Ha nincs több

 

Kockázatosan forgatom,
  eljátszom az ötlettel,
kihúzható asztalomhoz
  vacsorázni őt egyszer
meghívom munka utáni
  hét-nyolc órára… mégsem…
inkább egy lusta szombatot
  sikerüljön kinéznem,
hogy két üveg bort bonthassak,
  s ne nyomassza a másnap,
ha reggel értekezletet
  tart, mindjárt aláássa
az őszinte beszélgetést.
  Vajon tudnánk-e nyíltan
meghányni-vetni, mint esett
  kettőnk közé a múltam?
Két szék közé, a pad alá –
  szállítanám a tréfát,
el is kacaghatná magát,
  humorérzékemért fájt
szíve, mikor kettéhasadt,
  ahogy az lenni szokott,
s felét a bíróság nekem
  ítélte másodfokon.
Masszív egy étkezőasztal,
  micsoda konyhabútor!
Éppen ilyenről álmodtunk
  szűkmarkú randevúkon.
Belép, az álla leesik:
  ki rakta össze? – ugrat,
s az építészlánnyal töltött
  éveim szétgurulnak,
szakadt szatyorból csavarok,
  s hogy melyik mihez való,
csak az a lány mondhatja meg,
  ki éjszakákig hajolt
rajzos útmutatók fölé,
  merült aggodalomba,
hogy feltárt házasságomat
  pótszerként balzsamozza.
Meghívom hát e második
  élettársamat első
hitvesem társaságában –
  döntéseiktől megdőlt
a hosszú távon monogám
  életfilozófiám.
Adjanak magyarázatot,
  miféle jogon kiván
tőlem többet egy kapcsolat!
  Mindketten legboldogabb
percüket velem élték át,
  hármónké a hódolat.
Értem sajátították el
  a főzés tudományát,
jól-rosszul, minek firtassuk,
  közösen megcsodálják
érintetlen, új konyhámat,
  két fogást összeütnek,
én vállalom a desszertet,
  hozzá édes nedűket.
Mindnyájan édesszájúak
  lévén többféle tortát
rendelek a cukrászdából,
  engedélyét bevonták
– ők mázzal a terméküket –
  régi törzshelyeinknek:
egy új kávézó s becenév
  minden társat megillet.
Hörpintenénk, szó szót követ,
  az összképből azonban
hiányozna jelenlegi
  szerelmem, hát betoppan
közénk mint háziasszonyunk,
  méltatja, milyen klassz a
könyvespolc, mi pont második
  exem keblét dagasztja.
Abroszt terít, meséli, hol
  rendezték nagyszabású
esküvőjüket férjével…
  szétmentek, majd sajátunk,
vagyis mit mi dédelgetünk,
  korántsem lesz procc lagzi –
akár az első frigykötés,
  ilyen típus, mondhatni,
kotyogja közbe volt nejem,
  második boldogító
igenjéhez igényesebb
  kulisszákkal, forintot
nem kímélve, tolakodott,
  nem mintha számítana,
egészség legyen, s türelem,
  dundi képű kisbaba…
Az ám! Ki hol tart? Neki egy,
  ő még előtte, egy sincs…
törlesztőrészletekre megy
  pénzük, meg kell keresni
a gyerekprojekt költségét –
  ha így gondolkodnának
szüleink, mi nem vergődnénk
  e verssorok sodrában…
Nem fejtem ki, a traccsparti
  végét miként képzelem,
hogyan fejlődne alakom,
  e párbeszédképtelen,
alkalmatlankodásomról
  bölcs eszméket cserélve
ahányszor megszalad a szó,
 húsomba vágna éle.
Az evőeszközt szótlanul,
  és szinte észrevétlen,
összeteszem, kihátrálok
  lakásomból, lelépek.
Még mielőtt megsejteném,
  ki vagyok valójában,
nem duzzogón s nem haragból,
  de kitenném a lábam
mindhárom javíthatatlan,
  párhuzamos életből,
hol a feszült ragaszkodás
  sohasem elegendő –
folytatódjanak nélkülem,
  egymást ők megérdemlik.
Sört szisszentek, és rágyújtok,
  ha nincs több, elég ennyi.

Rontó Lili festménye

Rontó Lili festménye