Beszélgetés Vida Gáborral

Nyíregyházán, a MŰVÉSZ Stúdióban vendégeskedett Vida Gábor író, szerkesztő. A Művészasztal című előadás-sorozat tavaszi programján mesélt a legújabb regénye, az Egy dadogás történte hátteréről, családjáról, erdélyi gyökereiről. A regény dramatizált részleteit a Móricz Zsigmond Színház színészei játszották újra. A sikeres estet követően a Magvetőnél megjelent könyv szerzőjét a kötet önéletrajzi száláról, a szülőktől kapott lelki örökségről is kérdeztem.

Béres Tamás: A mai Művészasztal című produkcióban újraélhetted a színészek játéka által az Egy dadogás története című könyved és egyben a családod történetét. Volt néhány megható, érzelemdús pillanat. Nekünk, nézőknek is érezhető volt, hogy mélyen megérintett, talán meg is könnyezted az első szerelem vagy az édesanyád alakját felidéző perceket. Hogyan viszonyulsz a dolgok efféle újra és újra átéléséhez?

Vida Gábor: Mindenféleképpen pozitívan. A könyvet is szívesen átélem újra és újra és szerintem nagyon hitelesen játszották el a színészek a regény egyes részeit. A nézők és én is átélhették, elképzelhették, beleélhették magukat a helyzetekbe.

Te is így képzelted, ahogy megjelent a színpadon?

Valahogy így, de az én képem és az olvasó képe nem mindig ugyanaz. Úgy fogalmaznék, hogy nagyon hasonlított ahhoz, amit leírtam, így nem esett nehezemre azonosulni azzal, amit látok. Megérintett. A regény fontos pillanatait villantották fel: az első szerelem vagy az első kolozsvári sétám, az első egyetemi napjaim meghatározták a későbbi jövőmet, gondolkodásomat. Ezek erősen emocionális pillanatok…

Az írásaidban, ebben a könyvben is Erdély az egyik főszereplő. Ha már az emocionális pillanatokat említetted, mit jelent számodra a szülőfölded, mennyire volt tabu, vagy nehéz erről is írni?

Azt szoktam mondani, ahogy Fekete Vince barátommal és kollégámmal megfogalmaztuk: erdélyi író az, akinek erdélyi kötődése van és ezt vállalja.

Máshogy, másként írsz, te mint erdélyi író, mit egy Magyarországon élő szerző?

Nehéz megfogalmazni, inkább ösztönös, kevesebb rész tudatos dolog ez. Ugyanakkor biztos, hogy ha az ember román környezetben él, mint én, aki sokat éltem román környezetben, bár most nem abban élek, de mégiscsak Románia vesz körül…, a magyar identitásom mellett beépül a mindennapjaimba a román és az erdélyi lét is, részévé válik az is, hogy én erdélyi vagyok, tudok románul, románul is el tudok mondani egy csomó olyan dolgot is, amit magyarul. Vannak dolgok, amiket, ha meg kellene fogalmaznom, másként tenném egy románnak, és másként egy magyarnak. Románul nem nagyon szoktam írni, újságcikket, ha nagyon kell, de szépirodalmat nem, azt csak magyarul.

Te hogy érzed magad ebben az „erdélyi létezésben”?

Kettős érzéseim vannak. Az erdélyi magyar létezés egyfajta defenzíva. Voltak nagyon durva korszakok, amikor a román állam, a hatalom megpróbálta kisöpörni vagy elhallgattatni a magyar kultúrát, és vannak lezserebb időszakok, mint most… ezeket nevezem én cigarettaszüneteknek. Elég nyomasztó tud lenni. Sok ismerősöm világgá ment innen, sok ismerősöm Budapesten él. Szomorú vagyok legbelül, mert nehezen tudom elképzelni, hogy ezek az emberek tömegesen fognak majd hazajönni, ha pénzük lesz. Elmenni könnyű, visszajönni nehéz.

Az identitástudat keresése, vagy Erdély, az otthonod mennyire tudatosan jelenik meg a témaválasztásaidban? Lehet, hogy tudattalanul a szíved hozza elő, mert beszélni akarsz róla, ki akarod beszélni?

Az identitás ma, nekem is nagyon bonyolult kérdés, sokféle rétegből áll, sok helyen élünk, sokféle hatás ér bennünket, sokfélék vagyunk. Soha nem lehet megfejteni, hogy mi minden van bennünk, mert ahány új rétegbe, új lapba, ahány újabb helyzetbe kerül az ember, mindig újabb és újabb identitásdarab sejlik fel, vagy identitásréteggel találkozik. Valószínűleg ebben a 21. században ez az érdekes, hogy ilyen rákérdezős korszak van. Tudni akarjuk, hogy kik is vagyunk mi, akik együvé tartozunk és kicsodák ők? Folyamatosan feltesszük a kérdéseket, és nem lehet ezt – talán soha – befejezni.

Ha az életedet végig gondolod, hogyan változott az identitáskeresésed? Gyermekkorodban nem akartad látni azt, hogy milyen világ vesz körül; a gyermeki elme talán tudatosan zár be ilyenkor. Felnőttkorban a régi emlékeket is újraértelmezzük, de megmaradt-e benned, él e benned a szorongás, a hatalomtól, az elnyomástól való félelem?

Kisgyerekkorban az ember a saját családjának a része. A család az, amit nem kérdőjelezünk meg, ez egy feltétlen összetartozás. Nem is teoretizáljuk, majd kamaszkorban kezdi el az ember az első drámai különválás után akkor, amikor el kell menni katonának, vagy egyetemre, onnan egy másfajta nézőpontból, pozícióból látod azt, hogy nem feltétlenül az van, amit gondoltál eddig. De utána sokszor lezajlik ez a szembesülés. A regényben már ez a család, amiről beszélünk, az is kétkomponensű: a székelyföldi és a az aradi is egy külön világ, 500 km van közöttük, és ez nemcsak kilométer, hanem időbeni lemaradás, nézetbeli, kultúrabeli másságot, eltérést, más hagyományrendszert jelent.

Az Egy dadogás története történelmi is, de elsősorban családregény. Azt írod róla: „Szülőföldet akartam írni magamnak, mintha csak úgy volna az, hogy írunk egyet, amikor arra van szükség, hogy legyen, vagy lett volna. Senki sem találhat ki magának szülőföldet a semmiből, mindenki hozott anyagból dolgozik.” Mennyi idő kellett ahhoz, hogy le tudd írni, ki tudd adni a saját és a családod történetét, titkait, pillanatait, örömét, tabunak számító történéseit?

Nem volt nehéz. Túl voltam egy terápiás folyamaton, tekinthetjük ezt egy önterápiás folyamat részének. Jártam pszichoterápiára, mert az élet-problémáim nyomasztottak, és akkor azokkal és a saját múltammal is szembe kellett nézni, elém tárult, hogy mik az én gyökereim, mi az én történetem. Kutatni kezdtem, hogy mi van még a háttérben, a különböző fragmentumokat, darabkákat, történéseket kellett összeraknom. Aztán egyre jobban foglalkoztatott ez az egész világ, az én, a mi világunk. A nagyapáim történeteihez, a szocializmus történetéhez, a Securitate dolgaihoz még hozzáolvastam. Sokat. Amikor megírtam valamit, akkor azt még többször körüljártam, levéltári és egyéb forrásokat is megnéztem, egy csomó mindent tettem hozzá és fedeztem fel, ellenőriztem, ez egy hosszú folyamat volt.

Tudatosan készültél rá, hogy egyszer elmeséld a gyerekkorod történetét. Benned voltak ezek a történetek, megélted őket, csak ki kellett írni magadból. Mennyi idő volt a munkafolyamat?

A megírás úgy hat hónapig tartott, intenzív folyamat volt, ahogy mondtam korábban, szinte kiömlött belőlem. De mindaz, amit összerakosgattam és összetettem, hogy mi honnan van, ahhoz évek alatt jutottam el.

Előttünk a könyv, megírtad. Olvasók, kritikusok lapozzák, színházban dramatizálják, elemzik. A te saját terápiádat lezártad, vagy inkább ezzel elkezdődött valami új, újabb alkotói folyamat?

Amennyire lezár egy ilyen fajta kibeszélés, megírás, leírás – mert az írásnak is van egy különös terápiás ereje – annyira lezártam. Sokmindent kibeszéltem ezzel, kiírtam magamból valóban. Ugyanakkor eszembe jut, hogy az én székelyföldi nagyapám, vagy a dédnagyapám például román volt, lehet, hogy nem tudott románul, mert elmagyarosodott, de ez felvet bennem további kérdéseket, ez az egy tény okoz egyfajta lelki gubancot az életemben, a múltamban, a hagyományaimban. Milyen is az, hogy az első világháború után egy magyar faluban egy román pásztor fia azt mondja magáról, hogy ő magyar. Miért érte meg neki, azzal a névvel, amit a család másik fele felvállalt és román maradt, de ő máshogy döntött… Ezek a csavarok az életben, amit kitalálni nem lehet, az élet furcsábbakat hoz. Ezzel az identitástörténetével, ami az övé, így most már az enyém is, érdemes lenne tovább foglalkoznom. Talán…

Ez hozhat számodra újabb identitásodat érintő kérdéseket, újabb történeteket, olyan szálakat a múltadból, amit fel szeretnél fejteni?

Igen, érdekes ugyanis, hogy ő nem mesélt ezekről a dolgokról, így nincs róla információm, egy csomó mindet csak feltételezek. Kérdéseim vannak, amikre keresem a választ… a dédnagyapám románsága, egy erős családi tabu, mert egy kukkot sem tudott románul, mégis tudvalevő volt az ő származása, de erről a családunk nem beszélt. Ezeket felfejteni, a gyökereimet megtalálni, ez izgalmas, és része lesz az eddig elkezdett munkának. Persze, lehet, hogy félek is tőle…

Van olyan kérdés, kérdések, amiket feltennél a nagyapádnak, dédnagyapádnak, ha még lenne rá lehetőség?

Persze, számtalan. A nagyapám az élete utolsó pillanatáig tiszta tudattal élt, és most is a regény kapcsán és dédnagyapám román származása, az ő identitáskérdéseinek megválaszolása miatt is sok kérdésem lenne, felnőtt fejjel, de ezeket sajnos most már nem tehetem fel. Sok mindenről beszélgettem vele, nem maradtam útravaló nélkül, de van legalább tíz olyan súlyos kérdés, amit megbeszéltem volna vele.

A regényben többször – mint gyermek – szembeszállsz a szüleiddel, vitatkozol velük, a saját igazadat keresed. Mint minden fiatal kamasz lázad a szülei ellen. Ugyanakkor megfogalmazod, hogy látod magadban a szüleidet, szófordulataikat, viselkedésüket, mozdulataikat. Melyek ezek?

Talán a viselkedésemben figyelhető meg leginkább. Úgy tudom megfogalmazni, hogy a magam rendtartása, az, hogy a cipőm, ruhám, táplálékom, pénzem meglegyen, és addig nyújtózkodjak ebben, ameddig a takaróm ér, ez egy székely rendtartás. Ahogy a székely asszonyokat felkészítik az életre, hogy a háztartásban mindennek meg van a maga helye, rendje, ezt a precizitást, tudatosságot, ezt az anyámtól örököltem. Az apámtól pedig a vallásosságot, a rá jellemző metafizikai szkepszist örököltem. Apám mondta, hogy a teológián mindent elolvasott arról, milyen lehet az Úristen, de ahogy tanítják, úgy biztos nincs, úgy nem létezhet. A saját magam, a lét és Isten keresésemben ez is meghatározó volt, az, ahogy nekem a vallásról beszélt. Olvastam és vallom: „Nem az a kérdés, hogy Isten van-e, hanem, hogy mi vagyunk-e?”

Téged mi foglalkoztat ezen kérdések közül leginkább?

Talán nem a hogyanok, hanem a miértek. Hogy, ha két atom ütközött is össze nagyon régen, és úgy kezdődött minden, akkor is az a kérdés, hogy miért, nem az, hogy hogyan? Ha Isten teremtette a világot, akkor miért? Ez a létkérdés feszegetése, akár a hétköznapokban, akár az írásaimban, az apám öröksége, az ő világlátásának és gondolkodásmódjának öröksége.

Sokféle címe lehetett volna ennek a könyvnek. Sok szálon futó, sok szereplővel játszott történet ez, akik mind a saját igazukat keresik, sokféle nézőpont ütközik, de mégis, a család köteléke összefűzi a sorsokat. Miért emelted ki mégis a saját nézőpontodat, a saját dadogásod momentumait hoztad előtérbe a címmel is? Miért lett az a címe a könyvnek, ami?

Már készen volt a regény, amikor kerestem a címet. Aztán egy pillanat alatt, mint egy villámlásként jutott eszembe, hogy hiszen ez arról szól, az én dadogásomról, ez ebben a történetben a fő motívum. Itt vagyok én, mondanám, amit gondolok, de nem tudom, mindig van egy akadály, mindig van egy újrakezdés. Ennyire persze nem volt tudatos történetszerkesztés, de ez mégis csak az én dadogásomról szól. A saját történetem, a felmenőim történetét ez fogja össze igazából. Aztán sokan fejtegették ezt a metaforát, a dadogás mögötti pszichés és egyéb tartalmakat. A részemről tehát nem volt tudatos, mégis tudat alatt sok mindent besző, a történet sok pillanatához hozzáad, magyaráz. Ez vagyok én, ezt a történetet, mindazt, ami van, ami körülöttem létezik, én dadogom…

Szerkesztőként testközelből látod, alakíthatod az erdélyi irodalmat. Milyen a helyzete ma, 2019-ben a romániai, erdélyi magyar irodalomnak?

A mi, erdélyi író közösségünk egy nagy falunak tekinthető, bizonyos szempontból. Egy közösség, egy kör, egy kultúra. Ma már, azt gondolom, lekerült rólunk az a tehertétel, hogy be kell bizonyítsuk, hogy van, létezik erdélyi irodalom, nem kell bebizonyítani, hogy ki erdélyi író, vagy, hogy mitől lesz az. Mindenki írja azt, amit, a saját témáit, a saját világát formálja, de mégiscsak összeköt bennünket az a közös múlt, közös identitás, a közös egyben elszigetelt közösségre jellemző témaválasztás, a témák sajátos feldolgozása. A magyar nyelv a román tengerben a mi sajátunk, ezzel kell élnünk, használnunk. Egy budapesti ismerősöm fogalmazta meg, hogy „túl szép az a nyelv, amin ti írtok” hát igen, ha belegondolunk ebbe, biztos, hogy közelebb vagyunk egy korábbi magyar nyelvállapothoz, így talán más a mi gondolkodásunk, talán ebben rejlik a mi egyediségünk, erdélyi íróságunk titka, ha van ilyen. Számunkra az anyanyelv ebben, a mi nyelvi állapotában, ahogy megtanultuk, kulcsot ad a régi magyar írók világához is. Számunkra az anyanyelv azért is más, különleges, mert azokat a szavakat is értem, amiket nem ismerek. Ez egy idegen nyelven nincs így. Magyarul könnyű…

Most min dolgozol?

A regényben írok arról, hogy készülök megírni Erdély visszacsatolásának történetét, annak ültem neki, ez végül nem lett meg, mert elsodortak a történések, a saját múltam mizériája, ez a másik történet lett most fontos. De a téma valós, arról a korról, az akkori történésekről szeretnék írni, ez a nagy, hosszú távú tervem.