tekinteted tulajdonába veszi
amit lát
miközben átrohan rajtad az idő
ha megtanulod a nyelvét
talán egyensúlyba kerülsz
a természettel
áá
túl messze vagyok
mondtad
velem szemben ülve
szivart szorongattam
kezemben
amivel borral
teli poharad
a földre vertem
valóban
néztem rád
bár
ne lennél ilyen messze
–
a gyilkosok
eltemettek
azt hitték
végleg leszámoltak velem
nem tudták
hogy
én vagyok a mag
akit
az éjszaka
szemlencséjének pitvarába rejt
és a hajnal
ébredő-szemének könnye
a reggelbe mosva
szül meg
újra
–
a kinti levegő
mindent megérint
szele
láthatatlan zugokba segíti
a pihenésre vágyó
porszemeket
a benti levegő szóra sem érdemes
arcodon szárad
korodnak
minden átélt hangulata
