Fehér Boldizsár Vak majom című kötetéről

2019/1. lapszámunkból

Ha egy fiatal szerző első regénye a Magvető Kiadó gondozásában jelenik meg, talán már önmagában is elegendő, hogy az átlagosnál nagyobb figyelmet kapjon. Ilyen módon a közelmúltban is érhetett minket pozitív és negatív csalódás egyaránt. Fehér Boldizsár első regénye, a Vak majom sajnos az utóbbiak közé tartozik.

A történet főhőse és elbeszélője egy zavaros családi hátterű huszonéves fiú, aki váratlanul a világ legfiatalabb milliárdosa lesz, majd ugyanilyen hirtelen körözött bűnöző. A rendőrség elől egy párizsi szállodában talál búvóhelyet, ahol két Nobel-díjas tudós bejelenti: a következő napokban a lakók egy kísérletben fognak részt venni, amelyről azonban nem tudhatnak semmit. E kísérlet valódi lényege, hogy megfigyeljék milyen reakciókat vált ki, és milyen összeesküvés-elméleteket indít el a vendégekben, ha minden háttértudás nélkül kísérleti alanynak hiszik magukat. A regény a szállodai eseményekből és a főszereplő életének jelentős szakaszaiból összeálló mozaik, melynek kifutása a szöveg megírásának ideje. Ez a töredezettség, a linearitás kerülése, noha nyilvánvalóan koncepciózus, helyenként következetlen és indokolatlan, ám korántsem ez a mű legnagyobb hibája.

A regény elbeszélése egyszerre emlékeztet Agatha Christie és Rejtő Jenő stílusára. A Vak majom viszonylag komikus hangvétele azonban messze elmarad Rejtő fanyar, groteszk humorától, az előbbi hangulatának megidézéséhez pedig hiányzik belőle a feszültségkeltő, megoldandó rejtély. Így, noha megidéződnek bizonyos irodalmi előképek, az alkotás ezeket nem tudja megfelelően használni. Egy további probléma, hogy a cselekmény számos ponton válik közhelyessé, illetve mesterkéltté. Hogy csak két példát említsünk: a huszonéves milliárdos fiú, aki szabad idejében bakelitlemezen hallgat Frank Sinatrát, miközben a Máltai Sólymot nézi. Vagy a válásnál lezajló párbeszéd, olyan mondatokkal, mint: „Az ügyvédem hívni fogja az ügyvédedet.” Az ezekhez hasonló, hollywoodi filmeket idéző jelenetek rendszeresen természetellenesnek hatnak, így zavaróak és kizökkentőek.

Hasonló problémák merülnek fel a karakterekkel kapcsolatban is. A szálloda lakói kidolgozatlanok. Motivációik és cselekedeteik általában nem racionálisak, és csak a cselekmény gördülékenységét és a történet önigazolását segítik elő. Nincs például megmagyarázva, miként jutnak el a végső utópisztikus összeesküvés-elméletig: hogy a professzorok pontosan hajnali 2-kor elviszik őket a „boldogok szigetére”. Nincs ábrázolva a folyamat, amely során a tanult és mentálisan egészséges szállodavendégek az irracionális tévképzetekig eljutnak. Ez a hiány pedig az egész cselekményt hitelteleníti. A fontosabb szereplők, mint a szülők, noha szintén egysíkúak, fölvetnek bizonyos társadalmi és erkölcsi kérdéseket (például a fiát és férjét elhagyva, új életet kezdő anya felelőssége). A főszereplő funkciója annyiban merül ki, hogy az események megtörténjenek vele, majd lejegyezze őket. Ahogyan azt a szerző maga is elismeri egy interjúban: „nem egy háromdimenziós karakter (…) demonstrátor, akit szabadon lehet mozgatni a sakktáblán”.[1]

Úgy vélem, a regény a legsúlyosabb hibát az olvasóival szemben tanúsított hozzáállásával követi el. Az elbeszélésben rendszeresen találkozunk különböző irodalmi, mitológiai, történelmi hasonlatokkal, megjegyzésekkel. Ezek általában olyan intellektuálisnak tűnő kitérők melyek inkább felszínes kulturális ismeretekről tanúskodnak. Ilyen többek között: Dante poklának bejárata, Zeusz születésének története, a Delphoi jósda vagy a Sziszüphosz-mítosz. Noha a regényben némelyik példának van relevanciája, azzal, hogy az elbeszélő mindegyikről rövid didaktikus összegzést tart, fölényeskedő hatást kelt. Például az egyik szereplőről leírja: „később úgy emlegették Lidia Hodginst, mint napjaink Mata Hariját” majd rögtön hozzáteszi: „Ha valaki nem tudná, Mata Hari egy szépségéért csodált egzotikus holland táncosnő volt a boldog békeidőkben (…)”. (177) E megjegyzések többsége funkciótlan és kilóg az elbeszélésből. Így azt kell feltételeznünk, hogy céljuk valójában a tájékoztatás. Ez esetben, az olvasó feltételezett lexikális tudásának lealacsonyításáról kell beszélnünk.

Önmagában ez a jelenség nem igazolná hitelesen az elbeszélés öntelt habitusát, azonban nem ez az egyetlen aspektus, ami az olvasó irányába tanúsított „lenézést” támasztja alá. A regény mottója, (mely egy idézet Melville Moby Dickjéből) már előrejelzi, hogy a mű központi kérdése a predesztináció, illetve az Isteni gondviselés lesz. Az elbeszélő élete meghatározó eseményeiben (az anyja elhagyja, igazinak hitt apja megőrül, valódi apjától hatalmas vagyont örököl stb.) a sors folyamatos munkáját látja. A professzorok kísérlete pedig éppen ennek a létszemléletnek az érvényét kívánja cáfolni. A kísérlet arra akar rávilágítani, hogy az emberek, ha egy terv részének hiszik magukat, mindennek hajlamosak aránytalanul nagy jelentőséget tulajdonítani és a legapróbb részletekben is megtervezettséget látni. Ez a regény által felépített létallegória a főhős világnézetével párhuzamban ígéretes ötletnek tűnik, egészen addig, míg a mű felénél az egyik tudós szisztematikusan ki nem fejti mindezt. Az alkotás ezen a ponton, ahelyett, hogy teret hagyna az értelmezésnek, megmagyarázza a központi allegóriát.

Károlyi Csaba az Élet és Irodalomban megjelent kritikájában – némi jóindulattal, de megkérdőjelezhető következtetést levonva – részben generációs tényezőket feltételezve menti fel a szerzőt. Vagyis a potenciális olvasóközönségének életkorával tartja magyarázhatónak az írásmód egyes sajátosságait.[2] Érvelése több ponton is vitatható, az azonban bizonyos, hogy a szerzőnek, ha volt is ilyen szándéka, azt sem ő, sem a Kiadó nem jelezte. Ez által óhatatlanul érezheti magát minden olvasó indokolatlanul kioktatva.

Túl a számos felvetődött problémán, néhány pozitívum is kiemelendő a regénnyel kapcsolatban. Ilyenek például a beágyazott rövid elbeszélések, mint a szállodaalapító kalandos (prospektusból idézett) története vagy a főszereplő egyik őséről szóló, annak candide-i hányattatásait leíró családi história. Ezek a mellékszálak, túl azon, hogy jól illeszkednek az elbeszélés sorstematikájába, valóban fantáziadúsak. Ezekből ugyan kevés van, de az összképen sokat javítanak. A történet továbbá lendületes és fenntartja az olvasó figyelmét, még ha az időbeli ugrások olykor zavaróan akasztják is meg az eseményeket.

A Vak majomban tehát voltak jó ötletek, ám alapvető ízlés- és habitusbeli hibákat követ el, valamint írásmódja is kiforratlan. Ha a fölösleges kommentárokat elhagyná, és nem magyarázná el például a szállodai kísérlet allegóriáját, akár figyelemreméltó alkotássá is válhatott volna. Így azonban nem lép túl a lektűrirodalom határain.

Fehér Boldizsár: Vak majom, Magvető Kiadó, 2018.


[1] https://konyves.blog.hu/2019/01/21/igy_keszult_feher_boldizsar_kicsit_felre_akartam_vezetni_az_olvasot

[2] https://www.es.hu/cikk/2018-10-26/karolyi-csaba/vaksors.html