2019/1. lapszámunkból

Lázár feltámadása

Ugyanott. A szentély csontig kopaszodva,
Liliomkehely nincs, csak madárjaj.
Még egy kékszemű tigris nem csaphat le
A palatetőkről, már itt vagyunk a Vízöntő havában.

A szentély egy liget. Türkizkék fákkal benőtt hegy,
Jégmadarakkal, angyali hangon koppanó szárnyakkal
A vastól és acéltól szikrázó földön.
Mindez nélkülem. Bíztam mindenkiben,
Aki nem kérdezett, csak kínált; a némák tudtak
Elég jók lenni hozzám akkoriban.

A szentély egy medencecsont, bőr és hús nélkül immár,
De úgy hajoltam rá, mint a sültekkel megrakott tálra, mert
A lelkem mélyén buta vagyok, sokáig tartott, míg rájöttem,
Kékszemű tigris nincs, csak tigrisliliom, rikító volt igazából,
Nem hófehér. És mindig (mindig!) az ilyen néma csöndekben
Lapul egy furcsa, nagytestű állat, selymes bundával
És aranyszínű szemmel, napnyugta félálma
Forog benne, hogy elaludj, és harc nélkül
Csaphasson le rád, kábulj el, míg megdézsmál,
Mert minden méltóságteljes, szent fenevad
Úgy eszik, mint egy disznó.

(Márta alszik, szuszog, láthatóan kimerült; néha felnyög, rosszat álmodik)

Talán ma már nem megyek sehová.
Sőt lehet, hogy soha többet sehová.
Minek is menni bárhová?
Mindenütt ugyanott van.

Időközben zizegni kezd a fű a másik féltekén.
Hölgyeim és uraim, máshol januárban nyár van.
Ha ez lehetséges, ugyan miért kellene maguknak
Gyászolni? Csak képzeljék azt, hogy délen vannak,
Minek maguknak ez a taknyos-ködös észak?
Talán csavarják fel a fűtést, ha úgy könnyebb.

(Lázár hörgése hallatszik a másik szobából)

Feltámadunk. Becsali minden talmi díszlet,
Ugratjuk velük a könnyen hívőket,
De halásszuk a keményfejűeket, kérges szívűeket,
Ahogy szép nőnek csakis szörnyeteg kell:
Csak akkor lesz boldog, ha szelídíthet.
És ki nem unná rá a megjuhászodottra?
Feltámadunk. Néha márciusban, néha áprilisban,
Néha biciklizünk kint a kertvárosban,
Szúnyograjokat őrzünk lankadatlan,
Szakadt papucsot cserélünk újra:
Ha elengednek minket, kimegyünk a strandra.
Feltámadunk. Dagadó szatyrokkal térünk haza,
Salátakupacokat halmozunk az asztalra,
És vaskos hússzeletekkel körítjük.
Feltámadunk, ahogy a jégkérges utca alján
Gomolyog a tavasz, még csak füst
És töredékpercekkel több világosság,
Még csak a szemét csúcsa a hó alatt,
De ebből tudjuk, feltámadunk.
Grillezünk, úszunk, berúgunk a sárga földig,
Szívkamránk malmait sunyi szajhák őrlik,
És tündérek melléből vájunk ki szívet zálogul –
Nekik úgyis marad még belőle.
Így lesz ez mindig, nem is lehet máshogy,
Szerelmünk arca vas vagy kongó bádog,
De ez tölt meg minket meleggel, erővel,
Hússal, vérrel, érrel, csonttal és velővel,
Hogy feltámadjunk, és ugyanúgy ne legyen
értelmünk, mint előtte.

Az ereszről pöttömnyi angyal könnye csobban,
Százezer boszorkány mosdik a patakban,
Mohán törölköznek, harmat lóg fülükről,
Málló vakolatot kaparnak a csöndről.

A falu bolondja imádkozik

Mintha veszett kutya harapott volna meg,
félek, Isten szúrós szemmel méreget,
szavaim kiapadóban, a távol,
nem tudom, világlik, világol,
néha elhiszem, néha azt hiszem,
angyalok és ördögök nyelvén is beszéltem,
pedig csak állítok, pedig csak tagadok,
nem voltam, nem leszek, nem tudok, nem vagyok,
annyi darabra cincáltam szét magam,
és talán még aztán többször összevarrtam,
nem tudom, mi vagyok, hol van a határom,
mi volt az ébrenlét és mi volt az álom,
didergek, könyörgök, elvonszolom magam
oda, ahol nincs lesz és volt lesz és nem van,
ami én vagyok, az magam felett lebeg,
nem kell bizonygatnom, hogy csakazértis legyek,
ha forró, lágy homokban talajt érne a lábam,
elhinném, hogy engem, magam megtaláltam.