Uram, ne hullass kénes esőt és égő parazsat a bűnösökre!
Ne küldj ránk perzselő szelet!
Annyira kérlek, amennyire csak kérni tudok, 
és semmit nem adhatok már cserébe.
Nem adhatok, mert sem testem nem enyém, sem a gyermek, akit adtál.
Sokáig éreztem, hogy arcom, két karom, lebbenő ében hajam sajátom. 
Enyém volt a fényes fogsor, a táncos léptű két láb. És ölem is, míg férfit nem ölelt.
És azután is. Az ölelésben voltam leginkább enyém,
azután amikor énekeltem, és a dal átrepülte a völgyet.
Legsajátabb magam pedig, ahogy méhemből kibukott a fiam. 
Fényesen, akár a nap az alvó víz mögül.
Elhagyott akkor az erő, vérem folyt, lábam közt lüktetett és tátongott a seb.
És megértettem a köldök titkát, a titkok titkát, az ősi kötést.
A test, amit adtál, Uram, bekapcsolódott akkor az áramlásba, betöltötte a törvényt, 
mert tejjel telt meg a mellem, és tápláltam a fiút, 
akkorka volt a karja, mint két botocska,
ibolyaszemű, édes csillagocskám.
Tudtam, azt is tudtam, hogy hiába vér, hiába tej, hiába köldök –
ő lesz a seb, a nem múló, igazi vágás, Uram.
De arról sejtelmem sem volt, mert bölcsességed nem engedte látni
– hisz rendelt ideje van az egyre nagyobb és nagyobb sebeknek, és azt az időt is te rendeled –,
hogy eljön a nap,
eljönnek a sötétség órái,
amikor fiam törékeny testét, 
ibolya-fiam, 
faág-fiam 
gyönyörű testét, két karját, mellkasát, olajtiszta bőrét felsértik a kínok, felhasítja a gyötrelem, 
akár ha kénes eső, akár ha égő parázs hullott volna rá, és lelkét forró szél perzseli föl, hogy elszáradjon benne az élet.
Nem számoltam meg sebeit, Uram.
Szolgálólányod erőtlen ehhez.
De te, aki a hajszálait is számontartod, biztosan tudod, miért engedted ezt.
Nekem nem maradt másom, 
csak ez az üres, tátongó seb.
Tied a teste, a testem,
nálad a balzsam,
gyógyítsd be sebeit,
gyógyítsd meg sebemet, Uram.