Kilógatja kezét a postahivatal ablakából, a tavaszi szellő furcsán csiklandozza bőrét.
Már nem is emlékszik rá, mikor kezdődött. Talán két éve. Akkor még a púpos volt a főnöke, tehát valamikor akkortájt. Egy reggel bement a hivatalba, és a helyén más ült. – Mától a postázóba van beosztva – mondta gúnyosan a púpos, a többiek meg somolyogtak, összesúgtak. Itt is kilógott a sorból. Azt hitték, nem hallja, hogy csúfolják, hogy rémnek becézik, hogy azon kuncognak, szép páros lennének, a két rémség, ő és a púpos. Nem kedvelte az embereket. A fecsegésüket, a gőgjüket. Az ócskaságukat. Csak az állatokkal érezte jól magát. Azokat tisztelte, és sajnálta. Amikor egyszer a púpos agyonütött egy elkóborolt egeret, ő csak bámult, és közben egy gémkapoccsal addig piszkálta az ujjait, mígnem vérezni kezdtek. A csekkek is véresek lettek. A púpos őrjöngött.
A postázón már az első napja olyan volt, mintha hazatalált volna.  Eltekintve az apró és sovány kóbor macskától, amelyik másodnapon hozzászegődött, és az ablakpárkányon nyávogott panaszosan, itt egyedül volt. Aztán pedig, ahogyan elkezdte pecsételni a leveleket, egyre boldogabb lett. Érezte munkájának felelősségét, saját magát pedig angyalként látta, ahogyan sorsokat összeköt, jó hírt közöl, rég nem látott rokonról értesít. Nézte a kézírásokat, és próbálta kitalálni, mit rejtenek a borítékok, indulatból íródtak-e a bennük megbúvó sorok, vagy megbocsájtásból. A hivatalos levelek nem érdekelték, a nyomtatott betűk hidegsége és kiszámíthatósága untatta. Minden erőfeszítésére szüksége volt, hogy azokat is rendben útjukra bocsássa. Olvasott, pecsételt, szortírozott, és közben zakatolt az agya: sorsokat képzelt, családokat, barátságokat, ezzel színezte világát. A macska meg időnként közbeszólt. Mások számára eseménytelen, unalmas órák lehettek ezek. Neki a mennyország.
Talán harmadik, vagy negyedik napon történt, hogy észrevette, az egyik boríték nincs rendesen lezárva. Akkurátusan elkezdte a kimaradt részt megragasztani, mikor rányitott a púpos. – Na? Jól megy a sora? Itt nem kell sokat beszélnie, mi? Tarkója folytatásában púpja úgy mozgott minden lépésénél, mintha potyautas csimpaszkodott volna rá. – Aztán nekem rendben menjen az a munka! Már épp kicsónakázott volna terhével a folyosóra, mikor a macska elnyávogta magát. A púpos ingerülten visszafordult. – Hogy az a…! És már ringott is púpjával az ablak felé. A kezében lévő vonalzóval durván rácsapott a macska hátára, mire az sikoltott párat, majd eliszkolt. A púpos elhaladt mellette, ő orrában érezte az ital savanykás szagát, az izzadtság bűzét. Várta, hogy elszagoljék tőle, rothadó leheletével és fegyverként használt vonalzójával.

Szórakozottan tépkedte körme körül a bőrt. Percek óta magában lehetett. Mikor eszmélt, ujjai véresek voltak. Vér piroslott a félig ragasztott borítékon is. Ész nélkül rohant a mosdókagylóhoz, és miután lemosta és megszárította a kezét, visszaült a helyére. Kétségbeesetten tanulmányozni kezdte a borítékot. A feladó semmit nem mondott neki, de az utcát ismerte: a hentes utcája volt, gyakran járt ő is arra. A kézírás férfias volt, szép és olvasható. Művelt emberre vallott. Óvatosan kibontotta a levelet, új borítékot vett elő, és gondosan, ahogyan csak tudta, elkezdte másolni a címzést. Az „r”-et és a „k”-t ugyan másként kanyarította, de összességében úgy vélte, jó munkát végzett. Gyorsan apróra tépte és kidobta az eredeti borítékot, a levelet pedig becsúsztatta új helyére. De mielőtt leragasztotta volna, hirtelen meggondolta magát. Lassan visszahúzta az elefántcsont színű papírt. Maga sem tudta, miért, később úgy magyarázta, ennek akkor és ott úgy kellett történnie. Meg hogy nincsenek véletlenek. Kiterítette maga elé az írást, és úgy olvasta, mint szabadidejében mindent. Falta a betűket, kíváncsian és beleérzőn. Óvatos, keresgélő mondatok voltak ezek, egy férfi csírázó gondolatai egy nő felé. Mikor a végére ért, ölébe ejtette a papírt. Ő tudná, mit feleljen ilyen megejtő szavakra, ilyen puhatolózó érzelemre. S miközben precízen belehelyezte az újra címzett borítékba a levelet, már szőtte is a választ. Amit ő adna.
A napok unalmasan teltek a következő levélig, és aztán megint eseménytelenül az azt követőig. A szépírású férfi levelein hol egy kávécsepp, hol egy tintafolt landolt, hol pedig egy éktelen gyűrődés tette kézbesíthetetlenné, ő legalább így magyarázta a dolgot. És a végén mindig pár pótolhatatlan perc lett a jutalma az apró beavatkozásért. Ilyenkor megszűnt a világ, és ő belemerült a saját regényébe. Ahogyan az ismeretlen férfi vallomásai mind követelőzőbbek, erőteljesebbek lettek, úgy színesedett ki az ő élete is. Már ismerte a szófordulatokat, ismerte a betűk kanyargós akaratosságát és a sorok között feszülő vágyat. Ezekért a levelekért kelt fel reggel, és öltözött csinosan. Ezekért a levelekért viselte a múló évszakokat. És e levelek taszították a féltékenységbe, rántották fel ismeretlen magasságokba. Melle ilyenkor megkeményedett, gyomra megfeszült, teste lángolt. Az arctalan írás mögött pedig lassanként kontúrok formálódtak, karakter született. Ő teremtette, ő birtokolta. Ő tartotta életben. Nem egyszer kacérkodott az ötlettel, hogy elsétál a hentes utcájában a huszonhetes számig, de úgy érezte, azzal összezúzná ezt a maga szőtte, törékeny világot. Így hát csak olvasta a másnak szánt sorokat. Az elorozott szavakból pedig az ő saját szerelmi története kerekedett ki. De a leveleket azért mindig feladta.
Tudta, hogy egyszer eljön a nap, mikor elmaradnak a levelek. A várakozás hol reményteli, hol kétségbeesett állapota között hányódott tehetetlenül. Közönnyel és semmi gondolatokkal vértezte fel magát a rászakadt bánat ellen. Fásult napok, vánszorgó hetek jöttek. Esténként elmerészkedett a hentes utcájában a huszonegyes számig. Tovább soha.

Aznap reggel is üres fejjel végezte munkáját. A címzés és az írás nem keltette fel figyelmét, de ahogy a percek rutinjában a címzett neve felett átsiklott, valami megmoccant benne. Visszakényszerítette tekintetét a kusza írásra. Máshogyan, más kéz által, de ugyanoda ment ez a levél is, ahová az ő története tartott. Egy pillanatig habozott, aztán felnyitotta a borítékot. Ismeretlen betűk, idegen gondolatok vágták fejbe. Sután és otrombán közölték a címzettel a közölhetetlent, részvétet nem nyilvánítva, csak tájékoztatva. Remegő kézzel egyensúlyozta a szürke papírt. A durva betűk homályosan táncoltak előtte, mint mikor a víztükörben, a reggeli mosdáskor az arca imbolyog. Gondolattalan ült így órákat is talán, majd elővett egy tiszta papírt. Írni kezdett. Azokat az akaratos „r”-eket és „k”-kat kezdte formálni, ízlelni, kunkorítani. Azokat a szavakat és gondolatokat hívta vissza magához, melyeken hosszú hónapokon át élt, akár a növény a napfényen. Úgy írt, ahogyan még sosem. Olyan szenvedéllyel búcsúzott a szerelemtől, hogy kimelegedett a rátörő hullámtól. Írt és írt, a nőnek, akivel mindketten meglopták egymást. Élete művét beletette a kusza írású borítékba, a kusza írású levél mellé. Akkurátusan lepecsételte. A kimenő posták közé rakta.
A ceruza, mint mindig, most is tűhegyes volt. A szúrást nem érezte. Ahol a hegy kitörött, sötét lyuk tátongott. Mielőtt újra faragta, letörölte róla a vért. Az apró postahivatal ablakában ül. Csuklóját lefelé tartja. Arcát a nap felé fordítja.