A Vörös Postakocsi Zsöllye rovata a nyíregyházi Móricz Zsigmond Színházban dolgozókat mutatja be: a színészeket és azokat, akik nélkül ugyancsak nem lenne előadás: az ügyelőt, a súgót, a színpadmestert és a többieket.

Ezúttal Arany János földijét, Rák Zoltán színművészt, aki a költőóriás születésének 200. évfordulója tiszteletére tervez estet, amúgy Baradlay Richárdtól a kígyóbűvölőnőig sokféle szerepet játszik. Szó esik még ősbölényekről, aikidóról és rendezésről is.

Dőljön tehát hátra, Kedves Olvasó: a színpadon Rák Zoltán!

Rák Zoli 1

 

– Nagy utat tettél meg Nagyszalontától Nyíregyházáig, hiszen a két város között Békéscsaba, Budapest és Kaposvár is meghatározó helyszínei életednek. Vezess minket végig ezen az úton!

Nagyszalontán születtem, ott cseperedtem, 12 éves voltam, amikor a családunk áttelepült Békéscsabára. Hivatásos teniszező akartam lenni, megyei bajnok voltam, de hatalmas pofont kaptam úgy 14 évesen: elég nagy különbséggel kaptam ki egy sráctól, s nem értettem, hogy történhetett. Ellenfelem elmondta: már 2 éves korában kezébe adták az ütőt, magántanuló, folyamatosan versenyekre jár. Azt éreztem, ezt sosem tudom behozni, hazai szinten jó versenyző, majd edző lehet legfeljebb belőlem. Ekkor jött be az életembe a színház. Anyukám olvasta, hogy felvételt hirdetnek a Csabai Színistúdióba, amit anno Szenthe Vajk apukája alapított, a bátyámmal el is mentünk, őt felvették, engem nem, mert nagyon raccsoltam. De annyira megtetszett az a világ, hogy mindenáron közéjük akartam tartozni. A gyerekeknek van egy plusz „fék” a nyelvük alatt, ami az „r” hangról gondoskodik, és az nekem nem szakadt fel. Gyakorolni kezdtem, folyamatosan próbáltam kimondani, és egyszer csak felszakadt, majd szépen lassan megtanultam az „r” képzését. Sok más beszédtechnikai hibám is volt, igyekeztem ezeket kiküszöbölni. Egy év múlva újra megpróbáltam. Hodu József színművész felvételiztetett, és meglátott bennem valamit. Úgy 400 fellépésem lehetett a színistúdióval: zenés előadások, óvodákban bohócműsorok, városi rendezvények, évente két-három színdarabot is bemutattunk. Nagyon megfertőzött ez a világ, imádtam, ott barátkoztam össze Gulácsi Tamással, akivel azóta is együtt tengetjük a pályát.

Jelentkeztem a színművészetire, a második lehetőségnek a Pesti Magyar Színiakadémiát írtam be, mint szinte mindenki. Az a hatalmas szerencse ért, hogy nem vettek fel egyből a színművészetire, a Pesti Magyarra viszont igen. Ez a régi Nemzeti Színház képzőhelye volt, Gulácsi Tomi is osztálytársam lett. Folyamatosan statisztáltunk, közben remek tanároktól tanultunk, Őze Áron és Szélyes Imre volt az osztályfőnökünk. Olyan nagy „ősbölényeket”, ismerhettünk meg, s játszhattunk velük egy színpadon, mint Agárdi Gábor, Raksányi Gellért, Kállai Ferenc, Bessenyei Ferenc és Béres Ilona, akit nagyon szerettem, vagy Szakácsi Sándor, akit a barátomnak mondhattam végül. Őket nézni nap mint nap óriási dolognak számított, lestük őket a takarásból, rengeteget tanulhattunk tőlük. Iglódi István volt az igazgató, ő is tanított minket, ami szintén nagy adomány a sorstól, Brechtet is játszatott velünk. Hatalmas élmény volt, amiért áldozatot is vállaltunk. Felvettek a Szabadság, szerelem c. filmhez, viszonylag jelentős szerep lett volna, egymilliós forgatási díjért – közben mi, csepűrágók, szinte éheztünk… – de inkább lemondtunk a pénzről és filmes tapasztalatokról, fontosabb volt, hogy Iglódival dolgozhatunk. A mai napig nem bánom. Mikor véget ért a képzés, Iglódi szerepet is ajánlott, csak nem mondta meg rögtön, mit. Mire kiderült, hogy „van egy Ábelünk” – ez lettem volna én –, felvettek Kaposvárra, ahonnan viszont nem engedtek ki a szerepre. Még csak 21 voltam és diplomát akartam, így fájó szívvel, de lemondtam Ábelről.

Kaposvár nagyon más világ volt, eleinte visszaesésnek éreztem a pesti szerepek és oktatás után. A Pesti Magyaron megtanultuk a régi magyar hierarchiát, Kaposváron viszont tegeződés volt mindenkivel, fiatal tanárokkal és rendezőkkel, teljesen más stílusú életet éltünk. Az osztály egyik felével mindig dolgoztunk, éjszakáig próbáltunk, gyakoroltunk, be is kerültünk egy-egy darabra statisztálni vagy kis szerepre. A vizsgaelőadásunkat Keszég László rendezte – Alföldi Róbert és Tasnádi Csaba is benne voltak a bizottságban – főszerepet kaptam, ami nagy formátumú, Hamlet kaliberű szerep volt, de nem egészen sikerült úgy eljátszanom, ahogy szerettem volna (talán túl fiatal voltam hozzá), de nem volt rossz visszhangja. Tasnádi még azon a nyáron szerződést ajánlott. Ez a 8. évadom Nyíregyházán, nyilván voltak eltérő sikerű időszakok, kevéssé jó szerepek, de a színházzal együtt nagyon megszerettem a várost, az embereket is.

Rák Zoli 2

– Többen jöttetek akkor? Mintha Tasnádi Csaba nagyobb kaposvári csapatot hozott volna ide.

Hárman jöttünk Vaszkó Bencével és Tenczler Timivel, de a korábban érkezett Fellinger Domokos, Fridrik Noémi, Pásztor Pali, Szalma Noémi, majd az utánunk ide szerződött Budai Zsófi, Varga Balázs és Gulácsi Tomi is Kaposváron diplomázott.

Én életemben nem voltam addig Nyíregyházán, ráadásul messziről érkeztem. Amikor a vonatból megláttam a Tirpák Malmot, majdnem elsírtam magam, ráadásul lelakott, csótányos lakásba költöztünk be. Vaszkó Bence lett a lakótársam, s összenéztünk: Jézusom, hova kerültünk! Később mindketten önálló lakáshoz jutottunk, felújították a színészházat, szóval szépen-lassan kialakult az élet kellemesebb oldala. Segítette a beilleszkedést, hogy nagy nyitottsággal fogadtak, már érkezésünk estéjén ott termett nálunk vagy 20 ember, kollégák, köztük néhány ismerős. A kaposvári iróniából, cinizmus-hegyekből érkezve, ahol mindenki piszkált mindenkit, csodálkoztunk ezen, jól esett a kedves fogadtatás. Pont becsöppentünk a Vidor-fesztiválba, csak néztük, milyen nagy élet van itt, milyen remek hely ez a Nyíregyháza. Egyszer Tomi barátom eljött minket megnézni Kaposvárról, ahol játszott. „Jé, de jó nektek itt!” – mondta -, és elkezdett idevágyni. Aztán idekerült.

– Kisebb, nagyobb szerepek, olykor kevesebb, máskor több feladat, opera, vígjáték, dráma. Kiket, miket játszottál szívesen?

Eleinte nagyon jókat játszottam. A pesti karakter-, majd a kaposvári erős- és főszerepek után itt megint főleg karakterszerepeket kaptam. Aztán kisebb vitába keveredtem az akkori igazgatóval az egyik darab kapcsán, amiért egy ideig mellőzött, aztán újra osztott rám komoly szerepet, Baradlay Richárdot. Biztos azt gondolta, lejárt a büntetésem (nevet). Azóta ezt megbeszéltük.

Abban az időszakban megfordult a fejemben, hogy elmegyek, de végül maradtam. Közrejátszott az is, hogy rátaláltam Viktóriára, aki nagyon fontos szerepet játszik az életemben.

Melyik volt nagyon kedves vagy nagyon utálatos feladat?

Húú, nagyon kedves, nagyon utálatos? Sok mindent szerettem, leginkább talán az Adáshiba Imrusát, aki tulajdonképpen az egyetlen normális ember (hahaha,) ő akarja a családot észre téríteni a tévé elől. Keszég László rendezte, aki Kaposváron az államvizsgánkat. Baradlay elegáns szerep volt, de szerettem a Kokainfutárban a Fiút, a Balta a fejben c. darabban Szenest, a Lenni vagy nem lenni repülőhadnagyát. Az Othelló Gyulaházán Szarka Bélája ugyan kis szerep volt, de nagyon szerettem azt a társulatot, amelyikkel játszottuk. Törekedtem arra, hogy minden darabot megszeressek, mert ez fontos.

Rák Zoli 3

– Hogyan lesz Baradlay Richárdból kígyóbűvölőnő?

Az utóbbi időben valahogy úgy jött ki, hogy lehetetlen szerepeket is eljátszottam, pl. az Alhangyában Daveyt, egy demens hülyegyereket. Nagyon szerettem, megtaláltam valahogy a karakterét. A kígyóbűvölőnő véletlen volt, eredetileg nem ez a szerep lett volna az enyém, de rendezőváltás miatt így alakult. Eredetileg apró momentum lett volna, de a rendező kitalálta, hogy egy nagy szám legyen belőle, így jött ez az elmebeteg ötlet, hogy én játsszam.

Végül is sikered volt…

Igen, de nagyon megszenvedtem vele. Javasoltam, hogy az R-GO kígyóbűvölő számára játszom el a jelenetet, de Artúr, a rendező durvítani akarta, szuszpenzor, tanga, stb., én kicsit soknak éreztem, de nem akartam nehézséget okozni, próbáltam – ahogy tanítottak – alázatos színházi emberként gondolkodni, s így lett belőlem kígyóbűvölőnő a rendező elképzelése szerint.

– Szerepálom?

Húúú, rengeteg van, nem is lehet felsorolni, olyan sok. A Rómeóból sajnos kiestem. A főiskolán inkább apát, papot, mindenféle karaktert játszottam, mondván, Rómeó úgyis megtalál majd. Hát nem talált meg. Hamlethez még kicsi vagyok, ahhoz még sokat kell érni, de egyszer szívesen kipróbálnám. A 20. századi amerikai darabokat nagyon szeretem, Tennessee Williams, Arthur Miller, Eugene O’Neill műveit. Utóbbinak van egy remek darabja, a Hosszú út az éjszakába, a két fiú szerep bármelyikét szívesen eljátszanám.

Rák Zoli 4

– Mondtad már rendezőnek?

Sajnos én nem nagyon ajánlhatok. A Molnár Ferenc darabokat is nagyon szeretem, pl. Liliomot, és a Patikában is van nekem való szerep. Számomra az a kihívás, hogy sokfélét játsszak, a hősszerelmestől a kígyóbűvölőnőig. Amikor fejemhez vágják, hogy maga nem volt katona, azt felelem, dehogynem, nagyon is sokféle, tizedes, hadnagy, magyar huszár, amerikai és ír katona. Sőt, akasztott ember is, mert egyszer egy filmben akasztott embert játszottam.

– Könnyű ezeket a karaktereket magadra ölteni? Úgy vélem, ha valaki mindig hasonlót játszik, könnyen azonossá, egysíkúvá válhatnak a figurák, ha pedig nagyon különbözőket, akkor nem győzi magát beleélni.

A hős típusú szerepekben magamra öltöm a figurát, a karakter típusoknál inkább magamat teszem bele a szerepbe. Persze szerepe és rendezője válogatja, Nem könnyű életre kelteni ezeket a figurákat, viszont nagyon élvezetes eljutni odáig, hogy pl. folyamatosan dadogjak, végig kint legyen a nyelvem vagy sántítsak. Ez komoly koncentrációt igényel.

– A színész is emberből van. Privát boldogságtól ragyogva mennyire nehéz sírni a színpadon, illetve nagy bánatban kacagni, bohóckodni?

Hál’ Istennek velem olyan nem történt, hogy nagyon nagy tragédia után kelljen színpadra állni. Azt szoktam mondani, a színház az színház, alapból nem munka – de mégis az. Bejövünk reggel és este, dolgozunk minden nap a figurán, eleinte nem tudunk vele sírni vagy nevetni, de hat hét alatt szépen eljutunk odáig. Addig kigyakoroljuk a technikát, s egy csettintésre, gombnyomásra előjön az érzés, az állapot. A színház idegi, idegrendszeri munka. Nagyon pontosnak kell lenni, tudni mi, hogyan, mi után történik. Ugyanakkor hátrány lehet, ha valaki túl technikai, kellő ösztönök nélkül, miként a túlzott ösztönösség pontatlanságot eredményezhet. Én azt szeretem, ha előbb jól kidolgozom a figurát, és akkor elvileg már történhet bármi. Amikor meghalt Bessenyei Feri bácsi, Szakácsi Sándor neki ajánlotta fel az aznapi előadást, és talán még jobb is volt a szerepében, mint általában. Ez példa a számomra.

Rák Zoli 5

– Mi a színház feladata?

Egy barátnőm édesapja egyszer azt mondta, tíz év múlva már nem lesz színház, olyannyira fejlődik a technika. Azt feleltem: színház mindig volt, és lesz is. Ha kitörne a 3. világháború, akkor is játszanának egymásnak a katonák, vagy valahol az emberek. A színház feladata egyrészt a szórakoztatás, másrészt, hogy tükröt tartson a társadalom elé. A fiatal generáció nevelése, az útmutatás is nagyon fontos – hiszen annyi szennyet látnak a médiában – muszáj nekik értéket adni. Ha egy nézőtérnyi gyerekből tíz, öt vagy csak egy is azt mondja, hogy én ezentúl színházba járó leszek, akkor már nyertünk. Jöjjenek, lássák nemcsak a szórakoztatást, hanem a nehezebb pillanatokat is. Az egyenes tekintetet, azt, hogy valaki azt mondja a másiknak: nem szeretlek, vagy éppen azt, hogy szeretlek. Kicsit spirituálisan gondolkodom, de ez valóban Thália temploma, és ami a színészek és a nézők között folyik, elég komoly energiacsere. Borzalmasan tudom magam érezni, ha játszom egy előadásban, ami nem működik, s érzem, hogy a nézők nem szeretik. Ennek az ellenkezője is igaz, ha érzem, hogy minden poén bejön, vagy ha drámát játszunk, nem tudnak tapsolni, mert megáll a levegő, ez egy olyan energiacsere, amit talán csak a cirkuszban lehet tapasztalni: leesik vagy sem a légtornász?…

– Veled történt extrém dolog a színpadon?

A kígyóbűvölőnőn kívül? (nevet) Másfél hónapja lumbágót kaptam a Képzelt riportban, de végig tudtam csinálni az előadást. Pár éve viszont, amikor a Déryné hadműveletet játszottuk vidéken, kiment a vállam, 3 orvos volt a helyszínen, és egyik sem tudta visszarakni. Olyan szintű volt a sérülés, hogy sajnos nem lehetett. Megpróbáltam még nagy fájdalmak közepette folytatni, de nem lehetett elviselni, sajnos félbeszakadt az előadás.

Megesett, hogy az egyik kolléga elfelejtett időben bejönni a jelenetére – a színpadon ilyenkor egy perc egy órának tűnik. Se szöveg, se könnyen megoldható szituáció, de improvizálni kell, nem szabad, hogy a néző azt lássa, itt valami probléma van. Legutóbb a Szibériai csárdásban fordult elő valami hasonló. Van egy többszereplős jelenet, az egyik színész két figurát is játszik, közben átöltöztetik. Általában gyorsan kész a ruhaváltás, a szakállragasztás, majd jelzi az ügyelő, hogy megvagyunk. Ekkor viszont nem sikerült lecsavarni a ragasztó tetejét, én már mentem volna ki, az ügyelő üvöltött, Zoli ne menj, így improvizálni kezdtünk Tóth Zolkával meg Gulácsi Tomival. Már mindent csináltunk, lementünk kutyába, hogy teljen az idő.  Kiderült, nem tudták lecsavarni a ragasztós kupakot, elküldték a fodrászt egy másikért, közben lilult minden próbálkozó feje, ekkor odament egy öltöztető asszony, és két ujjal lecsavarta… A közönség persze semmit sem vett észre mindebből, élvezte a jelenetet.

– Te kalandozol is, hiszen fellépsz olyan darabokban, amelyeket az anyaszínház repertoárján kívül mutattok be – például a Párnaembert, amely számomra az utóbbi évek legnagyobb színházi élménye volt -, rendezted a kékcsei amatőr társulatot és a Gózon Gyula Színház művészeit is…

Vaszkó Bencével szinte minden évben összehoztunk valamit, részben talán missziótudatból, és mert találunk olyan darabokat, amelyeket szívesen eljátszunk. Nem unaloműzőként, hiszen a Párnaember próbáit sokszor este 11-kor kezdtük, a „rendes próbák” után, hajnalig tanultuk, gyakoroltuk, majd reggel ment tovább a munka.  De megcsináltuk, szép számmal játszottuk és nagyon szerettük. Ehhez fűződik az egyik balesetem: beszakadt a dobhártyám még a darab elején egy pofontól. Végigjátszottam, kicsit rosszabbul hallottam ugyan, de utána kórházban kötöttem ki. Nem az volt a baj, hogy nagy ütést kaptam, hanem hogy rosszul érkezett. 

Kékcsét először nem akartam. Úgy éreztem, nagyon sok a dolgom, nem érek rá, messze is van… Egye fene, gondoltam aztán, és elmentem hozzájuk.  Annyira kedvesen fogadtak, szinte sírhatnékom volt! Az ápolónőtől a vasutason át a tanárig csodálatos embereket ismertem meg. A polgármester asszony is énekel a kórusban, amelyet szintén beszerveztem az előadásba. A Déryné hadművelet velük életem egyik legjobb élménye volt. Amikor Pesten a Nemzeti Színházban bemutattuk, talán a mi előadásunkat dicsérték meg a legjobban, s meghívtak a viszáki pajtaszínházi fesztiválra. Később a Vidor Fesztiválon is bemutattuk, két helyszínen. A fővárosi Gózon Gyula Színház igazgatónője a kékcseiek láttán döntött úgy, hogy felkér: náluk is rendezzem meg, de ott egy hosszabb változatban. December másodikán volt a bemutató.

Rák Zoli 6

– Egyszer rendező leszel?

Nem tudom. Korábban nem érdekelt, nem is tudtam rendezői aggyal gondolkodni, most viszont már egyre jobban foglalkoztat. Az ember változik. Régen akadályozónak hívtam a rendezőt – jó, majd megcsináljuk mi, csak ne akadályozz, gondoltam -, aztán rájöttem, hogy nem olyan könnyű ám a rendező munkája!   

Színész szeretnék maradni mindenképpen, de nagyon érdekel a rendezés. Most például magamat is fogom, mert szeretnék egy Arany János-estet csinálni tavasszal, születésének 200. évfordulóján Pregitzer Fruzsinával és Olajos Gáborral, akit felkértem, hogy írjon hozzá zenéket.

– Kevéske szabadidődet mivel töltöd?

Az idén még nem volt rá időm, de tavaly szerveztem egy aikido csoportot, heti kétszer jártam. Ez olyan harcművészet, ami az elengedésről szól, nem brutális, nagyon összerakja a testet. Amikor aikidozom, mindig jobban érzem magam, a munka is jobban megy. Feltett szándékom, hogy folytatom. Jó lenne teniszezni is, nagyon hiányzik az életemből. Szeretek olvasni, filmeket nézni, de jelenleg annyira elfoglalt vagyok, hogy örülök, ha a magánéletemre marad egy kis idő.

–  A párodat a színház révén ismerted meg?

Igen. Szép Ernő Lila ákácát játszottuk néhány éve, és benne volt Viki, akit már láttam táncolni más előadásokban. Ő táncpedagógus, de mindig is vonzotta a színház, és néha, amikor ideje engedte és szükség volt rá, szerepelt egy-két előadásban. Azóta ritkán táncol és hiányzik neki, lehet, majd vissza-visszatér. Szerencsésnek tartom magam azért, hogy színházi ember is, meg nem is. Civil szakmája van, de érti a színházat, el tudja fogadni, ha például én csókolózom a színpadon egy másik nővel, vagy későn járok haza. Tudja, hogy miről szól ez a hivatás. Nemrég nagyot léptünk előre, decemberben eljegyeztük egymást.

 

Névjegy:

Nagyszalonta, 1985. augusztus 11.

1999-2003: Csabai Színistúdió

2003-2006: Pesti Magyar Színiakadémia

2003-2006: a Pesti Magyar Színház stúdiósa

2006-2009: Kaposvári Egyetem, Művészeti Főiskolai Kar, színész szak

2009-től a Móricz Zsigmond Színház színművésze

Díjak

2014: Soós Imre-díj

 

Fényképek: Móricz Zsigmond Színház

 

Legközelebb Hauzer Józseffel, a hangtár vezetőjével ismerkedhet meg a Kedves Olvasó.