ő ad többet


ma nyóckeri gangrigónk vagy már a fia
csomószám szedte az elszáradt füvet
ládáinkból aztán csípett hozzá 
néhány elevenebb virágfejet is
tudjuk fészket épít: vigye csak 
a reménnyel így is ő ad többet




málnacsöpp kölyökvér


apám kemény szúrós textilzsebkendőjét
a belsőtárcsa-nyomós ivókút kis kókadozó
vízkukacába nyomja hogy kimossa vele
a térdsebből a sárga kavicsport
és az azt befeketítő bő kölyökvért
mert engem mégsem lehet még elengedni
a kétkerekűvel lejtőnek lefelé 

aztán ugyanezt a szúrós merev textilt
vagy az ugyanilyen kemény négyzetre
hajtott darabok eltérő színű másikát 
a szám sarkába nyomja miután benyálazta
hogy a fagyi finoman poshadó tejszínes
málnacsöppjét durván leradirozza vele

pedig már épp kezdett száradozni szépen
hogy piszkos kis játszóterezős körmömmel
apró pikkelyekben leszedhessem onnan 
és bekapjam – de most már csak ez marad
a smirglis vászon kidörzsölt nyoma és az apám nyála íze





azért 
                                    

a kezem azért remegett mert pokol másnapos
voltam mert saját poklaim remegtették

a rózsafüzérre csak én voltam botor gondolni
ha kiderült is hogy szüksége volt rá

azon aggódott el fogják lopni: hogy teheti le míg
eszik – hát rátekertem a kórházi kasztli

fehér rúdjára tehénhurokkal: nézte és bólintott
ezt nem oldozzák ki míg ő eléri szépen

nem hazugság erről a szebbik kép sem: a pátosz
jogos ha csak úgy is mint kórházi függöny

valamit kitakar ami nem biztos hogy a lényeg de
ott akkor nincs más hanem csak később

nem nem jártam hozzá be gyakran a halál szobáiba
mint most anyámhoz se megyek át Budára gyakran

volt otthonunknak nem értelmezhető napfénye hárít
ha már nem tölthetem ki követelődző léttel



visszatartott álmok


fiatalon végig mered vinni minden álmodat
a megszülés teljes hitével
amíg vársz mi lesz
kidolgozol benne egyenként aprólékosan mindent
a végső részletig
talán ez az – hogy amikor várni kell
(elsősorban pénzre aminek pedig mindehhez semmi köze)
és amikor nem valósulhat meg
(mert nem és nem)
akkor egyenként kell lerombolni is
a végső részletig –
talán ez ami aztán olyan érzékennyé és erőssé
teszi a lelked simaizmait
hogy összerándulnak és azonnal
kivérzik belőled
ha csak rágondolsz mit szeretnél




nem beszélünk


ősszel utazzunk el egy kis vidéki városba ahol ugyanaz
a levegő a víz a szagok ugyanaz az ég az ág 
de itt most újként hat ránk

a szokásos templom áll a szokásos főtéren – legyen ezúttal 
hétfő amikor zárva az ajtó se hívők se koldus
zavartalan a látvány

füst jön: a legfinomabb falatot juttatja eszünkbe amilyet
még sohasem ettünk és épp a szegényességében szép
parázsló tüzű konyhát

lesz ott az udvarban valami deszkaasztalon kecskesajt is
és mindenféle száraz húsokból vékony szeletek meg
szőlő és bor is nyilván

egy rücskös vekni házilag sütött kenyér no persze már megszegve
reccsen a serclije ahogy a gazda harapja de őt
nem látjuk nincs rá szükség

mint a trapplolást sem halljuk a főtér felől ahogy nem beszélünk 
nem találkozunk senkivel: amíg a vonatunk jön már
nem szakad fel a hályog



Fotó: Máté Péter