Részlet az Áramszünet című, készülő regényből

 

Hosszú hónapokon át nem történt semmi. Az Új Közösség, minden félelmünk és fenntartásunk ellenére, működött. A Tanács ritkán ülésezett, mindenki tette a dolgát. Akár arra is juthattam volna magammal (és magamban), hogy mégis jó lesz ez így. Nem jutottam. És jól tettem. Azt hiszem, Salman Rushdie írta valahol, hogy a civilizáció az a bűvészmutatvány, amely elrejti előlünk a természetünket. Az Új Közösség csak látszólag őrizte a civilizációt. Az igazi mozgatórugói a farkastörvények voltak. A valódi természetünk nem egyéb, mint egy rakás farkastörvény.

Olykor, álmatlan éjjeleimen zárt szemhéjaim mögött azt képzeltem, szellős tornácon üldögélek. (Éber állapotomban visszaidézve víziómat, tudtam, hogy az egész látomást olvastam valahol; vélhetően egy elbeszélés részlete lehetett, csak már elfeledtem, melyiké. Mindegy, a lényeg, hogy) Az épület, amihez az ámbitus csatlakozik, vadregényesen romos, akár egy ókori villa Itáliában, a verandára vezető, zöld mohával benőtt grádicsok szelíd, nádassal tarkított mocsárból emelkednek ki. A láp irdatlan felszínéből itt-ott hatalmas tölgyek törnek a kiszikkadt, cserepesre repedezett pusztaságot idéző égbolt felé, ágaik közt ragadozó madarak fészkelnek, leveleik megannyi, mélyzölden csillogó hátú szarvasbogár, kérgükön csúszómászók hadai masíroznak föl s alá. Én csak nézelődöm és mélyeket lélegzem, beleszédülve ebbe a különös látványba, amelyről tudom, hogy látomás, mégsem hiszem, hogy bárhol a világmindenségben létezhet ennél valóságosabb valóság. Hogy ne bolonduljak meg, ezen a ponton mindig kinyitottam a szemem.

Kíra mellettem szuszogott. Néha koppanás, zizzenés, surrogás verte föl a pince csöndjét. Többnyire azonban nyomasztó némaság szorongatott. Öregnek éreztem magam, hatvanegy és fél évem legkevesebb száznak tűnt. Szívem szerint megszöktem volna, de nem tudtam összeszedni annyi bátorságot, hogy meg is tegyem. Vágyakozni kezdtem egy korty röviditalra. Egy napot adtam volna az életemből egy fél unicumért. Az Áramszünet előtt gyakorta fordult elő velem, hogy többet ittam a kelleténél. Sosem voltam alkoholista, nem szerettem a szeszt. Amikor a másnaposságot vodkával vagy sörrel gyógyítottam, alig bírtam lenyelni az első kortyokat, s mindannyiszor meg kellett küzdenem velük, nehogy visszabugyogjanak. Nem ízlett, nem tetszett. A hatására vágytam, csak az érdekelt, az sem minden áron. Egyszer valaki azt fejtegette, hogy az olyan emberek, amilyen én is voltam, vagyis akik sokat isznak és valamelyest függenek is a piától, viszont nem szeretik az ízét, azok nem alkoholisták, hanem alkoholbetegek. Hát, én többször is átestem ezen a betegségen, az tény. A letaglózó egzisztenciális magányt, ezt a feneketlen kutat, amibe valamikor nagyon apró gyerekkoromban zuhantam bele és egy életre benne ragadtam, mert képtelen voltam nyákos, iszamós falán fölmászva kiszabadulni belőle, ezt a kegyetlen rabságot időről időre csak az alkohollal bírtam elviselhetővé tenni. Bár Kíra mellett nem éreztem többé egyedül magam, a szesz néha mégis jól esett volna: segítségével a jövő dinoszauruszát reméltem megszelídíteni, ártalmatlan gyíkocskává változtatni kis időre… Azáltal, hogy Kíra elűzte a magányt, tisztábban láttam. Nem kellett folyvást illúziókat táplálnom (barátságról, összetartozásról), nem kellett magyarázatokat kieszelnem, teszem azt arról, hogy mégse vagyok én egyedül, vagy ha mégis, hát kizárólag az lehet emberhez méltó élet ma már – csakhogy az a ma immáron tegnap, s a magány is egészen mást jelent ebben az új holnapban, mint jelentett a tegnapi mában. Bennem viszont Kíra fölszámolta az egyedüllétet. (Be kellett vallanom magamban, hogy mindent összevetve végeredményben jól jártam az Áramszünettel.)

2032 őszének egyik napján elkísértem Tibit a temetőbe. Barátom a mindennapi tevékenységekből már nem vonhatta ki magát, noha mindig vadászatra osztották, amit kifejezetten kedvelt. Az utolsó kiváltsága az maradt, hogy olykor elmehetett a lánya sírjához. Egyszer-kétszer megengedték, hogy vele tartsak. Kíra sosem jöhetett velünk. Mikor azon a napon, 2032 őszének egyik délutánján visszatértünk, Valéria várt ránk a pince bejáratánál. A tanya épületébe invitált bennünket. Kíra a gyerekekkel foglalkozott éppen, nagyon belemerült egy magyarázatba. Abba a helyiségbe vonultunk, amelyikben a vita folyt hajdan.

− Itt vitatkoztatok – mutatott a székekre Valéria, nyilván csak azért, hogy mondjon valamit. Leültünk, nem feleltünk; úgy ítéltük meg, nem is várja tőlünk.

− Rájöttél már, Hunor, miért találtam ki a vitát? Helyesebben: mi volt vele pontosan a szándékom?

Tulajdonképpen dekoratív nő volt; az a fajta, akit hűvös szépségnek neveznek és különösen becses trófeának tartanak, ha megkaparintják, mivel nem tűnik könnyű prédának (és nem is az).

− Sejtem – mosolyogtam, vélhetően zavartan.

− Nos? Hallhatom?

− Részben kétségkívül meg akartál ismerni minket… Elsősorban azonban arra lehettél kíváncsi, ki mennyire önálló, kinek van véleménye a világról, elképzelése az életről, a jövőről. Ha nagy szavakat akarnék használni, azt mondanám: elvei. 

Valéria idétlenül és a helyzethez egyáltalán nem illő módon tapsikolt.

− Úgy van! – kiáltotta.

− És tudod, hány embernek vannak önálló gondolatai, hányan tudják azokat meg is fogalmazni és érvelni mellette? – kérdezte. – Hány olyan él köztünk, akinek, a te nagy szavadat használva, elvei vannak és tisztában is van azokkal?

− Attól tartok, nem sok.

− Így igaz – Valéria elkomolyodott. – Ti, azaz Kíra meg te vagytok ilyenek. És én magam. Nektek vannak gondolataitok, ahogyan nekem is akad. Nem is kevés. Az Új Közösségben ennyien vagyunk valóban gondolkodó fők.

Tibihez fordulva hozzátette:

− Te is az lehettél valaha, de az önsajnálat kiölte belőled a szellemet.

Tibi nem reagált, a cipője orrát vizslatta, mint valami gyerek, aki rossz fát tett a tűzre, s kénytelen a feddést végighallgatni. 

− Kevés – jegyeztem meg. – Kevés ennyi gondolat ennyi emberre.

Valéria arcvonásai megkeményedtek, vadul megrázta a fejét.

− Sok – jelentette ki. – Inkább nagyon is sok!

− Mától vége a temetőbe járkálásnak – folytatta. – Tibornak nem kell dolgoznia, de sem ő, sem a felesége nem hagyják el a szobájukat.

Fölemelkedett, elindult kifelé.

− Ártalmatlan öregemberek – tiltakoztam.

− Nem azok, te is tudod, Hunor – torpant meg Valéria, de nem fordult vissza, nem nézett rám.

− Milyen veszélyt rejtenek magukban? – akadékoskodtam. – Ugyan mifélét?

− Példának okáért bárkiben föléledhet miattuk a tulajdonosi szemlélet – válaszolt, továbbra is hátat fordítva nekünk −, hiszen ez a terület itt valamikor jogszerűen az ő birtokukban állt. Egy olyan jog értelmében, ami tönkretette az emberiséget és az egész világot. És egy ilyen jognak az emlékét is ki kell irtanunk!

Sarkon pördült, s attól fogva úgy szórta az arcomba a szavait, akár ételbe a sót.

− Nem szabad, hogy ostoba jogokon gondolkodjanak az Új Közösség tagjai, ennél ártalmasabbat elképzelni sem tudok. Nincs szükségünk bonyolult szabályozásra.

− Tíz parancsolat, például – dünnyögtem.

− Pontosan erre gondolok, Hunor! A túlbonyolítás, túlszabályozás nem vezet sehová, csak a kiskapukat szaporítja és az igazságtalanság érzetét kelti, pedig a két leghaszontalanabb fogalom a földön az igazság meg az igazságtalanság. Nem praktikus ez a szemlélet, ezzel szemben nehezen érthető, csűrés-csavarásra és mellébeszélésre tökéletesen alkalmas. Túlságosan szövevényes.

Azt hiszem, leplezetlen ellenszenvvel meredtem rá.

– Kimondottan kusza – köpte az arcomba.

− A világ maga is szövevényes és kusza – ellenkeztem. – Valamikor nagyon régen nem is akarta az ember egyszerűen magyarázni, nem próbálta triviálissá tenni…

− Nem te említetted a tíz parancsolatot, Hunor? – Valéria újra elfordult tőlünk, majd visszanézett, hogy leereszkedően pillanthasson rám.

− Az egy társadalmi szabályrendszer – motyogtam, ám közben éreztem, hogy vége van. Legyőztek. A többszólamú világértelmezést lehetetlen megvédeni az egyszerű (hogy ne mondjam: primitív) ellenében, mert pont a több szólama miatt látszólagos (és valóságos) ellentmondások tömegével terhelt. Ráadásul nem is egy dologról beszéltünk, Valéria meg én.

− Inkább elmegyünk – szólalt meg Tibi.

− Úgy a legjobb – mosolyodott el ismét Valéria. Megigazította a blúzát és szívélyesen lépett elénk.

− De… − próbáltam szólni, Tibi azonban a karomra tette a kezét.

− Elmegyünk – ismételte. – Nincs miért maradnunk.

− Így a jó – szögezte le Valéria, a hangja újra higgadtan csengett. – Te meg, Hunor, nem taníthatsz többet. Ahogy Kíra sem. Nincs értelme a mételyt terjeszteni. Erősek akarunk lenni és tiszták. A jövő ártatlan lesz és természetes. Hogy ne mondjam, naiv…

Biccentett felénk, azzal magunkra hagyott bennünket. A becsukódó ajtóra meredve azon tűnődtem, a lelke legmélyén mi motiválja ezt a nőt? Bizonyítani akar? Minden áron megvédeni a véreit? Vagy egész egyszerűen hatalommániás?

− A hatalom tönkreteszi az embereket – nyögte Tibi. – Különösen a középszerűeket.

Nem voltam biztos abban, hogy Valéria középszerű ember. Okvetlen rendelkezett valamiféle karizmatikus képességgel. Igaz, hogy az elgondolásait, egész rendszerét több irányzat elemeiből illesztette össze, akár a műtermében a képzőművész a távoli tájat és a többé-kevésbé beleillő embereket és állatokat fölvonultató mozaikot, s azt sem hiszem, hogy maradéktalanul értette volna azokat az elképzeléseket, elméleteket, amelyeknek egyes összetevőit a magáévá tette és beépítette saját ideológiájába, mégsem vitatható el a rendszerétől sem a faék egyszerűségével vetekedő, következésképpen igen hatásos logika, sem a hatékonyság. Végtére is az Új Közösség működött. Biztosra vettem ugyan, hogy nincs, mert nem lehet nagy jövője, ideig-óráig azonban eredményeket tudott fölmutatni, azonfölül stabilnak hatott.

Egyszersmind nem állítanám Valériáról azt sem, hogy puszta kalandor lett volna. Alighanem hitt abban, amit művelt. Mindenesetre abban föltétlenül, hogy az számára és az övéi számára hasznos.

Tibiék még aznap este összepakolták a motyójukat, s másnap hajnalban elmentek. Soha többé nem láttam őket.

 

 oroszazuresseg2_n