Folyóiratunk 2. tállyai alkotótáborának legjobbjai közül ajánljuk:

Zippo

Ennyi maradt neki belőled,
egy zippo,
kattog a gyújtó az ujjai közt, 
ahogy az emléked belékattan,
mondjuk, hogy nem tekinti intő jelnek,
(utólag már inkább beintő jel)
de a fedő sem jó a régi gyújtón,
le sem lehet zárni,
talán azért, mert ő még most sem zárt le
téged magában,
fognia kellene a zippot, eldobni,
ahogyan veled tette,
tervezett közös lakás, na meg gyerekek,
akiket te Afganisztánból akartál szeretni. 

Időhatározó

Az apám.
Ha eszik, félrenyel, fuldokol, 
az apám;
Csak piásan hív fel, 
(elől vagyok a névjegyzékben)
az apám;
ki vacsoránál sem lehet hős, vagy mártír,
mert még mindig nem rákos,
de a húsleves helyett
rágás nélkül nyeli a bagócsikkeket, 
az apám;
lekurváz az utcán,
viccnek jó, de csak egyikünk nevet,
az apám;
ha rám tör az öröklött nyomorúság,
depresszió, alvászavar, szorongás,
olyankor vállon vereget,
az az apám,
mikor végleg egyedül marad,
kétségbeesetten zokog a túl nagy házban,
olyankor végképp az én apám.

Csatatér

Nevelőapám az első kávét mindig
a mosdókagylóba hányja, ott kevésbé kell mélyre hajolni.
(Tudod, a sérve miatt)
Nők, az örökké sminkelők csak később jutnak be a fürdőbe.
Parfüm bűze árasztja el a tizenöt négyzetmétert,
amin hárman próbálunk osztozni.
A fürdőben minden rutinban, de vannak napok,
mikor odavágjuk a csempére,
mit tudunk egymásról, és hogy 
alapból pocsék ember hiába ken magára bármit.
Nincs mit tenni, végérvényesen összetartozunk.
Szemtanúja vagyok minden gyötrelemnek,
tudom, ki miért kurvaanyázik a szekrényben turkálva,
hogy végül melyik ing és blúz lesz 
a végső választás aznapra. 
Fölmérem a károkat, visszaakasztom a lehullott rongyokat,
akár egy megadási zászlót, 
de hogy a halálos sebet szerzett harisnyákat és zoknit
ki helyezi majd végső tömegsírba, 
ha dezertálok ebből a városból,
az egy külön csatát érdemel.