A gyűlölt földekhez

Vajon sok év múlva
ugyanígy látom magam előtt
folytonos sietséged, ahogy most,
mikor távol vagyok tőled?

Többnyire távol.
Otthonnak is csak tiszteletből
nevezem már a házat.
Az egykor használatos szó
mostanra ismeretlenné aszott:
vidéki maradtam, falu nélkül,
városba tévedt parasztgyerek.
Itt még nincs, amott már fakul az emlékem.

Te kötsz egyedül a gyűlölt földekhez,
unalmas szántókhoz, gazos
gyümölcsösökhöz, sivár kaszálókhoz,
ehhez a szerethetetlen síksághoz,
melyhez szereteted vonszol vissza.

Emlékeim akörül forognak,
gyerekként hogyan vettél nekem
pöttyös Túró Rudit a boltban,
ébresztettél reggelente iskola előtt,
miként töltöttél forró teát
félliteres műanyag palackokba,
hogyan simogattad a fejem és
mondattad fel velem
a kívülről bemagolt verseket.

Valójában pedig nem sokat tudok rólad.
Mégis, az egyetlen nő vagy,
akit soha nem tagadtam meg.

 

A nyulak szokásai

Talán hiba volt feladni.
Azt hittem, elég, ha levágják a lábad.
Megérted, hogy nem játék,
nem csak az orvosok túlzó aggodalma.

Talán hiba volt, hogy meguntam küzdeni.
A vasárnapi meddő veszekedéseket,
mikor anyám elsírta magát,
s én magamból kikelve ordítottam:
hogy mersz előttem cigarettázni?

Talán amúgy sem volt értelme.
Hagyni kellett volna jönni, aminek jönni kell,
ugyanez lett volna a vége,
csak az odavezető út kellemesebb.

Talán ugyanígy állnék itt
közhelyes fekete zakóban,
ejtenék elcsépelt mozdulattal
rögöt egy lakkozott tölgyfalapra.

Ugyanígy, csak nem arra emlékezve,
mennyit veszekedtünk a végén,
inkább arra, hogy megvitattuk
a gyümölcsfák állapotát,
a nyulak étkezési szokásait,
hogy megittunk együtt
pár üveg Arany Fácánt,
amiről ugyanúgy nem tudtál lemondani,
ahogy a cigarettáról sem.

 

Szabó Attila fotója