Ivo Krobot és a Hrabal-ügy
Sörmeditációk a Móricz Zsigmond Színház Túl zajos magány c. darabjáról

Egyenlők vagyunk a szarban, egyenlők vagyunk a szarban” – éneklik a nyíregyházi színészek Jaroslav Vrchlický cseh költő versét, miközben a sílécen gőzölgő emberi lepény helyzetkomikumában szinte ott bujkál mindaz, amit egy diktatúráról a legkevesebb szóban el lehet mondani. Ilyen tömény gyönyör és fenséges borzalom a nyíregyházi Móricz Zsigmond Színház tavalyi évadának nagy dobása, a brnói Janáček Művészeti Akadémiáról meghívott Ivo Krobot legújabb Hrabal-adaptációja, melyet november elején a budapesti Nemzeti Színház közönsége is megismerhetett. 
kep1

Első sör: Hrabal – a Szerző

Hogy a giccs lényegében nem más, mint a szar tagadása, már rég óta tudjuk. Milan Kundera A lét elviselhetetlen könnyűsége c. regényében esztétikai, politikai és metafizikai szempontból is kimerítően vizsgálta[1] a kérdést, miután sikeresen disszidált Csehszlovákiából. A hazájában tiltó listára került író Párizsba érkezvén csakhamar megjelentette Az élet máshol van[2] c. regényét, amely tágabb perspektívából olvasva a munkásosztály mellé állt forradalmi cseh költészet szociográfiája, konkrétabban nézve egy bizonyos besúgás története. Kundera szerencsés író, akinek megadatik, hogy könyvei cenzúrázatlanul is nyomdába kerüljenek – legalábbis külhonban. De nem mindenki volt olyan bátor és elszánt a hatvanas évek végén, hogy csak úgy otthagyjon csapot, papot. Ilyen otthon maradt figura Bohumil Hrabal is, aki inkább „az emberi végtelenség emigrációját”[3] választotta. Mivel gyermekkorát egy nymburki sörfőzdében töltötte, viszonylag könnyen talált menedéket. Mindenekelőtt a sört. Majd egészen fiatalon felfedez egy másikat is, talán épp a sörnek köszönhetően: a művészetet. Szürrealista költőként indul, miközben jogászhallgató; főállású segéderő egy jegyzői irodában; raktáros; segédmunkás; forgalmista; biztosítási ügynök; kohászati dolgozó; papírbálázó; színházi kellékes, míg végül „szabadúszó író” lesz. Könyvei életciklusaiban hasonló káosz követhető nyomon, akárcsak a múlt század történelmében. Bizonyos szövegei hamarabb jelennek meg angol fordításban, mint csehül. Egyik nap Oscar-díjat érő filmforgatókönyv, másnap papírzúzdába kerülő szemét. Anyanyelvén leggyakrabban szamizdatokban terjesztik, végül hivatalos összkiadásban.

Az életmű minimum négy alkotói korszakot enged megkülönböztetni, így először is beszélhetünk a korai költői évekről, melyek csúcsán az 1948-as Elveszett utcácska c. verseskötet áll. (A kommunista párt hatalomátvételének köszönhetően a tervezett megjelenést azonnal visszamondják.) Másodszor: a szamizdatokban megjelenő korai novellákról (Bombino di Praga; A szépséges Poldi; Jarmilka; Pacsirták cérnaszálon stb.). Harmadszor: az 1963-as hivatalos nyomtatásban megjelenő Gyöngy a mélybent követő „totális realista” (tehát nem „szocialista realista”) évtizedekről, amikor is sorra látnak napvilágot a nagy Hrabal-regények: Táncórák idősebbeknek és haladóknak; Szigorúan ellenőrzött vonatok; Sörgyári Capriccio; Őfelsége pincére voltam, illetve a Gyöngéd barbárokkal közös kötetben megjelent Túlságosan zajos magány. Végül az író utolsó műveit jellemző biográfiai regények (Vita nouva; Házimurik; Foghíjak) és vallomás-szerű publicisztikák időszaka következik (Levelek Áprilkának), ide sorolván az íróval folytatott legtöbbet idézett interjúkötetet is, a Zsebcseleket.

Kicsit időzzünk el ezeknél a szavaknál: szocialista realizmus. – Ez meg micsoda? Munkadefinícióként javaslom, hogy azt az irodalmi korszakot nevezzük most így a Szovjetunió berkein belül, amelynek hivatalos célja a szocialista embereszmény társadalomra gyakorolt pozitív hatásainak bemutatása. Vagyis: azt a szocialista realista ámítást, amely révén a munkásréteg viszont láthatja önmaga erkölcsi felemelkedését és nagyságát – s mindezt az élet leghétköznapibb, legparányibb metszeteiben – a proletariátus dimenziójában.[4] Ennélfogva a szocialista realizmus korának regényeiben a fantázia játéktere éppoly korlátozottá válik, akárcsak a hétköznapi élet, melynek harmonikus folyásáról a politikai rendszer nem csupán az esztétikai elmélet, de a művészeti gyakorlat szintjén is gondoskodott, mindenek előtt a „négyes osztály” közreműködésével. Tökéletes példája e bábáskodásnak a Mazal könyvében olvasható Hrabali visszaemlékezés a Túlságosan zajos magány bemutatója után, amikor a műértő elvtársak Haňta[5] édesanyjának történetét értékelik: „Aztán az a szörnyűség, bele sem merek gondolni. Ahogyan a késsel felnyitja az urnát, és merthogy a mamája szerette a karalábét, a kertben teleszórják a karalábéágyást a mamája hamvaival… Ez meg itt az anyák napján! Nem szégyelli magát? Klement Gottwald-díjas létére?”[6] Erre Hrabal: „Hát ez igaz, ez a rész engem is felháborít… ezt minden kismama és édesanya nevében kihúzhatjuk.”[7]

Vagy ugyancsak kiváló példa a fantázia korlátozott játékterére a Hrabal 1959-ben megjelenés alá rendezett novelláskötete, a Pacsirták cérnaszálon, melyből tíz évvel később azonos címmel Jiří Menzel forgatott filmet – igaz, a ’69-es betiltást követően három évtizedet kellett várni, míg újra be lehetett mutatni (meg is kapta az 1990-es Berlini fesztivál nagydíját). A kladnói kohóban játszódó történet végén a társadalmi munkára kötelezett filozófia professzor a bánya mélyére ereszkedő liftben ezekkel a szavakkal summázza életét: „Boldog vagyok. Megleltem önmagam.

Aligha meglepő, hogy a diktatúra elnyomása és a propagandaművészet kényszere elől emigráló Kundera regényesztétikájának egyik legfontosabb elvét később így fogalmazza meg: „Az a regény, mely nem tárja fel a lét valamely addig ismeretlen részecskéjét, erkölcstelen.”[8] (…) „Csaknem ötven éve, hogy az orosz kommunizmus birodalmában megszakadt a regény története. Óriási esemény ez, tekintetbe véve, hogy milyen nagyszerű volt az orosz regény Gogoltól Belijig. A regény halála tehát nem agyrém.”[9]

Felmerül tehát a kérdés, hogyan válhat értékálló alkotássá egy olyan irodalmi mű (vagy a belőle készülő színpadi alkotás), amely ebben a kulturális-politikai kontextusban látott napvilágot anélkül, hogy a szerző az adott korban ne érdemelt volna ki azonnali megtorlást?

Mármost erre az egzisztenciális és esztétikai problémára ad választ Hrabal a „totális realizmus” választásával, amely lényegében nem más, mint a megtörtént események alapján re-konstruált hátköznapi csoda ábrázolása, amely részint tökéletesen megfelel a szocialista realizmus „természettörvényeinek”, részint a realitás bizonyos mértékű fokozásával mégis valamiféle valószerűtlenséget eredményez. A számtalan említhető példa közül idézzük most fel a Pacsirták cérnaszálon c. film esküvői jelenetét, amelyben a főhős a fogva tartott disszidens mennyasszony helyett az őt képviselő idős hölgyet veszi feleségül, hogy az esküvő után a valódi menyasszony ujjára majd egy fogva tartó tiszt húzza fel a gyűrűt. A történet apró mozaikjai egyszerre ábrázolják a kommunizmus embertelenségét és „humanista nagyvonalúságát”. A korszellem portréjában felismerjük az ’50-es évek elvtársainak zászlólengető optimizmusát, és még valamit. Megjelenik egy új cinkos mosoly, s ez kísértetiesen hasonlít azokra a vonásokra, melyeket a kocsmákban hantázó nagy ámítók arcát barázdálják, amikor kedvenc történeteiket mesélvén itt-ott változtatnak az arányokon. A barokkos túlzásokban soha sem fukarkodó hrabali próza tehát nem csupán a „szocialista valóságból” szüretelt anekdoták gyűjteménye, hanem az író lelki-biológiai metamorfózisainak köszönhetően, sajátosan megerjesztett „pálinka” is. Olyan varázsital, amely ellenállhatatlan jókedvet ad a történelmi tisztánlátásnak. És amit jobb kifejezés híján magyarul csak iróniának, csehül pedig pábitelnek[10] („önvilágámításnak”) nevezünk.

Ennek az iróniának a nemzetközi sikereket is bezsebelő műremeke a kultúrától és csakis a kultúrától boldog papírbálázó története, a Túlságosan zajos magány, amely Hrabal korábbi témáinak egy kivételesen letisztult, lírain újraírt változata. „Talán csak azért éltem és írtam, hogy a Zajos magány megszülessen”[11] – emlékszik vissza évekkel később Hrabal, aki egész életművében a maga módján mindvégig az ellen harcolt, hogy a regény művészete kunderai értelemben ne érjen véget. (Ne feledjük, első könyvének hivatalos megjelenésekor az író már 49 éves.) Abszurditásuk ellenére is megszokható történeteivel Hrabal az emberi létről való filozofálás és a naiv szórakozás közötti határhelyzeteket kutatta. Nem véletlen, hogy a csehszlovák újhullám[12] filmes generációja, köztük Jiří Menzellel, az ő munkás köpönyegéből bújt elő.

És alighanem ilyen Hrabal-inspirált színházi rendező Ivo Krobot is, akinek még megadatott, hogy rendszeres látogatója legyen a Hrabal-szemináriumoknak, s aki nem csupán első kézből rögzített Hrabal-felolvasásokat, de a mester regényeinek színpadra vitelében több mint húsz rendezést, illetve szövegkönyvet, tehát egyfajta színháztörténeti világcsúcsot is a magáénak tudhat. 

kep_krobot

Ennyi bevezetés után, ideje rátérni elmélkedésünk fő tárgyára: mitől is annyira – hogy Hrabal szavajárásával éljek – „parádés” ez a darab, illetve melyek azok a kérdések, amelyek a hrabali írásművészet színpadi adaptációja során „szigorúan ellenőrzött” kérdésekre utalhatnak? 

kep2

 

Második sör: Krobot – a Társszerző

Ivo Krobot nem először járt hazánkban, sőt, Nyíregyházán összesen hatszor rendezett az elmúlt évtizedekben. Dolgozott már a főhőst játszó Horváth László Attilával is, így a 2014. évi igazgatóváltással a Móricz Zsigmond Színház élére választott Schlanger András[13] a Hrabal-centenárium után két évvel az elsők között hívta vissza a cseh rendezőt, akivel korábban ugyancsak Hrabal darabjával nyertek különdíjat Franciaországban. Krobot elmondása szerint kifejezetten a nyíregyházi társulatra írta a darabot. Vagyis Horváth László Attilára. Valószínűleg ugyanazt látta meg a lelki szemei előtt előre, amit a 2016-os Pécsi Országos Színházi Találkozó zsűrije, amely utólag Básti Lajos-díjjal jutalmazta a színészt. Veréb Árnika írja a pécsi bemutató után: „Vannak szerepek, amelyek választják a színészt. Horváth László Attila missziója, hogy a „magyar Haňta” legyen.”[14]  De a színész nem elégedethet meg azzal, hogy ő Haňta, hiszen a főhős a hamisítatlan hrabali nyelven beszél. A mellérendelő mondatok lavinaszerű áradatát pedig élőszóban megvalósítani, úgy hogy közben az ironikus hangvétel mindvégig mederben tartsa a lényeget – színészt próbáló vállalkozás. Krobot a monológok megszakításával tehát egyszerre segít a főhősnek és publikumnak, amely számára így nem csak elmesélődnek, de meg is jelenítődnek az események, szereplők.

Szó szoros értelemben vett kritikát már csak ezért sem mernék írni a darabról, mert nem tudtam megnézni a témához kapcsolódó legfontosabb feldolgozásokat.

Nem láttam Juraj Herz A hulladékgyűjtőben c. filmjét, jóllehet annyit sikerült kiderítenem, hogy Hrabal Münchausen báró c. regénye alapján készült. A szereplők között nem csak Haňtára bukkanhatunk, de Krobot szövegkönyvéhez hasonlóan, viszontláthatjuk a tejivástól detoxikálóba kerülő Jiří Šmoranc költőt (Vicei Zsolt); a kificamított vállú büszke apát (Rák Zoltán); a  papírcsomagot lóbáló Hedvickát (Kuthy Patrícia), akit Haňta főnöke (Tóth Károly) papírral és papír nélkül is szívesen lemér. Ugyancsak ismerős arc lehet a sekrestyés (Petneházy Attila), a fontos kimutatásait a szemét között kereső pénztáros (Lakatos Máté), vagy épp az egyik szereplő csontvázának eladására javaslatot tevő sörissza statiszta (Gulácsi Tamás) alakja is. 

kep3 kep4 kep5 kep6

Nem láttam a Vera Caïs rendezte 1996-os Túl zajos magány c. filmet, de azt megtudtam[15], hogy a készítéshez való jogot eredetileg nem a Franciaországba disszidáló cseh rendezőnő kapta volna, hanem Menzel, ám a hölgy addig puhította a két öreget, hogy végül nem csak beleegyeztek, de mindketten szereplői is lettek a filmjének.

Nem láttam Genevieve Anderson Túl zajos magány (Too laud solitude) c. animációs drámáját sem, csak a rövidfilm traileréből[16] tudok következtetni, hogy Haňta könyvek iránti odaadása mellett, a hús-vér szerelem is komoly súllyal esik latba.

Ha valaki azonban egészen biztosan látta valamennyi interpretációt, akkor az Ivo Krobot. S ha mindehhez hozzávesszük, hogy a rendezőnek ismernie kell a darab 1984-es színpadi változatát[17] is, mérget vehetünk rá, hogy valamennyi általa rendezett jelenet reflektál egy már létező értelmezői hagyományra, s ennek köszönhetően az eddigiekhez képest sajátos szintézist teremt. Ezért sem tudok egyetérteni azokkal a kritikákkal, amelyek a darab hosszúságára vonatkoztak. Amennyire otthonosnak mondhatom magam a Hrabal-mitológiában, az eredeti szövegbe ékelt idegen szereplők sohasem esetlegesek; céljuk, hogy az eredeti szöveg referencialitását az életmű perspektívájából tágítsák.

Egyetlen probléma merült fel számomra a rendezői koncepcióval kapcsolatban, ez pedig a Haňta és Hrabal közötti megfeleltethetőségi viszony érzékeltetése. Hiszen nyilvánvaló, hogy számos biográfiai adat stimmel: mindketten könyvmániások, sörjampecek, bálázó munkások, öngyilkosok. Hrabal szavaival: „Hangsúlyozom, hogy Haňt’a az egyik felemmel én is vagyok. Amit Haňt’a mond, tulajdonképpen én mondom”[18] – idézi Mazal. Ennek az összefüggésnek köszönhetően a legnagyobb rendezői kérdés ez lehetett: mennyi legyen a darabból Hrabal és mennyi Haňta?

Minél inkább Haňta, annál inkább idő-utazunk, és egy olyan darabot kapunk, ami akár a hetvenes évek Csehszlovákiájában is bemutatható lett volna (bár erre még visszatérünk). Minél inkább Hrabal, annál „aktuálisabb” lesz a darab, annál inkább egy kortárs rendezői színházban találjuk magunkat. A színészeknek elvileg egyik esetben sem kellene jobb, vagy rosszabb helyzetbe kerülniük – legalábbis a játék szabadságára nézve. Ami azonban a darab sikerét (botrányát, média-robbanását stb.) illeti – ez már más kérdés.

Krobot tehát kockáztat is, és nem is.

Egyfelől kockáztat, mert egy olyan darabot ír és rendez, amely bizonyos értelemben nem tesz hozzá Hrabalhoz. Másfelől nem kockáztat, mert fél, hogy elrontja a mesét. Amit nyer: egy tökélete előadás. De olyan, ami ha nem is regresszió, de nem (vagy csak keveset) változtat a ’90-es évek előtti színházi játékszabályokon.

Az esztétikai és művészi érték azonban gyakran különbözik. Meggyőződésem, hogy frissebb, talán még felkavaróbb darab született volna egy olyan Haňtából, akit éjjelente diszkréten kihallgatásra kísérnek a rendőrök (miként tették azt Hraballal és társaival). Érdekesebb és még inkább megrázó lett volna egy Haňta, aki nem írja alá a Charta 77-et[19], ellenben hűségnyilatkozatot tesz a szocializmus mellett. Művészileg azonban így kétségkívül egyenletesebb alkotás született, hiszen az eredeti szöveg ilyen mértékű átirata már túlságosan is eltávolodna a hrabali titkos nyelvtől. Mi a problémám mégis? És hangsúlyozom, nem színházi kritikusként, ami egyébként nem is vagyok. Megpróbálok máshonnan a közelíteni.

Meggyőződésem, hogy a kevésbé tájékozott nézők Haňtából projektált Hrabal-képe többé-kevésbé megfelel annak a művész-portrénak, amelyet az írónak a rendszer türelme érdekében (tehát kényszerből) fent kellett tartania. Szó sincs arról, hogy Hrabal afféle munkáspárti szolidaritásból jelentkezett volna a legnehezebb fizikai munkára két évre, amelynek letelte után olyan jól érezte magát, hogy mindjárt két évvel hosszabbított (mint a jó színházbérletes publikum). Hrabal azért jelentkezett „önkéntes társadalmi munkára” (ahol a munkások egy része fegyveresekkel őrzött köztörvényes, vagy politikai kényszermunkás volt), mert a régi nymburki barátait mind lecsukták a Kommunista pártba való belépés miatt, amely Hrabal életében is megtörtént. Az író tehát, mintegy elbújva a fizikai munka inkognitójában és önkéntes száműzetésében (akárcsak a mi raktáros Hamvas Bélánk), a megfordított társadalmi homokóra alsó felébe került.[20] A papírbálázóba csak azért vették át, mert életveszélyes koponyatörést szenvedett (nyolc hónapig kezelték) és visszatérte után egy következő balesetveszélyes megmozdulásánál a műszakvezető állítólag megsajnálta. A bálázóból a cseh irodalmi szövetségből ismert Jiri Kolár[21] és írótársai kérésére engedik el. Így lesz kellékes egy színházban, majd a felesége támogatásával szabadfoglalkozású író. Minderre persze a darab jeleneteiben is találunk utalásokat anélkül, hogy Haňta elmesélné. A biográfiai áthallás tehát ott van a Krobot által bevágott kocsmai jelenetekben, és hol finoman, hol félreérthetetlenül emlékeztetnek bennünket a kimondatlanra, illetve kimondhatatlanra, csakhogy… És azt hiszem, ezzel el is érkeztünk a probléma legszűkebb köréhez: a kimondhatatlan aurájához. Mert amikor Haňta meglátogatja a kloákacsatornák mélyén dolgozó, a patkányok harcát és Prága anyagcseréjét kutató egyetemi professzorokat, akkor a két tudós (Horváth Sebestyén Sándor és Rák Zoltán) önhibájukon kívül nem a hrabali palackpostát nyitják ki, amely egy diktatúra abszurditásáról igyekszik tanúskodni, hanem vicces mesefigurákként komédiáznak a Prága anyagcseréjét elemző grafikont bemutatva.

kep7

Theodor W. Adorno – aki a XX. századi társadalomfilozófia egyik legkiemelkedőbb alakja – A felvilágosodás dialektikája c. (Max Horkheimerrel közösen írt) korszakos jelentőségű könyvében a következőket írja: „A megbékélt nevetés (kiemelés tőlem – K.Z.) a hatalom sikeres kijátszásának visszhangja, a rossz nevetés (kiemelés tőlem – K.Z.) pedig úgy lesz úrrá a félelmen, hogy átáll azokhoz a hatalmasságokhoz, akiktől félnie kell.”[22]

Miért citálom ide Adornót? Azért, mert nem tudom, hogy a tolmáccsal rendező Krobot vajon nem hasonlít-e bizonyos helyzetekben ahhoz a Woody Allenhez, aki Holly Woody történet (Hollywood ending) c. filmjében egy pszicho-szomatikus vakságban szenvedő filmrendezőt játszik. Egy rendezőt, aki pszichés okokból nem látja, amit rendez, jóllehet a végeredmény így is zseniális. Vagyis: nem tudom, vajon Krobot képes volt-e megítélni a jelenetek irónia-töltetét (amelyek közvetlenül összefüggnek a beszéd, az anyanyelv intonációjával), illetve az ebből következő nevetés „irányát”, vagy ebben teljesen szabad kezet adott a színészeknek. Mert abban egészen bizonyos vagyok, hogy a hrabali szándék semmiképp sem a „rossz nevetést” akarja kikényszeríteni. De talán még tovább mehetek a rendező szellemi Achilles-sarkát keresve, s megkockáztathatom, hogy voltaképp e két féle nevetés kölcsönhatásában rejlik a hrabali próza színpadi átültetésének legnagyobb kockázata.

Ismét Adornót idézem: „A nevetők közössége az emberiség paródiája”[23] (…) „A szórakozás mindig is annyit tesz: ne kelljen rágondolni, lehessen megfeledkezni a szenvedésről még ott is, ahol megmutatják.”[24] A hrabali próza kétségkívül felkínálja a lehetőséget a puszta szórakozásnak és a megbékélt nevetésnek egyaránt. A rendező lehetne szigorúbb, és példának okáért vetíthetne archív felvételeket a csehszlovák kommunizmusból, hogy ezzel is mintegy elejét vegye a „rossz nevetésnek”. Mondom ezt nem tanácsként, hanem mint egy harmadik sörös dialektikus kocsmafilozófus. Persze ha így tenne, megtörné a darab egyébként homogén „nyelvezetét”. Más szóval: játékrontó lenne. Tehát ismét igazat kell adnunk Krobotnak, akárcsak a naivan komédiázó színészeknek is, azzal együtt, hogy meg kell próbálnunk ellenállni a nevetésnek. Nem nevetni azonban e két nagyszerű komédiáson éppoly nehéz, mint a cigánylányokat alakító Pregitzer Fruzsina és Széles Zita láttán, akik egy olyan történetet mesélnek a cigány báró nagybácsijukról, amely eredetileg szintén nem a Túlságosan zajos magányban, hanem a Gyöngy a mélyben c. kötetben, illetve az ebből készült film utolsó jeleneteiben hangzik el – korántsem vicces tolmácsolásban.

kep8

 Nem tudom, a magyar tolmáccsal kommunikáló rendező mennyire akarta karikírozni a cigánylányokat, de azt igen, hogy az ő jeleneteikben még nagyobb mágikus erővel hat a hrabali kimondhatatlan. Mintha a futballbíró burleszk meséjének voltaképp a régi cigányság –vagy szimbolikusan értve: a természet-közeli ártatlan szabadság – utáni nosztalgia lenne a kulcsa. Nevethetnénk, de nem tesszük, mert csak így érthetjük meg, mit jelent Arlequin szabadsága. Avagy: nevethetnénk, és nevetünk is, mert csak így értjük meg, mit jelent Arlequin szabadsága. Krobot ezt legalább annyira tudja, mint Hrabal. S ezért a színházi adaptáció messze maga mögött hagyja a cseh filmes újhullám realizmusát és szürrealizmusát, s helyette a színpadi Arlequin ideájából indul ki. Abból a kollektív szimbólumból, amit nálunk a legjobban talán Hamvas Béla jellemzett: „Arlequin megismerte, hogy a létezés logikája paradox. (…) Mindenekelőtt a harci szituációt feladta. A hatalomért való küzdelemben nem vesz részt. A nevetés ezzel a világgal való együtt nem működésének éppen olyan jele, mint a csörgősapka és a vicc és a tótágas. (…) Ha valaki a félelemtelenséget elérte, vagyis akit többé semmivel sem lehet megijeszteni, egymagában elég ahhoz, hogy boldog legyen. Micsoda szabadság! Micsoda gondtalanság! Nem reszketni és nem aggódni, nem vacogni sem az erőszaktól, sem a fegyvertől. Ez azonban nem az egész. Arlequin nem fél, de ezenkívül állandó szellemigényben él és titkos forrásból szüntelenül kapja a gondtalanságot és a bizalmat és a derűt és a kedélyt, vagyis a szellemet. Az ilyen ember a hatalmi őrület számára tökéletesen használhatatlan.”[25] Ebből az implicit tézisből indul a darab. Arlequin előbújik a présgépet jelentő mélyből. Függöny fel.

kep9

Harmadik sör: a Kocsma – a Színház

„A kocsma a maga rituáléival kollektív színházként működik, ahol az egészen egyszerű emberek gyakran annak a bőrébe bújnak, akivé lenni szeretnének, és felemelik életüket már-már élet és halál határáig”[26]mondja egy helyütt Hrabal, egy 1965-ös interjújában pedig ugyancsak a söntések kapcsán a következőt: „Most tanulok ceruzával  írni a sörözőkben, a zajos magány ezen szépséges tanyáin”[27]. De találhatunk Mazal könyvében még ennél is konkrétabb hrabali vallomást: „A kocsma az én lelki nyugalmam leképezése…” – Ezek az író alakját övező legendárium alapkövei. Hrabal – a kockás terítő fölött meditáló sörbuddha. A kocsmákat járó prágai Szókratész. A kerskói nyaralóban dolgozó filozófus remete. Aki az amerikaiak beat írójához, Charles Bukowskihoz hasonlóan, rendületlenül iszik, s mindeközben zseniális novellákat és regényeket ír. – Rendben. Nyomozásunk kezdetén a pszichológiai tesztek stílusában a következő kérdéseket szegezhetjük magunknak: Igaz ez? Inkább igaz? Inkább nem igaz? Egyáltalán nem igaz?

A helyzet zavarba ejtőbb, mint gondolnánk. A Skizofrén evangélium szerzőjéről mást mond az életrajzíró apostol (Mazal külön fejezetet szentel monográfiájában Hrabal és a kocsma relációjának); mást az orvos (valahogy így lehetett Jézus Krisztus esetében is); mást Hrabal felesége; és megint mást az Állambiztonság. Sőt: ezzel a kérdéseknek még nincs vége. A szóban forgó színdarab főhőse ugyanis minimum négy egymástól (a szöveg mély-struktúrájában is) megkülönböztethető, mégis hasonló személyiséget integrál magába. Ad1: Hrabal – a munkásíró, a megfigyelő, aki nem „akarata ellenére lett művelt”, hanem szándékosan. Ad2: Hrabal egykori papírbálázó munkatársa, Jindrich Peukert volt tornatanár. Ad3: A Peuker-ihlette Haňta mint a Münchausen báró epikus hőse. Ad4: Valamennyi „személyiség” lírai átlényegítése a Túlságosan zajos magány Haňta nevű elbeszélőjében.

Az átváltozás stádiumai kronológiai sorrendben: Haňta munkás-humorából („ha megfürödnék, megbetegednék”), az urbánus kocsmai anekdotakincstől, kvázi népzenei hangulatból elindulunk a történelem és az egyszeri munkás története közötti feszültség irányába, ahonnan tovább lépünk a kor filozófiai disszonanciái felé, melyek átmenetileg feloldódnak a refrén-szerűen visszatérő kocsmai dalolászásban és mesélőkedvben, de a bálázó gépek feltételezhető hangzavarában az önreflexió egyre inkább egy kollektív lelkifurdalássá fokozódik, míg végül egyszerre látjuk a magát teknőbe vető Haňta és a kórház ablakán kilépő Hrabal alakját.

Horváth László Attila feledhetetlen alakításának titka innen nézve abban áll, hogy saját „önátlényegítésének” stádiumait összhangba hozta mind a főhős önmagával való azonosságával, mind a szerep és színész között kialakuló egységgel. Más szóval: bravúrosan kibalanszírozta a szerepen belüli feszültségeket. Ennek eredményeképp születik meg Haňta abban a formában, ahogyan még sosem létezett. És ezzel a dolog, ha hiszik, ha nem, még mindig nincs elintézve. Mert Haňtából nem csak egyet lát a közönség, hanem mintha csak nekünk is megártott volna a színpadon elfogyasztott több hektoliter sör, gyakran kettőt: egy idősebbet és egy fiatalabbat.

kep10

Hasonló megoldást láthattunk már Menzeltől az Őfelsége pincére voltam c. filmben is, csakhogy ott a visszaemlékező jelenideje és a felidézett múlt vizuálisan soha sem volt ábrázolva egyszerre. Krobotnál azonban a két szereplő gyakran ugyanabban a pillanatban van színpadon, sőt, a múlt és jelen összeolvadásának tökéletes momentumaiban egyszerre is beszélnek. Egyszerre, de nem ugyanúgy. A fiatal kori Hantát játszó Varga Norbert szándékosan nem „időskori önmagát” utánozza, s ez termékeny feszültséget teremt a két szereplő között. Arra ösztökéli a nézőt, hogy engedje el papírbálák korát, s hagyja magát átvezetni az emlékezés elevenségébe. Az emlékezés elevenségében lejátszódó jelenetek során parádés átváltozásoknak lehetünk tanúi. Puskás Tivadar olyan hibátlan feszességgel gombolja magára a megformálandó karaktert, mint vasutasok az egyenruhát.

kep11

Horváth Sebestyén Sándor öreg esztétika professzora minden porcikájában hozzáöregszik a mozdulatokhoz. Illyés Ákos bicskával felolvasó kocsma-költője, rakodó munkása és cigány fotósa szintén a legjobb értelemben vett pszichopatológiai mélyfúrásokról tanúskodnak.

kep12

kep13

Mindhármuk erőssége, hogy nem csak az intonációt és az arcjátékot, de a teljes testbeszédet mozgósítják. Másként remekelnek a többiek: a szintén több idő metszetben megjelenő Mančinka ifjabb (Fridrik Noémi és Dézsi Darinka) és érettebb (Szabó Márta) alakján osztozkodó színésznők olyan magabiztosan röpködnek a színpadon (sítalpon vagy épp esernyővel), mint azok a galambok, amelyek egyenesen a legfinomabb morzsákat csipegették fel Hrabal mester tenyeréből. Mančinka karaktere a másik szerelmi szálon szereplő névtelen cigánylány (Nyomtató Enikő) ellentéte. Míg a cigánylánynál a történeten „felüli” eszmei nőiségé, a beszéd nélküli harmóniáé a főszerep, addig Mančinka esetében az erkölcsi törvények és a giccs áldozatául eső társadalmi szereplőről, illetve a nőiséget végül gátlástalanul kihasználó csábítóról beszélhetünk.

kep14

De menjünk csak tovább, hiszen Krobot nem feledkezett meg a regényben vissza-visszatérő türkiszzöld és atlaszpiros szoknyában flangáló cigánylányokról sem. A két színésznő meghatóan groteszk, mégis csábító játékát nagymértékben segíti a színpad díszletei között játszó zongorista, Kazár Pál, aki a darab hátborzongatóan szép főmotívumát adagolja az egyes prózai jelenetek alá. Attól, hogy a darab alaphangulatát egy cigány sirató adja meg, máris mást jelent ezeknek a cigányoknak jelenléte, mintha mondjuk egy csehszlovák úttörői dal szólna. Ne aggódjunk, lesz (volt) az is. De még mielőtt arra a bizonyos „könyv-koppasztó” jelenetre bővebben is kitérnénk, térjünk vissza egy gondolat erejéig a kocsma és a színház analógiájához. Miért fontos ez azon túl, hogy nyilvánvalóan tökéletes intermezzo Haňta gondolatmenetei között? Azért, mert Krobot szinte csak a legutolsó jelenetben beszélteti Horváth László Attilát a kocsmában, Haňta egészen addig jóformán hallgat. Haňta hallgat, mert Haňta ott és akkor Hrabal a kocsma szakrális dimenziójában. Ahogyan a Vita nouva c. regény lapjain az író felesége szavaival meséli: „abban a verőfényben a csapost ünnepi miseruhába öltözött papnak látta és arra gondolt, hogy alighanem ilyen a katolikus mennyország a mennyei hierarchia hogy mindegyik pikolófiú egy-egy angyal és a csapos Gábriel arkangyal és az angyalkák hozzák a pompás sört de ez nem sör hanem szent Eucharisztia és a fehér köpenyes boltvezető nem más mint Szent Péter…” – a darabban a kocsma bölcse (Lakatos Máté) áll elő hasonló eszmefuttatással, mely tökéletesen rímel ez Hrabal-mítosz talán legbizarabb elemére, ti. hogy az író hamvait végrendelete alapján egy fa sörös hordóba kellett elhelyezni.[28] De vajon tényleg ilyen egyszerű kulcsra járna a zajos magány széfje?

kep15

 Negyedik sör: a Papírbála – a Történelem

„Akkor hát ön azt mondja, hogy mialatt a többi író, mint ellenzéki vagy chartista, a börtönben sínylődött, ön mulatozott…? Mondom neki… Szóval ha arról van szó, hogy én ott sínylődtem-e és szenvedtem-e és eljárás folyt ellenem, kedves dán hölgyem, ez itt magától értetődött”[29] – idézi Mazal a Levelek Áprilkának sorait. Ehhez vegyük még hozzá: „a sörivás számomra megszentelt idő, és azt is tudom, hogy a kocsma és az asztal olyan menedékjogot ad, mint a régi időkben, ha valaki a templomba futott, és ott nem lehetett meggyilkolni.”[30] – A zajos magány, és ami mögötte van.

1971-et írunk. Hrabal 57. születésnapját ünnepli a Menzel-féle Hóvirágünnepből is ismert kerskói Hájenka (Erdészlak) étteremben. Az ünnepség résztvevőit az Állambiztonsági Hatóság emberei rajtaütés szerűen igazoltatják, és Hrabalról jelentést írnak. Az ügy apropóját a vendégek között tartózkodó volt ’68-as Nemzetgyűlés elnöke, Josef Smrkovsky váltja ki. Hrabal levélben tiltakozik a kulturális miniszternél, de ettől kezdve a belügyminisztérium még fokozottabb érdeklődést mutat az író magánélete iránt. És Hrabal egyre nagyobb rutinra tesz szert az „elátkozott költő” szerepében. Gondoljunk csak bele. Első verseskötete, az Elveszett utcácska a kommunista párt hatalomátvétele következtében nem kerülhet nyomtatásba; majd ugyanez a sors vár az összes többi írásra egészen 1963-ig (Gyöngy a mélyben), a ’68-as Prágai tavasz leveréséig több könyve is megjelenhet, de a frissen kapott írószövetségi tagságát elveszti, mert a belügyminisztérium feloszlatja a társaságot. A Szigorúan ellenőrzött vonatok c. Menzel-filmért járó Oscar-díj után szellemes nyilatkozatokat tesz, amik miatt azonnal kihallgatják. Ugyanebben az évben barátja, a Gyöngéd Barbárok kulcsszereplője, Vladimír Boudník öngyilkosságot követ el, alig egy éven belül Hrabal elveszti édesanyját is, sőt, azt is meg kell élnie, hogy a papírbálázóban könyvelőként dolgozó felesége aláírja a saját könyvei (Házi feladatok, Rügyek) bezúzását. Nem sokkal ezek után, és persze az Erdészlakos incidens után egyre szaporodó zaklatások hatására kezd bele 1972-ben a Túlságosan zajos magány megírásába, és bár a szöveg gépirata csak 1976-ra készül el, a „zajos magány” egyre jobban jellemzi a szerző életét.

1975-ben a Tvorba nevű lapnak adott interjújában – amely eredetileg az író futballhoz való viszonyáról szólt volna – a kortársak számára meglepő nyilatkozat lát napvilágot. Függetlenül attól, hogy szöveg szerzőisége kétséges-e vagy sem, mindenki számára nyilvánvaló volt, hogy Hrabalnak együtt kellett működnie a hatóságokkal, ha könyveit továbbra is meg szerette volna jelentetni. Csak a legfontosabb mondatokat idézem: „Személyem körül sok bizonytalanság és találgatás gyülemlett fel, és én gyakran azt sem tudom, miért és hogyan… A Csehszlovák Kommunista Párt XIV. kongresszusa felhívást intézett az összes íróhoz, aki ebben az országban él, hogy gazdagítsák az emberek életét… én nem akarok félreállni… a magam módján szeretnék hozzájárulni ahhoz, hogy az emberek közötti viszonyok olyan legyenek, amilyennek szocialista emberek között lenniük kell…”[31] – És most érdemes külön figyelni a „sörfilozófus” kinyilatkoztatására – „A kertvendéglők napimádója vagyok, a nedves kövezetről visszaverődő holdsugarat vedelem.”[32]

kep16

A fogadtatás nem maradt el, Hrabal kapott hideget, meleget. A Sörgyári Capriccio c. könyve hamarosan nyomdába kerülhetett, miközben a prágai Kampa-szigeten fiatal egyetemisták nyilvánosan elégették könyveit. Hrabal így emlékszik vissza történtekre: „három nap múlva már ugyanezekkel a kis könyvégetőkkel az Arany Tigrisben üldögéltem, fiatal bölcsészhallgatók voltak, és mindannyian csak nevettünk azon, ami csupa jó szándékból végbement a Kampán, és ittuk a söröket, és én megköszöntem a diákoknak, hogy micsoda reklámot csináltak nekem.”[33] – Hogy valóban sörözött-e Hrabal ezekkel a diákokkal számomra kérdés, ami azonban biztos: a közvélemény vegyesen fogadta az eseményeket. (Annál is inkább, mert pár évvel később, 1980-ban Menzelnek ismét sikerült egy közös remekművet álmodni a mozivászonra, s így a Sörgyári Capriccio filmváltozata bizonyos értelemben „felmentette” Hrabalt a kollaboráció vádja alól.) A történelem kereke forog tovább.

Alig egy évvel azután, hogy Csehszlovákia formálisan elköteleződött az emberi jogok tiszteletben tartása mellett[34], a cseh fiatal értelmiség által kedvelt underground zenekar, a The Plastic People of the Universe[35] tagjait az Állambiztonság rendzavarás vádjával letartóztatja és bíróság elé állítja, amely több éves börtönbüntetést szab ki. Az emberi jogok védelmében tiltakozó közönség élén olyan személyek jelennek meg, mint a Husserl-tanítvány Jan Patočka filozófiaprofesszor; Jiří Hájek a Csehszlovák Tudományos Akadémia tagja; Václav Havel drámaíró; Pavel Kohout költő, drámaíró; Ludvík Vaculík író, valamint Pavel Landovsky színész.

A Havel által szervezett petícióírási akció gyorsan mozgalommá nőtt. A spontán és vezetők nélkül szerveződő tiltakozás komolyra fordulását onnan datálhatjuk, hogy a Kohout által „Charta ’77”-re keresztelt politikai nyilatkozatot mintegy 243 magánszemély aláírta. A Csehszlovákiában csak szamizdatként keringő 1977 január elsejére keltezett dokumentumot eredetileg a prágai kormánynak címezték, de a nyilatkozatot január 6-án és 7-én már közölte több nyugat-európai napilap, még mielőtt a kormány „hivatalosan” is megkaphatta volna a követelést. A chartista vezetőket hazaárulás vádjával fényes nappal hurcolták el a kapitányságokra. Jan Patočka, filozófus a kihallgatás során életét vesztette. A burzsuá származása miatt ’68 óta fizikai munkás Václav Hável öt és fél börtönbüntetés kapott, illetve a letartóztatása alatti körülményeknek köszönhetően olyan tüdőgyulladást, amelynek szövődményeiből élete végig nem tudott kigyógyulni. Pavel Landovskyt szintén lecsukják, de ’78-ban sikeresen távozik Ausztriába. A Charta összes többi aláíróját üldözik, és megfigyelik, munkahelyeikről elbocsátják. Jóllehet a környező országokban, így Magyarországon is van visszhangja a tiltakozásnak (itthon mintegy 250 értelmiségi írta alá a szolidaritási akciót jelentő Kádár Jánoshoz intézett levelet), kezdetét veszi az ellen-propaganda, az Anticharta mozgalom, amit később ezrek írnak alá – köztük Bohomil Hraballal.

Meggyőződésem, hogy a Túlságosan zajos magány bizonyos értelemben Hrabal művészi apológiája és gyónása elsősorban önmaga előtt, másodsorban azok előtt, akik nem csak a hivatalos nyomtatásban megjelent Díszgyász, illetve a Hóvirágünnep  c. könyvei, de a szamizdatok alapján is követik az életművet. A Díszgyász ugyanis mint a nymburki ciklus második kötete nosztalgikus menekvés a jelenhez képest „békebeli”-nek tekinthető időkbe. Ezzel szemben a Túlságosan zajos magány az író önkéntes imaginárius száműzetése az egykori papírgyárba.

Vannak mondatok, amelyek az imént említett történelmi hátteret is figyelembe véve, egészen mást jelentenek: „Könyvekkel és könyvekből tanultam meg, hogy az ég egyáltalán nem emberséges, és az, akinek van sütnivalója, szintén nem emberséges, nem mintha nem akarna az lenni, hanem mert így vétene a józan gondolkodás ellen. Kezem munkája nyomán hidraulikus présemben értékes könyvek semmisülnek meg, és én ezt az áradatot, ezt a lavinát nem tudom megállítani. Én csak egy gyöngéd hentes vagyok”[36] – írja mindjárt a Zajos magány első fejezetében, majd a negyedik fejezetben visszatért ehhez a gondolathoz: „a beton alatt hallottam a patkányok visítását és szorongó sípolását, mert Prága városának összes kanálisában még mindig dúlt a két patkányklán között a harc, hogy ki lesz az úr a főváros összes kanálisa és kloákája fölött. Az ég nem emberséges, és a fölöttem és az alattam és a bennem zajló élet szintén nem az.”[37] A sorok mögött nem lehet nem kihallani a tehetetlenség miatti lelkifurdalás gyötrelmét. Krobot Haňtájának önvádaskodó karaktere láttán azonban ennél még többet lát a néző: az életben maradás bizonyos mértékű erkölcstelenségét, azokhoz képest, akik ártatlanul haltak meg, mint pl. a Gestapo által elhurcolt cigánylány: „Az ég nem emberséges, de tán van valami, ami több, mint az ég, az együttérzés és a szeretet, amiről már elfeledkeztem, és amit már elfelejtettem”[38] – mondja Haňta, majd legördül a függöny és véget ér az első felvonás.

kep17

De mint fentebb mondtuk, nem csak gyónás, hanem egyszersmind apologetikus magyarázat, egyfajta túlélő zsebkönyv is a Zajos magány. Teológiai elmélkedésének fókuszában a negyedik fejezetben tárgyalt Jézus és-vagy Lao-ce követésének dilemmája tökéletesen megfeleltethető a politikailag aktív és passzív elköteleződés metaforáinak. „És amikor a negyedik kancsó sört ittam – írja Hrabal –, présem mellett megjelent nekem egy bájos ifjú, és én rögtön rájöttem, hogy nem más, mint maga Jézus. Mellette pedig egy gyűrött arcú öregember állt, és én rögtön tudtam, hogy ez nem lehet senki más, mint maga Lao-ce.” A következő oldalon így folytatódik a reveláció: „és láttam, hogy Jézus csak kapaszkodik és kapaszkodik a dombra, miközben Lao-ce már a csúcson áll, és láttam a felhevült fiatal férfit, aki meg akarta változtatni a világot, míg az öregúr rezignáltan nézelődött, és a kezdethez való visszatéréssel bélelte a maga örökkévalóságát.” Krobot rendezésében ennek a meditációnak külön hangsúlyos szerepe van, mégpedig annak köszönhetően, hogy Hrabal maga olvassa fel nekünk a részt a bejátszott hangfelvételen. Ha jól emlékszem, mindösszesen kétszer halljuk az írót, amint átveszi a darabban Haňtától a szót. Az egyik a Lao-ce és Jézus közös jelenése, a másik az úttörő sereg akciója, amint kórusban énekelve, tánclépésben oldalról-oldalra tépik szét a könyveket.

Ez utóbbi esetében a hangfelvétel beadásakor Krobot tulajdonképpen megállítja a jelenetet. De nem azzal, hogy mozdulatlanságra kényszeríti a dráma szereplőit, hanem mintha csak egy konkrét zenei koncerten lennénk, a színészek a „könyvtépés zenéjével” kísérik Hrabal felolvasását:  „mint amikor a libušei csirkegyárban voltam üzemlátogatáson, ahogy a gyerekek a könyvek belsőségeit tépkedték, úgy szaggatták a fiatal munkáslányok ügyes mozdulatokkal a futószalagokra aggatott eleven csirkékből a májat, a tüdőt, és a szívet, és az odakészített ládákba dobálták, miközben a futószalag szaggatott mozgással a következő művelethez vitte a csirkéket.”[39]

Miért épp ezen a két ponton hallhatunk archív felvételeket a darabban? Bár a legjobb volna magát a rendezőt megkérdezni, azért az mégis csak túl könnyű lenne. Sokkal izgalmasabb ugyanis összevetni ezt a két jelenetet a regény első nyomtatott verziójával, amelyből rögtön kiderül, hogy a magyar fordításban igen, az „eredetiben” viszont nem találjuk meg őket. Ennek oka abban keresendő, hogy Krobot tulajdonképpen rehabilitálta az eredeti kéziratot, amelyből a cseh cenzúra rögtön törölte a könyvtépő jelentet, illetve minden transzcendentális utalást. Ennek köszönhetően az első nyomtatott verzió nem csak azért nehezíti az olvasó dolgát, mert a kinyitott könyv egyik lapjára a Gyöngéd barbárok, a másikra a Túlságosan zajos magány szövege volt tördelve, de Lao-ce és Jézus alakjai is eltűntek, helyesebben – Hrabal öncenzúrájának köszönhetően – a „Fiatalember” és az „Öregember”[40] névvel szerepeltek. Ha hihetünk a Svédországban élő Helene Kosková számításainak, akkor Hrabal az eredeti regény mintegy 22%-át húzta ki a szövegből, és ezen felül is jócskán „javított” a maradékon.

Negyven évvel a Charta ’77 után, és 16 évvel azután is, hogy Hrabal kivonta magát a Bársonyos forradalom eseményei alól is, a 19 kötetes cenzúrázatlan Hrabal összkiadások korában azt gondolhatnánk, az író immár osztatlan sikernek örvend hazájában. Ám ez koránt sincs így. Jóllehet, az Őfelsége pincére voltam c. Menzel-adaptációt Csehországban több mint egy millióan látták, a lengyel monográfus 2004-es könyve szerint az ezredfordulón a cseh diákok már csak filmekből ismerték, ha egyáltalán ismerték Hrabalt, aki számukra nem tartozott az érettségi tananyagba. Persze, nem biztos, hogy egy író jelentőségét ezzel érdemes mérni, de a helyzet annyiban mégis csak jelentős, hogy az egykori barát és szamizdat-terjesztő, Václav Havel, aki a Bársonyos forradalom után nem csak, hogy Csehország elnöke, de Közép-Európa egyik legnépszerűbb politikusa is lett (egyebek között a Visegrádi Négyek alapító tagja): nem ment el, csak koszorút küldött Hrabal temetésére. A papírzúzdába száműzött, és voltaképp egész életében megfigyelt és terrorizált Hrabaléra, akit a ’90-es évek környékén a régi és az új rendszer is az összes lehetséges állami kitüntetéssel megajándékozott. Ahogyan lenni szokás, felmerül ilyenkor az ügynökmúlt, a kollaboráció, a rendszer végső bosszúja és még számos lehetséges forgatókönyv gyanúja. A fikció és a realitás sajátos elválaszthatatlansága ez – akár a rendőrségi aktákat, akár Hrabal feljegyzéseit vesszük alapul. A titkosrendőrség és a szabad világ újságírói ugyanis gyakran kézről-kézre adták a kilincset egymásnak, akik szinte az őrületbe kergették Hrabalt, s ezt nem is tartotta véka alatt (Foghíjak, Totális félelmek stb.). Hrabal jelenkori sikere talán nálunk Magyarországon a legnagyobb. Egy 2007-es interjújában Esterházy Péter így jellemezte a helyzetet: „Ritka az, amikor egy külföldi, ebben az értelemben idegen írót az olvasó avval a szeretettel vagy elfogultsággal vesz körül, ahogy csak a hazaiakat szokta. Hrabal ilyen, kissé elmagyarosodott író, kicsit magyar írónak tekintjük.”[41]  

A Magyarországról származó tollforgatók közül három jelentős delegátusról tudok: Szigeti Lászlóról, akinek Zsebcselek c. interjúregénye tulajdonképpen a Hrabali életműhöz tartozik. Esterházy Péterről, aki önálló kötetet írt a Mesternek Hrabal könyve címmel. És Varga Attiláról, aki a Kerskói capriccio[42] c. interjúkötetében hitelesen örökítette meg az író küzdelmeit saját népszerűségével és az ezzel járó újságírói zaklatásokkal.

Az utolsó sör: a Kilépés – a Belépés

Bár a könyvmegsemmisítés önmagában is tragikumként tárgyalt momentum, a darab költői áthallásain túl létezik egy ennél még sokkal szörnyűségesebb dolog: a genocidium. Akárcsak az eredeti szövegben, a darabban is kiemelt szerepet kap az elhurcolt cigánylány (Nyomtató Enikő) és Haňta történeti szála, ami a nagy történelmi tragédiával szemben egy minimalista love-storyn alapul (sör, paprikás krumpli, lókolbász, közvetlen érzékiség). Tulajdonképpen erősebb szál, mint az öngyilkosság, mely inkább szimbolikus – igaz: katartikus – lezárásként hat.

Haňta elhatározásában nem a főhős látványos elpusztulása, s e döntés lélektani háttere a hangsúlyos, sokkal inkább a diktatúrák embertelensége. Mintha Haňta ezen a ponton csak egy tézisregény konklúziója lenne, s nem az ugyancsak öngyilkosságot választó Hrabal, hanem Arlequin végzete. Mintha kicsit túlságosan is eltávolodnánk az általános felé. Fontos döntés ez Krobot részéről, ti. nem arra használja a drámát, hogy ahol az eredeti szöveg szabad kezet enged a vizualitásnak, ott ő közbelépjen, és a maga módján változtasson az arányokon. Talán meglepődnek a hasonlatomon, de nekem úgy tűnt, Haňta passiójának végéből ki lett spórolva a brutalitás showja. Mintha egy alapvetően vizuális művészeti ág úgy mesélné el Jézus szenvedéstörténetét, hogy nem mutatja meg a megfeszítés mozzanatait (márpedig a keresztre feszített ács történetének alapvonalai nyilvánvalóan azonosak a magát présgépbe vető préselőével). Még sincs könnyebb, mint megbocsátani ezt Krobotnak.

A rendező biztos lehetett benne, hogy a Mester is több örömét lelné egy mágikus realista befejezésben, mint abban, hogy egy nagy monstrum a közönség szemeláttára összelapítja a színészt, mintha csak egy szocialista realista bűvészmutatványt néznénk. Annál is inkább, mert miként azt Hrabal oly mélyen megértette az ő Pepin bácsikájától: „Ez a világ őrjítően szép, nem mintha az volna, de én ilyennek látom.”

Krobot rendezése tehát kettős ámítás, melynek legmonumentálisabb kidolgozása hol másutt is történne meg, mint a fináléban, vagyis a függöny leengedése előtti utolsó jelenet búcsúképében. A fiatal Haňta és a cigánylány a papírsárkánnyal a főhős lelkét is felengedi az égbe, amellyel párhuzamosan az idős Haňta stilizált eszköztárral beleveti magát a présbe. Hrabal szövegében ez a jelenet egy viszonylag aprólékosan leírt esemény, amelyet most csak részleteiben idézek: „megállítottam a zöld gombot, és a hulladékpapírból amolyan vackot vetettem a teknőbe…átvetettem az egyik lábam, és vártam, azután nehézkesen beemeltem a másik lábamat is, és összegömbölyödtem, csak úgy próbaképpen, majd feltérdeltem, megnyomtam a zöld gombot, aztán belekuporodtam a teknőbe a hulladékpapír és a néhány könyv közé, kezemben Novalisomat szorongattam, és ujjamat egy olyan mondatára tettem, mely mindig lelkesedéssel töltött el… a könyv sarka a bordáim közé fúródott, felnyögtem, mintha a saját kínzóeszközömön kéne megtudnom a végső igazságot, amikor a falak nyomásától már összecsukódtam, mint a bugylibicska, az igazságnak e pillanatában megjelent előttem a kis cigánylány…”[43] – Ezen a ponton veszi fel a fonalat a lírai színház: a cigánylány bőrébe bújt Nyomtató Enikő csellón játszott cigánysiratóval elbúcsúztatja a főhőst, amit a szereplők kórusa szívbemarkolóan felerősít.

kep18

Nem tudom, Krobot ott volt-e strašnicei hamvasztóban, ahol egy cigányzenekar búcsúztatta Hrabalt. Csak azt tudom, hogy amikor már azt hinnénk, mindennek vége (a színpadon elbújó Hrabal-Arlequin lassan levezényli a függönyt), az égből üres lapok szállingóznak a magasból. Bizony hátborzongató ez a pillanat. Hiszen a darab végén jutunk el oda, ahol az egész kezdődik. Mi magunk válunk Haňtavá, akinek a pincében a fejére hányják a történelem szemetévé nyilvánított szellemi örökséget. Csak mi üres lapokat kapunk. Gondolkodásra, írásra késztető útravalót.

Megnyugtató lenne, ha a Nemzeti Színházban aratott zajos siker nem jelentené egyszersmind a darab temetését is. Mert bár igaz, hogy ez a történet nem rendelkezik semmilyen konkrét hétköznapi aktualitással, mégis szükség lehet minden pillanatban azokra a művészi alkotásokra, amelyek a giccsel szembeni immunrendszerünket erősítik. És nem utolsó sorban szüksége van erre magának Hrabalnak, akivel könnyen megtörténhet, amiről Kundera így ír A lét elviselhetetlen könnyűségében: „Mielőtt elfelejtenek bennünket, giccsé változunk. A giccs átszállóállomás a lét és a feledés között.”[44] Ivo Krobot azt gondolom, pontosan ezen az átszállóállomáson strázsál. Az egyik oldalon a Hrabal arcával reklámozott sör, a másikon a színpadra állított papírbálázó mágikus realizmusa. Csak ez utóbbi dolgozik a feledés ellenében. És ez nem csak Hrabal jogutódainak jó. Habár a nagy európai diktatúrák mára már összedőltek, ki tagadná, hogy a történelem legújabb „hidraulikus préseiben” talán e pillanatban is lapulnak közös és egyszemélyes tragédiák, és talán e pillanatban is számtalan „Charta” kering kézről-kézre a nagyvilágban, melyeket egyesek aláírnak, míg mások zárójeleznek anélkül, hogy olyan regényeket írnának, mint tette azt Bohumil Hrabal. A túl zajos magány a mindenkori fogaskerekek története. Azoké, akik magukban hordozzák az egész lelkiismeretét. Hrabal, aki ezt közülünk a legjobban tudta, sokak szemében „kis csehként”, de „nagy íróként” barátkozott a végtelennel. Ha jogász intuíciója nem csalt, hosszú távon az írónak lesz igaza. Nem csak Magyarországon, de saját hazájában is. Bár Kroboton ez már aligha fog múlni, kitüntetett figyelmet érdemel majd, miként nyúl az író utolsó regényeihez.

 

 

[1] „Az összes európai vallási és politikai hit mögött – írja Kundera – ott áll a Genezis első fejezete, melyből az derül ki, hogy a világ jól lett megteremtve, hogy a lét jó, következésképp az is jó, ha szaporodunk. Nevezzük ezt az alaphitet a lét határozott igenlésének. Ha a szar szót a könyvekben még a közelmúltban is kipontozták, ezt nem erkölcsi szempontok miatt tették. Ugyan ki állítaná, hogy a szar erkölcstelen! A szar helytelenítése metafizikai jelenség. A székelés pillanatai naponta bizonyítják a Teremtés elfogadhatatlanságát. Vagy – vagy: vagy elfogadható a szar (s akkor a vécében ne zárkózzunk be), vagy elfogadhatatlan módon teremtettek meg bennünket. Ebből következik, hogy a lét határozott igenlésének esztétikai eszményképe az olyan világ, mely tagadja a szart, és mindenki úgy tesz benne, mintha a szar nem létezne. Ezt az esztétikai eszményképet giccsnek nevezzük. (Milan Kundera: A lét elviselhetetlen könnyűsége. Ford.: Körtvélyessy Klára. Európa Könyvkiadó, Bp., 2003. 319. )

[2] Kundera a könyv amerikai, olasz és német kiadásához írt előszavában a könyv címéről következőket írja: „Rimbaud híres mondatára utal. André Breton A szürrealizmus kiáltványa végén idézi. Párizsban 1968 májusában a diákok jelszóként vésték a Sorbonne falaira. A regény eredeti címe azonban A lírai kor. Azért változtattam meg, mert a kiadómnak arcára volt írva az aggodalom, hogy ilyen elvont című könyvet senki emberfia nem vesz meg”. (Vö. Kvetoslav Chvatik: Milan Kundera regényeinek világa. Ford.: N. Kiss Zsuzsa. Európa Könyvkiadó, Bp., 2002. 182.) Az élet máshol van c. regény kéziratát Kundera saját bevallása szerint 1970-ben fejezte be Csehországban, tehát két évvel a Prágai tavasz, és öt évvel Franciaországba történő emigrálása előtt.   

[3] „Egy bizonyos könyvemben azt írtam mottóként, hogy nem vagyok sem belső, sem külső emigráns típus. Ha már, akkor az emberi végtelenség és az emberi örökkévalóság emigránsa vagyok. Ez az én status quóm és modus vivendim, ez az a módja az életnek, amelyre én képes vagyok, de itthon, bármennyire is csak »gyáva hősként« élek, aki viszont én vagyok” – idézi Hrabalt 1994-es interjújából Tomáš Mazal, akinek könyve nem csak az író életművének alapos tanulmányozása miatt, de Hrabalhoz fűződő többéves szoros barátságának köszönhetően is a leghitelesebb és legfontosabb monográfia. (Tomáš Mazal: Bohumil Hrabal zajos magánya. Ford.: Kocsis Péter és Svoboda Róbert. Sziget Könyvkiadó, Bp., 2003. 204.)

[4] A téma bővebb kifejtésével, illetve magyar vonatkozásaival kapcsolatban lásd Pólik József filmesztétikai tanulmányait, különös tekintettel az Elveszett illúziók c. elemzésre (Filmvilág folyóirat 2014/07 04-08. Online: http://www.filmvilag.hu/xista_frame.php?cikk_id=11778 – Utolsó megtekintés 2016.12.01.), valamint a diktatúrák kultúrpolitikájának művészetfilozófiai igényű elemzéséhez lásd még: Széplaky Gerda (szerk.): A zsarnokság szépsége. Tanulmányok a totalitarizmus művészetéről. Kalligram, Pozsony, 2008.

[5] Bár Mazal könyvében következetesen Haňt’a szerepel, elemzésem számára a Varga György fordítást vettem alapul, amely a nevet Haňta-ra egyszerűsíti. A név helyes kiejtése (Hanytya) helyett egyébként a színdarabban végig Hantát hallunk, amit a magam részéről szerencsés döntésnek tartok, lévén, hogy a magyar „hantázik” ige így afféle fiktív etimológiai összefüggést teremt Hraballal és hősével.

[6] Mazal: i.m. 221-222.

[7] Mazal: i.m. 222.

[8] Milan Kundera: A regény művészete. Ford.: Réz Pál. Európa Könyvkiadó, Bp., 2000. 13.

[9] Kundera: i.m. 22.

[10] „A pábitel, az átámító (Hosszú Ferenc kínjában a túl intellektuális, papirosízű átlényegítőre magyarította) az, aki pábí, átámít, s tevékenysége a pábení, az átámítás. A cseh szó a hamisítást jelentő pa– képzőn alapszik (például délat = csinálni, padélat=hamisítani), de óhatatlanul ide társulnak a „vonzani, csábítani, hívogatni” jelentésű vábí, vábení és a „szemfényveszteni” jelentésű mámí, mámení szobokrai is” – írja Bojtár Endre, majd hozzáteszi: „Hrabal nagyon pontosan megfogalmazza a groteszkké alakítás lényegét: »Mindig arról írok, ami csodálatraméltó történt velem, ami irigylésreméltó történt másokkal. Az elrugaszkodási pont tehát mindig autentikus, a kezdet mindig egy esemény, élmény. De az emberben lévő játékosság nem engedi, hogy bizonyos képzelőerővel ne másítsam meg az események menetét, hogy az autentikusságba ne szórjam a pontosító fantázia élesztőgombáját, ahogy a must borrá, a zöld sör érett sörré változzon. Ezt a szinte kémiai folyamatot hívom pábenínek.«” (In: http://ligetmuhely.com/bojtar-endre-teny-es-velemeny/ – Utolsó megtekintés: 2016.12.01.) Bojtár Endre kapcsán ajánlom a következő Magyar Narancsban megjelent interjút, mely egyebek között Hrabal magyarországi recepciójáról szól: http://magyarnarancs.hu/konyv/a-szocializmus-realistaja-89653 – Utolsó megtekintés: 2016.12.01.  

[11] Mazal: i.m. 126.

[12] A csehszlovák újhullám témájához ajánlott irodalom az Apertúra vonatkozó cikkei, különös tekintettel Gelencsér Péter filmográfiája (http://uj.apertura.hu/2014/tel/gerencser-a-csehszlovak-ujhullam-valogatott-filmografiaja/ – Utolsó megtekintés: 2016.12.01.), illetve Kis Csilla Sára A cseh új hullám és Bohumil Hrabal prózája c. esszéje (http://uj.apertura.hu/2006/osz/kiss-3/ – Utolsó megtekintés: 2016.12.01.)

[13] Érdekességképp jegyzem meg, hogy Schlanger András biográfiájában a véletlen egybeesésnél talán többre utaló kötődés lelhető fel Hrabalhoz s Krobothoz egyaránt, hiszen Schlanger színészként és rendezőként is jegyzi a Gyöngéd barbárt és az Őfelsége pincére voltam c. darabot, illetve ő alakította Pepin bácsit a Harlekin millióiban. (Forrás: https://hu.wikipedia.org/wiki/Schlanger_Andr%C3%A1s – Utolsó megtekintés 2016.12.11.)  

[14] http://www.sugopeldany.hu/2016/06/poszt-2016-egy-zajos-maganyban-elek.html – Utolsó megtekintés 2012.12.01.

[15]  Vö. https://library.hungaricana.hu/hu/view/UjSzo_1994_Vasarnap_2/?pg=243&layout=s – Utolsó megtekintés 2016.12.01.

[16] Vö.: http://www.tooloudasolitude.com/ – Utolsó megtekintés: 2016.12.01.

[17] „1978-ban Hrabal és Ewald Schorm filmrendező közösen írtak belőle egy forgatókönyvet, amely azonban nem fogadtak el.” (Mazal: i.m. 127-128.) 

[18] Mazal: i.m. 114.

[19] A cseh ellenzék 1977-es petíciója – a dolog fontosságára a későbbiekben még részletesebben is kitérek.

[20] A Túlságosan zajos magány lapjain Hrabal így ír erről: „Legszívesebben a központi fűtésnél dolgozó fiúkhoz mentem, akik úgy oda voltak láncolva munkájukhoz, mint kutya az óljához, egyetemi végzettségű emberek, akik munka közben korunk történelmét írták, amolyan szociológiai felméréseket, itt, e pincékben tudtam meg, hogyan néptelenedett el a negyedik rend, hogy a munkások alulról a felépítménybe mentek, az egyetemet végzettek viszont mint munkások dolgoznak.” (Bohumil Hrabal: Túlságosan zajos magány. In: Uő.: Gyöngéd barbárok. Ford.: Varga György. Európa Könyvkiadó, Bp., 2005. 29.)

[21] „Amikor a hulladékpapír-gyűjtőben dolgozó munkások megtudták, hogy »az ő Bohousok« »író úr« – attól kezdve már nem tekintették maguk közé tartozónak. A helyzet elviselhetetlenné válik. 1959. janár 11-én Jiři Kolar, Josef Hiršal és Jan Vladislav költő és műfordító levelet ír az érdekében: a Csehszlovák Írószövetség Elnökségének” – írja a lengyel monográfus, Aleksander Kaczorowski. (A.K.:.Életjáték. Történet Bohumil Hrabalról. Ford.: Mihályi Zsuzsa. Európa Könyvkiadó, Bp., 2006. 105.)

[22] Max Horkheimer – Theodor W. Adorno: A felvilágosodás dialektikája. Ford.: Bayer József, Geréby György, Glavina Zsuzsa, Mesterházy Miklós, Vörös T. Károly. Atlantisz Kiadó, 2011. 176.

[23] I.m. 177.

[24] I.m. 181.

[25] http://www.hamvasbela.org/2011/11/hamvas-bela-arlequin.html – Utolsó megtekintés: 2016.12.17.

[26] Idézi Mazal: i.m. 140.

[27] Mazal: i.m. 114.

[28] „1995 egyik keddjén az U Hynků sörözőben azt mondja nekünk Hrabal: „A mi hradišt’kói sírunkat egy kocsmában vettem egykoron. De ez nem is olyan nagy baj. Ma ott vannak eltemetve a szüleim és az én feleségem, Pipsi… És ha majd én is meghalok, engem is temessenek majd oda. Félrekotorják a felső földréteget, aztán beleütköznek egy amolyan nehéz tölgyfaládába. Ennek a ládának a fedelén POLNÁI SÖRGYÁR felirat van. Ezt a fedelet kinyitják, és ott vannak elhelyezve az úrnák. Egy közönséges láda, melybe egykoron üveges söröket tettek. Hát mondják meg nekem, nem csodálatos, amikor az ember földi maradványai egy sörösládában végzik? Kívánni sem lehet ennél semmi szebbet” – emlékszik vissza Mazal, majd hozzáteszi: „A valóságban, sajnos, mindez némileg másképpen sikerült… a tölgyfaláda már régen elkorhadt (vagy kidobták), így a Bohumil Hrabal maradványait tartalmazó műanyag urnával együtt csak egy üveges sört helyezett el valaki… Egy félig kiivott nymburki tízest.” (Mazal: i.m. 154.) Az esetre könyve legvégén a lengyel monográfus is utal, miszerint Mazal és néhány közeli barát a szertartás után még elvitték Hrabal hamvait egy búcsúsörre az Arany Tigrisbe. (Kaczorowski: i.m. 175.)   

[29] Mazal: i.m. 232.

[30] Mazal: i.m. 139.

[31] Mazal: i.m. 345.

[32] Uo.

[33] Mazal: i.m. 214.

[34] „1976 októberében a hivatalos Csehszlovák Közlönyben megjelent egy közlemény arról, hogy a kormány Prágában ratifikálta az 1975-ben, Helsinkiben tartott Európai Biztonsági és Együttműködési Értekezlet záródokumentumát” – írja Kaczorowski (i.m. 157)

[35]  A hazai közönség egyebek között a 2000-es évek vége felé többször is találkozhatott az együttessel az A38-on.  

[36] TZM 9.

[37] TZM 57.

[38] TZM 73.

[39] TZM 82.

[40] Kaczorowski: i.m. 162.

[41] Az idézet így folytatódik: „Számomra azért fontos, mert egy olyan hagyományt hoz közel hozzánk, amelyben a magyar kultúra gyöngébb vagy halkabb. Ezt legegyszerűbb talán az anekdotáknál látni. A magyar anekdota zárt és győzedelmes, a Hrabalé tud a vereséggel is valamit kezdeni, nem kell a valóságot (ide kéne tenni egy kérdőjelet) görcsösen győzelemmé pofozni. Meg vonz a művészetének a plebejussága, ez a ravasz, nagyon is intellektuális közvetlenség. Szavakkal emberi közelségbe kerülni, ez az a nagy teljesítmény, amit becsülök benne.” (Forrás: http://ujszo.com/cimkek/szalon/2007/05/26/rovid-beszelgetes-esterhazy-peterrel-hrabalrol-a-besugasrol-es-az-emberi-bu – Utolsó megtekintés: 2016.12.17.)

[42] Varga Attila könyvének számomra legérdekesebb fejezete, Hrabal egykori barátjával, a Gyöngéd barbárokból is „ismert” Egon Bondyval folytatott interjúja, melyben Bondy a következőket mondja Hrabalról: „Úgy tűnik, hogy az életét a kocsma és az ágy között tölti, azaz legfeljebb a kocsma és az íróasztal között, de valójában napjának jelentős részét a rendszeres olvasásnak szenteli”. (Varga Attila: Kerskói capriccio. Találkozások Hraballal. Panoráma. Bp., 2003. 139.)

[43] TZM. 112-113.

[44] I.m. 360.