1982

Bizánci ikonokon a szentek és szavak
fölé tornyosuló, oxidálódott rétegek.
Több égboltnyi lapis lazuli és azúr.
Mint a megszólított Úr,
akként hallgatnak, akként magosak.



1995

Ha gondolok rád, akkor nem a tálca
suta, mázolt karimája, nem a pogácsa,
nem az egreskert havas ládája
jelenik meg előttem.

Ha gondolok rád, a bőrpíromra
rányíló szemedre, s amely nézi
a tavalyi lombú, a tavasz
előtt megduzzadó rügyű nyírt,

a fára. Tövén gránittömb hever,
beszőve tőzegáfonyával és mohával.
Nem kapom el a tekintetem. Guggolsz,
hajolsz, pucéron, megnyíló farpofával.

A pinádba befú a finn szél, szívem! 
Sokszor elképzelem, hogyan csúszok
beléd, felhőbe a repülőgépem,
amely repít haza. Van, mikor hiszem,

te is elképzeled, a folytatása 
mi annak, amint megpillantod
ágként előmeredő farkamat.
Ne hasadj le, emeled alá a markod.

Nem esik többé a csípőd kézre.
Elsötétednek a tócsák az évek
alatt és az ökörvérszín pajták.
Ennyi szó marad, hogy becézze,

betűvonás, hogy a nyírt,
hűséges árnyék alatta, körbe érje.





2010

Sokáig gondolom azt,
az egyes szám harmadik személyhez
nincs jogom, miként nincs
a kitartó szélhez az olajfűz alatt,
hiszen azokról az életrajzokról
amelyek megemlítik
nem dönthető el, az övék-e,
saját magukról szólnak
vagy a keresztények megváltójáról?
Az öregedéssel a fák iránti
érdeklődésem apad el,
az életírásoktól is eltávolodom,
legyenek azok kollektív vagy
egyéni biográfiák. Azután, amikor
rádöbbenek, hogy
az egyes szám második személy is
vesztes per tárgya,
s a foszló kontúr és a hiábavalóságok
együttesében nincs ami megragadható,
nem történik, vélem, semmi.
Az egyes szám első személyben
egyre többen leszek.



2011


Most, amikor eltelt s nem marad idő
betöltenia kétütemű hetesekkel a noteszt,
himnuszokkal a hegyoldalt, 
amelyen meghúzódik a ház,
néznem, mint vacog a luftballon az esti levegőben,
fut a kutya a partra,
ahonnan a tegnapba függőhíd vezet a tavon át.

Az időt elkölteni akadt néhány
új szívet adó szerelem és barátság,
melyeknek végét nem említeni a jobb.
Mennyi testet kaptam s mennyi testetlent,
hol jutott, hol nem ruha és szó.
Adódott szélárnyék. Egy-két feladat. 
Alvás a tengernél. Bölcselet.
Vannak, akik hazugságnak mondják, de tudom,
a rózsáról nálam többet senki sem ismer,
és nem érzi annyiféle illatát az édennek más,
ha az ismeretlen isten egyetlen virággal üzen.

Hátramaradt néhány félmondat,
melyekben a hely, ahol élni lehetett, néma marad,
a fölötte kitelt, köpetnyi teleholddal.
Annak mondanak, ki némelykor csal,
pusztán azért, hogy a sóvárgása ne legyen látható.
Nem tudhatom,
hány szó szemlencséjén át néz a múlhatatlan,
és hányon az, ami mulandó.




Fotó: Szegedma