megkapod. Tájékoztatás címszó alatt terelik akolba a feljebbmenőket, hogy barátságos osztálytermeket mutatva zúduljon nyakadba igazgató, tanár, nővér, kitöltendő irat, füzetcsomag – rendelés. De hát Tanárnő kérem, azt mondták ez még nem is igazi suli?! Tanárnő kérem, adjon egy zsebkendőt, nagyobb a gyerek, mint gondoltam!

Tanárnő mosolyog, s átnyújt egy pakkot. Helyes kis piros dosszié, a papír alapú tájékoztatás netovábbja. Otthoni vizslatással is megerősítendő, ez a hely a csodásnál is nagyszerűbb. Mellékelt nyomtatványhalmaz megfelelő időben visszaküldendő! S kezdődik a vesszőfutás. Jön sorban a szemész, az általános-, a fogorvos. Látás pipa, váltásfogak úton, oltások rendben, ólomteszt ismétlése is príma. Hogy a Hepatitis B is kötelező azt csak később tudatják, érdekes az oviban senkinek sem hiányzott. Hátra még az önrész, a saját kútfőből, a bevallásod szerint, a mit nyújtasz a gyerekednek sunyi kis ki mit tudja. Átrágod magad a teszten. Fejed vered a falba, amiért nem vezetted rendesen a babanaplóját. Akkor bezzeg tudnád pontosan mikor állt fel, mit mondott először, megy-e az összefüggő beszéd. Gyereknek igen, neked már csak a tipp-mix. Fellélegeznél, mikor utolér a végzet. Mindig az utolsó, mindig az utolsó oldal. Pöffeszkedő négyzeteivel elhiteti veled, hogy ez gyorsan megy majd, csak kiválasztod, hogy ebben jó, nagyon jó, vagy éppen kevésbé az a csemete. Első állítás: Mindig kiáll az igazáért. Eldöntendő válasz: Egyáltalán nem, vagy csak ritkán; Némileg vagy néha; Nagyon gyakran; Rendkívül vagy csaknem mindig. Itt már sejted, hogy ez igazából rólad szól majd, s hogy el buksz, mert a kiállásból egyből az akarom, a kisírom, és kihisztizem alkalmakra asszociálsz, a szépen koreografált helyzetek helyett, amikor okos szóval érvelt a gyerek maga mellett.

Az ünnepségmentes tanévnyitón jó ismerősként köszöntöttük a tanító nénit. Tehettük, egy hete nézegettük már a postán érkezett leveléhez mellékelt igazolványképét Mrs. Rahilly a 30-as számú szoba mosolygós osztályfőnöke, titkait velünk megosztotta. Olvasni és pancsolni szeret, van neki családja, férje, ki gondolná, hogy Mr. Rahilly az. Ez alkalomra most nélküle jött el, de azért nem egyedül integet. Mint tapasztalt anyóka segédeket is hozott Miss Naomi és Miss Jean is végig kíséri majd az utat, amit egy éven át közösen tapos az osztály. Az üdvözlő beszéd rövid és velős, s a bátor pedagógus máris tessékeli kifelé a szülőt, várnak ránk a tornateremben megannyi fontos emberek.  Míg a srácok ismerkednek, nekünk marad a fejtágítás. Jó ötlet ez a szétválasztás, úgysem bírnák a kicsik a sok információt kifürkészni, amit hangosítás nélkül suttog a fülünkbe igazgató, helyettes, nővér, konyhás, s a bábbal felszerelt tanácsadó sereg.

Az épület tipikusan iskolaszerű, kreatív pedagógusok varázsló keze teszi otthonossá. Benne az élet egy kisiskolásnak mérsékelten szabályszerű. Órarend úgy igazán még nincs, tematizált napok viszont igen. Hétfőtől kezdve örök körforgásban jönnek az extrák a művészet, a zene, a könyvtár, a torna élményszerű tapasztalása. Élményszerű a sulihoz mellékelt játszótér, az étkezde, ahol az otthonról hozott mellé előre feltöltött kezdetleges hitelkártyával lehet megvásárolni, a leírás szerint egészséges és meleg ételeket, mint hamburger, hot dog és sok egyéb nyalánkság. Élményszerű a hazaindulás. A csoportba verbuvált gyerekeket vigyázó felnőttek kísérik osztályteremtől buszig. Mikor a hetes busz megáll, az élet bizony leáll. A tanulókat szállító sárga csoda ajtónyitással és stoptáblával jelzi, hogy a szorgalmas ámbátor szeleburdi iskolás hazatért. A jelzést kéretik figyelembe venni, a szeleburdiság testi épségére különös gonddal vigyázz a mindkét irányba leálló autóforgalom. A buszvezető bácsi türelmes nagyon, morcosságmentesen várja, hogy leszálljon a delikvens, aki az utolsó sorból mindenkitől külön elbúcsúzva kecmereg elő vidáman. Táskát hátrahagyva boldogan rohan a pihenés felé, házival nem számol, könyveket nem cipel, margózott füzete sincsen, mindene, mit tudnia kell, elfér pár nyomtatott feladványkötegben.

osztaly-1