somogyiSomogyi Aranka azok közé az alkotók közé tartozik, akik a költészethez kötődő értékrendjüket a kétezres évek kommunikációs stratégiájának esztétikai hatását követve kívánják megfogalmazni. A posztmodern szöveglíra utóbbi évtizedekben szélesre tárult műútján – legalábbis ami verseinek megjelenési formáját illeti – az élbolyba tartozik: feledve a kötött formákat, de még a szabad vers értelemtagoló tördelését is (eltekintve néhány kivételtől), kötetét négyzet és téglalap alakúra alakított szövegegységek népesítik be. Ezek túlnyomó többsége az írásjeleket, a nagybetűket sem ismeri. A címeket pedig a verseken belül vastagabbra kalligrafált szavak helyettesítik.

Ami viszont szövegeinek nyelvi megformálását, illetve témaválasztását illeti, ebben nem különbözik a manapság sokak által követett sztenderdtől. A mediatizált beszédmód számára is szintaktikai minta. A második modernitásnak ez az ábrázolástechnikai etalonként működő rendje a maga stiláris, olvasási, történet- és témaszelekciós, stb., hatása révén szinte ellenállhatatlan erővel fejti ki a Somogyi Aranka költészetét is befolyásoló esztétikai vonzerejét.

A Testmértan anyagában így nem is az egyes versek erényeként érvényesül költészetének nyelvi modalitása, például, hogy a techné egyszeri, megismételhetetlen formájában öltsön testet, hanem inkább a kötet verseinek összessége hívja életre és működteti a partitúra karakterét. Igaz ugyan, hogy nála is a jelen történetmozaikjaiból építkező versmondás képzi meg a maga beszédmódbeli jellegzetességeit, ennek ellenére a kötet több pontján érezhetjük, mintha egyfajta emlékezetmunka részesei lennénk. Somogyi Aranka történetmozaikjai gyakran egy-egy traumaélmény, az alkoholizálás, az önértékelés zavarainak, a szexuális, a lelki élet kiszolgáltatottságainak vissza-visszatérő történeteivé válnak. Mi több, ezek a szintaktikai minták olykor mintha már a mártíriumként megélt női princípium hordozóivá lennének.

Az érzelmek zsigerekig átélt, szélsőséges amplitúdóival, kilengéseivel dolgozik. Néhány darabjában szinte már a viviszekció, az élveboncolás elkötelezettjének tűnik. Egyformán érzékeny az „objektív” eredetű, például az idő múlásából adódó változásokra, s az emberi kapcsolatok szubjektív indíttatású, nyílt és rejtett tartományaiból érkező, erodáló impulzusokra. „látszik végképp elszúrtam vége nem volt türelmem megvárni az igazit/ mindenféle patkányokkal összefeküdtem ha szerettem elküldtem ha/ hánytam tőle átöleltem ha hazudott bujaságom büntetése a testem” kezdődik a patkányokkal című verse, majd folytatva a pesszimizmus színeivel festett mondatokat, az én kudarcaitól a családi élet kudarcáig jutva, versét a vallomásos keserűség soraival zárja: „boldog szülőnek van/ boldog gyereke alakoskodok hát nevetek hazudnom kell hogy őszinte/ legyek nincs semmi baj pedig nem kaptok tőlem semmit még lakni/ sincs hol de külön szobáról mesélek ahol mindenki saját életet élhet/ nekem nem kell nincs saját életem a patkánynak sem kellek”.

Kötetében a szenvedély és a szenvedés színrevitele dominál, az emberi érzésvilág széles spektrumának ezen regisztereire a legfogékonyabb. Mintha tehetsége, költői alkata is arra a nagyfokú pszichés kiszolgáltatottságra predesztinálná, ami a narráció alanyának olykor túlzottnak tűnő ábrázolástechnikai megoldásaiban köszön vissza. „mi a fenét csináltam ötven évig/ nem tanultam semmiből úgy vertek át mint egy gimnazista csitrit/ cselédet édes annát nekem még gyilkolni se lehet magamban beszélek”. (Közbevetem, Édes Anna a társadalmi osztálykülönbségekből fakadó okok miatt szenvedett, míg manapság magának a női princípiumnak a társadalomban betöltött szerepe, avagy az ehhez tapadó illeszkedési defektusok sora lehet a mártíriumként megélt sors oka). „Száz férfitól se tudtam megtanulni” „ne bízzak/ senkiben” „eldob mint mindent amire nincs/ szüksége” „az ásványvizes palackra rátapos kézzel/ zúzza össze a sörösdobozt nem újrahasznosítható termék” (üres).         

A narrációt végig kísérő érzékenység másik szála a rokonok elmúlástörténete. „anyám unokanővére hív telefonon a szokott helyen lesz mondja az/ erzsébeti temető ravatalozója a szokott hely az utóbbi időben” „kimegyek a szokott helyre a temetőbe veszek virágot/ leteszem a gránitkőre ide jönnek majd hozzám is a gyerekek ha jönnek” (szokott hely). „nem érti/ hogy a nagynéném a nagyanyám másik gyereke joggal fekhetne mellé/ ha temetkezésről lenne szó de a hamvai meg pláne mehetnek mellé bár/ rendelkezés nélkül kétes” (isa).

Könyvében van egy a fősodortól, az elmúlás és szenvedésvariációktól elkülönülő emlékmező is, ami az arab-iszlám világban szerzett, s olykor szociális színezetű élményimpulzusokból áll össze. „a/ hilton huszonharmadik emeletéről fényképezem a viskókat a tetőkön/ kecskék és gyerekek amíg egy milliomos arab illendőségre nem int/ szégyenkezve teszem el a gépemet csak első alkalommal fotózom a/ szegényeket és nyomorékokat később piramisok múzeumok meg táj a/ többit megjegyzem fejben” (bordák). No de, kapom föl a fejem, mi lett volna, ha Robert Capa, vagy mások nem a valóságot fényképezik? Itt villan fény a posztmodern verselés változatai közül arra a maga, s általában véve a költészet témavilágát egy hamisan értelmezett korszerűség jegyében korlátozó, Németh Zoltán tipizálása szerint homogenizáló ágára, amit, ahogy arra az idézet is utal, Somogyi Aranka is követ. Közelebbről: Esterházy Péternek egy, még a ’80-as évekre datálható (Veres Péter  korábbi nyilatkozatát átfogalmazó) bonmotja szerint az író nem népben és nemzetben, hanem alanyban és állítmányban gondolkodik. A gyorsan kanonizálódott felfogás szerint irodalmi közéletünkben évtizedekig korszerűtlennek minősíttették a történeti, politikai, szociális, vallási, nemzeti, stb., tartalmakat, s az ezeket nyíltan vállaló munkákat. Egészen a pár éve az úgynevezett politikai költészetről zajlott vitáig. A szövegeket, szövegösszefüggéseket csupán a költői szó nyelvi megnyilvánulásaként elemző, kulturális beágyazottságuktól elkülönítő poétikai irányok, értelmezések mellé azóta ismét felzárkózni látszanak a képviseletiséget, a lírai hagyományt folytató, megújító irányzatok. Ezért tartom üdítő jelenségnek Somogyi Aranka kötetében, hogy ha csak egy villanásra is, de előfordul(t)  – bár nem a magyar társadalomra utaló környezetből származóan –, a versek kulturális, történeti beágyazottságára utaló mozzanat.          

A korszerű líra tétje, hogy a mediatizált világ technológiai környezetében elveszni látszó szubjektum helyét képes-e, avagy egyáltalában véve kívánja-e újrapozícionálni. Hogy képes-e a poétikai énné emelt, konstruált szubjektumot a posztmodern világállapot tárgyi világához tartozó státuszán túl, annak alanyaként is megfogalmazni. Hogy az elveszett, a kiszolgáltatott, a céltalan ember létélményének színrevitele hordozza-e a humánum újratematizálásának igényét, s hogy a fikcióban ennek a szubjektumhoz kötődő emlékezésnek a mozgása a szöveg dinamizálása révén történet és forma egységébe foglalva a vers hangjaként képes-e az ént a tárgyiság holtpontján túl az új érzékenység poézisévé transzponálni. Ám azzal kell szembesülnünk, hogy Somogyi Aranka néhány verse olyan tárgyiság tárgya, amely a holtpont szituáltságának terében hagyja alanyát.

A kötetet illusztráló, a meztelen női test részleteit ábrázoló fényképek, Vincze Marian munkái, hatásosan támogatják a szövegek hangulatát. És nemcsak a szövegekbe és a képek mértanába kódolt test mulandóságát, az elmúlás melankóliáját, de a mögöttük még mindig ott bujkáló szépség reményt óvó, életigenlő varázsát is.

 

Somogyi Aranka, Testmértan, Műút Kiadó, Miskolc, 2016.