arcodat viszem


már rég felöltöztél a halálhoz és itt
hagytad nekünk az otthontalan álmokat
az emlékezetből kikoptatott napok
ott gurulnak az októberi szél
pofozta falevelek között
– már más dimenzióban vacogunk:
én az időre gondolok ami nincs többé
ami hajítófát sem ér nélküled…
nézem a szemedben virágzó éjszakát
és reménykedem hogy találsz valamit
amiért még érdemes… s tudnod kell:
arcodat viszem ha elmegyek



alvajáró


még hozom a statisztikai átlagot:
a kávét két cukorral iszom
a pulóverem könyökben megnyúlt
fejgörcs kínoz ha front van
s alvajáróként élem napjaim
mióta nem kulcsolódik rám az életed…
most egyvonalban vagy velem
nem kötsz belém
pedig tudom mennyi
mérget szórt közénk a megszokás
már nem érdekelnek a trópusi virágok
hosszúra nyúló árnyai
sem a kettétört remény
este pedig elalszom – nélküled…



játszótereink


egy játszótér szögletén
ahol behúzott nyakú fák
nyöszörögtek a szélben
arcod levélerezetén
botladoztak ujjaim
a fűszálak testednek feszültek
s amikor tekinteted szemaforja
végre zöldre váltott
egymásba kóstoltunk mohón

kép forrása: https://blog.jeffcolemanwrites.com/