„Az ún. Halál Kávéház a végességgel, haldoklással és halállal kapcsolatos kérdésekre specializálódott filozófiai kávéházként fogható fel. A Halál Kávéház alapvetően olyan alkalmi vagy rendszeres nyilvános összejövetelt jelent, ahol hétköznapi emberek lehetőséget találnak arra, hogy a halállal kapcsolatos kérdésekről csoportosan beszélgessenek. Emellett léteznek olyan Halál Kávéházak is, amelyek kifejezetten haldokló betegeknek vagy veszteségeket átélt embereknek nyújtanak lehetőséget arra, hogy filozófiai módon reflektáljanak az életükben megjelenő kihívásokra.” (Nemes László) Magyarországon az első Halál Kávéházi beszélgetést Nemes László (filozófus) szervezte 2014-ben Debrecenben. 

Én is ott voltam, ott kellett lennem valamiért Debrecenben a kétezres évek elején azon a 11-es buszon, ami lerobbant valahol a Szabó Lőrinc utca és a Kenézy kórház között. A télben rekedt utasokkal együtt felszálltam az új mentesítő járatra, és a többiek példáját követve helyet foglaltam pontosan ugyanott, ahol az előző buszon ültem. – Soha sem tudom megmagyarázni, hogy miért érzem ezt azóta is annyira rendkívülinek. Később felszálltam arra a villamosra, amelyik a Nagyerdei körúton, egy síneken parkoló taxinak ütközött. Aztán láttam azt az egyetemistát átszaladni pár évvel később nyáron, száguldó mentő előtt a zebrán, aki én voltam. Láttam, ahogy egy megjósolhatatlan pillanatban ugyanez a srác megmenekül a halálra gázolás elől, a zsebéből kiesett a cigi, megtorpant, azóta dohányzom. Láttam egy nőt, az anyámat ruhában, zokogva zuhanyozni. Az arcomat a tükörben reggel borotválkozás közben. A daganatot ábrázoló röntgen-felvételt, amit egy svájci klinika postázott a nevemre. Szerencsésnek mondhatom magam, hogy azóta sem ütött el senki, és most mindezt elmesélhetem nektek, sőt talán egy következő életben is ugyanazoknak, akik velem együtt folyton újjászületnek.

Voltam hobbi-keresztény, még a XIV. században, aztán kipróbáltam a buddhizmust, de voltam görög, ógörög is. Ógörög keresztyén buddhista voltam, és erkölcsi bokszoló a Mizantróp Humanista Jógi Ligában, csak egy idő után kimondtam magamban és aztán hangosan is, hogy soha egyetlen kereszténnyel, sem buddhistával nem találkoztam, kizárólag bokszolókkal. Kuporogtam lövészárkokban, irodaház portáin, börtönben, kolostorban, de három év, három hónap és három nap meditálni ugyanolyan blöff és szimulálás, mint keresztet vetni és letérdepelni. A barlangban ülve csak a patkányokra tudtam figyelni, és arra, hogy a nyers hús visszabüfög minden előző életemből. A mesterem szerint a megvilágosodáshoz vezető úton járva el kell érnem a halálfélelem fölött érzett unalom kapuját.  A vicc az egészben, hogy valahányszor megpillantom, azon nyomban elalszom. A heuréka számomra ennélfogva az lett, hogy csak az éber tudattal, az ember végességével érdemes időt pazarlóan foglalkozni. Meghaladni a tudatot a tudat segítségével, vagy egyszerűen csak a jövő és múlt között maradni és figyelni, és nem azzal bűvészkedni, hogy az egót feloldjuk egy indián leves gőzénél és befecskendezzük a fantázia véráramába, vagy nem azzal, hogy egy 60-as évekbeli, valahol Arizonában lezuhant ufóból kibányászunk egy jövőből érkező masinát, és egészséges cigi füstöt szívunk egy hosszú csövön át a tüdőnkbe. Az emberi tudat megismerése a gondolkodás által – azt hiszem, ez a valódi, az egyetlen legális és értelmes kábítószer; olyan állapot ez, amely nem lazít el, nem leszünk tőle nyugodtak, sem frissek, hanem amitől ráncosak és öregek leszünk; szépen és tökéletesen megérett halandók. Komótos, méltóságteljes kötéltáncosok, akik a szemgolyó mögött tátongó, belső szakadékokba pislognak, oda, ahol már látni sem nem félelem, sem nem rettegés, ahol érezni már nem elhagyatottság, hanem a lehető legteljesebb emberi sorsközösség.

 

Szabó Attila fotója

 

Korábbi részek:

Halál kávéházi monológok 1.

Halál kávéházi monológok 2.