Nyolc éves volt, mikor a tehetség először utat tört magának. Első költeményét macskájuk, Mamusz étkezési szokásai ihlették. Ikonikus sorait – „szereti a halat, / mert az finom falat”, vagy „nem túl úri lány, /sok szőrcsomót hány” – évek múltán is lelkesen citálták szülei a gőzölgő húsleves felett, akik a vers elolvasása után meghatódva vették tudomásul, hogy zseninek adtak életet, és a gondosan tisztázott kéziratot egy sörnyitós hűtőmágnessel kifüggesztették a frizsiderre. Kezdetben ez bizonyult a legnagyobb elismerésnek, de idővel egyre több olyan költőről hallott az iskolában, akik versei folyóiratokban meg kötetekben jelentek meg, és rájött, a hűtőszekrény ajtajánál komolyabb felületet kell találnia gondolatai közvetítésére.

Tizenhat évesen jelentkezett először egy lapnál. Versében a szerelmi csalódás fájdalmát megrendítően szép, művészi képeken keresztül érzékeltette – Ámor nyilának leírására két külön versszakot is szentelt –, a páros sorok vége tisztán egybecsengett, a szótagszám tűpontos és következetes volt. Minél többször átfutotta a verset, annál érvényesebbnek érezte, elidőzött az olyan hasonlatoknál, mint például a csalódás és a szívbe hegyes karmát mélyesztő sas párhuzama. Maga előtt látta a szerkesztőt, akit lelken simogat a szöveg, és megilletődik a fiatal tehetség láttató erejétől.

Betöltötte a tizenhetet, mire megérkezett a válasz. Hitetlenkedve olvasta a szerkesztő lényegre törő levelét, ami egyetlen, hangsúlyos üzenet köré épült: nem. Először rettentően felháborodott, bosszantotta a valódi szépség iránti érzéketlenség, aztán beletörődött: az a sorsa, hogy meg nem értett művész legyen. Akkoriban jelent meg a Hip Hop Boyz Megbántottak című száma, sok erőt merített belőle. Huszonhét éves koráig próbálkozott különböző folyóiratoknál, hasztalan. Kénytelen volt önálló úton elindulni.

Harminckét éves volt, mikor az első verseskötete megjelent. Talált egy független könyvkiadót, leperkált háromszázezer forintot és kiadatta a verseit Hervadó virágok címmel. Torony Pál azonos című festményét választotta borítóul, a címsorhoz pedig kedvenc betűtípusát, a MonotypeCorsivát használta. A családi almáriumban kiemelt helyett kapott a vastag, keményborítós kötet, szülei büszkén mutogatták a rokonoknak, szomszédoknak, a piacra is magukkal vitték, hátha szembejön valami ismerős. Kivétel nélkül pozitív olvasói visszajelzéseket kapott, de ahogy a legtöbb művész esetében lenni szokott, egy idő után elkezdte szomjazni a szakma elismerését is. Így bukkant rá a megyei hírlapban egy programajánlóra, ami a helyi irodalmi folyóirat ünnepi felolvasóestjét reklámozta.

Még sosem vett részt ilyen rendezvényen, nem tudta, mi a protokoll, ezért olyan ruhaösszeállítást választott, amivel sosem lehet mellé lőni: fekete szoknyát és fehér blúzt húzott. Haját lila, strasszos csattal tűzte oldalra, ezzel próbálta finoman érzékeltetni a benne lakozó bohém gyermeklelket. Táskájába csúsztatta a vaskos kötetet, amelyben a legerősebbnek tartott írásait sárga fecnikkel jelölte be, hogy majd megmutathassa az arra érdemeseknek, aztán határozott léptekkel elindult a művelődési központ felé.

Alig néhány ember ücsörgött a tágas nézőtéren, mikor megérkezett. Akadt, aki elmélyülten lapozgatta a friss lapszámot, más üres tekintettel bámulta a színpadon sertepertélő nénit, aki virágdíszt meg ásványvizet hordott a pódium közepén álló, vörös bársonyterítővel takart, hosszú asztalra. A lap szerkesztői bevonultak a színpadra, és méltóságteljesen helyet foglaltak. Láthatóan komoly küzdelmet folytattak a reflektorfénnyel, ami nemcsak retinájukat perzselte, de pokoli hőséget is árasztott magából, így idő előtt lekerült a gyapjúzakó a főszerkesztőről, akinek hónaljtájban terebélyesedő izzadságplecsni jelent meg mustársárga ingjén.

Először a város polgármestere tartott köszöntőbeszédet, amelyben hangsúlyozta a lap megyei és országos szintű kulturális jelentőségét, majd közhelyeket erőszakolt ki magából, méltatva a szerkesztőség fáradhatatlan munkáját, aztán a főszerkesztő ragadta magához a szót, és ábécésorrendben felsorolta az összes, abban az évben náluk publikált szerző nevét. Ezt követően meglibbent a függöny, és a helyi színitársulat üdvöskéje perdült ki a kulisszák mögül, hogy felfokozott lelki állapotban a mikrofonba lihegjen néhány verset az első sorban helyet foglaló költővendégektől. Őt a 4. Számú Általános Iskola kamarakórusa váltotta, ami egy mezőségi népdalcsokorral szórakoztatta a jelenlévőket.

Másfél órával később elérkezett a díjkiosztó pillanata, a főszerkesztő a mikrofonhoz szólította a versrovat szerkesztőjét, hogy mutassa be pár szóban a jelölteket. A szerkesztő neve, mint egy alattomos flippergolyó, össze-visszapattogott a koponyaburokban, egészen addig, amíg be nem ékelődött egy aprócska barázdába, és felszínre nem túrta a gondosan eltemetett emlékeit ’99 őszéről. Ha nincsen Hurka, a nagymamájáék félmázsás kuvasza, akivel átfrizbizte a nyarakat, talán nem így alakul, de az ösztönök felülírhatatlanok. Határozott mozdulattal előrántotta a könyvet a táskájából, dühösen felhúzta orrát, izmai megfeszültek. A tér kontúrjai elmosódtak, egyetlen pontra fókuszált. Nem pörgette át fejében a fizika törvényeiről tanultakat, nem vesződött azzal, hogy fenntartsa nőiessége látszatát: elemi erők mozgatták. Tizenhét éves énje ki akart robbanni testéből, szétfeszítette szájüregét, és teli torokból kiüvöltött rajta. Te szar, te utolsó seggfej! Azzal lendült a vaskos kötet, és hangosan csattant a szerkesztő homlokán, aki átvéve a repülő test mozgási energiáját, elterült a deszkapadlón. Szemöldöke felett kétujjnyi, vörös csík jelent meg.

Másnap a helyi újság főcímlapon számolt be a különös esetről. „Botrány a Művelődési Házban: költőnő támadt a folyóirat szerkesztőjére.” Ez volt az első alkalom, hogy költőnőként hivatkoztak rá.