vízcsepp
pupillám bezúzott szélvédő
átmérője most a legrövidebb
az utca végeláthatatlanná reped rajta
eltűnsz a láthatárról
néhány pislogás között
a buszsofőr minden kanyar után káromkodik
az útszéli árokban szétfagyott
ronggyá gázolt macskatetem –
morbid hogy még erről is te jutsz eszembe –
mi is fekhetnénk ott
mintha magamat látnám elveszni –
szobám villanyfénnyel telített halottas láda
a sarokban egy szobainas ruhák nélkül
az vagyok én
a fürdőszobában a csap teste édesget – akasztófa
meglátlak vízcseppként leszakadni
Perszonális
Fekhelyem élve temetett csecsemők,
agyonvert anyák mellett.
Intenzív megvetések, téves eszmék,
közhelyes kérdések, semmitmondó válaszok
nyúznak – elsikkasztott leheletek egy holttest szájüregében.
Egyre rövidebb nappalok – nyugtázom egy higgadt bólintással.
Én csak teszem a dolgom, nem érint semmi – hunyorgok
egy-egy lassított felvételes halálon.
Reggeli hó kölyökbakancs alatt – kellemesen ropog:
a minap beletapostam testsúlyom javát egy másik
ember koponyájába. Kipréseltem belőle a józan észt,
mintha elaltattam volna egy alig szítt csikket.
Ember vagyok – magammal szemben mindig elfogult.
Szabó Attila fotója
