Old gander
Néha a következő próba előtt
jól esik csak magamról tudni,
megszokni, ahol vagyok –
a jelenlét hiányát tegezve
a foglalatosságaim nyomán kelt
új közvetlenséggel. Ahogy ti
szólítotok, úgy teszek én is vele.
Aztán hívattok, nem látva túl
a szándékaim megviselt árnyékán,
ami elhagyatásunk tornácán hallgat
vékony felöltőbe burkolózva,
mint én, új helyemen, a hideg elől.
Míg a saját lakásom pusztulásait,
behegedt életét még újként hordozom,
úgy ül ott, mint távoli rokon,
és én úgy énekelek, mintha szólnék vele,
mert a hangok finomabb váltakozása
kitölti azt, amit elgondolni már fáradt
vagyok, hogy a hiány viszafogott szürke
létezése, ami olyan, mint az esőre
várakozó égbolt, egyszerű szertartást
mutat be a megidézésemre, újra és újra.
Kölcsönösen tiszteletben tartjuk egymás
szégyenét, mint az árva gyerekek,
akiket elhagytak, nem beszélve arról,
hogy mivé lettünk az elhagyóink nélkül,
mert ez igazán félelmetes, nem a magunk
számára, akik megszoktuk az árnyékunk
felnőttes cselekvéseit, hanem egymás
szemében, hogy a ragaszkodásunk
olyan, mint az enyészetnek indult dolgok
emléke egy régi házban. Magam a hiányt
újként kezelem, hogy induljon romlásnak
az idéző, aki újként elenyészhet, ha
áldozatbemutatásra kerül a sor,
és végre nem fenyeget a
leszakadt kert mögött, mint lopott
sínek pályája tövén a rozsdás fű.
