Egy hét szabadság. Minimum egy hét, emelte föl a mutatóujját az orvos, és egyenesen beledöfte a szemembe. Erre riadtam föl. Itthon vagyok, nem fáj semmim. Egy hét szabadság. Itt hever előttem, a dohányzóasztalon a kézzel írott orvosi igazolás. Szép, kalligrafikus kézírás. Manapság nem így írnak az emberek. Főként sehogy sem írnak. Kézzel legföljebb a nevüket. Fura ember lehet ez az orvos, gondolom. Nem is tudom magam elé idézni hirtelen. Különösebben nyilván nem is érdekel. Csak kalandoznak a gondolataim.
Zenélni kezd a telefonom. A Fordot kifizeti a biztosító. Vadkárt állapítottak meg. A kárszakértő szerint nem az én hibám volt. Erre ugyan nem vennék mérget, annál jobban örvendezem. Könnyű elképzelni, milyen elégedetten bólogatott a fölajánlott összeg hallatán a cimborám, a jármű tulajdonosa. Mindenki csodálkozott, hogy létezik ilyen, göcögte a fülembe. Ráadásul ilyen gyorsan.
− Ismerem a biztosítóst – árulja el a titkot. − Tartozik nekem.
Fölvonom a szemöldököm, amit akár kérdésnek is értelmezhetne, ha látná. Nem látja, mégis úgy értelmezi.
− Egy időben kúrogatta a nejem − mondja. − És nem vertem szét a pofáját.
Egyszer az egyik fotós kollégával belefutottunk egy balesetbe. Késő délután volt, vagy inkább kora este, a szerkesztőségbe tartottunk vissza, riportról. Valaki fejvesztve hajtott ki az udvarából, egyenesen bele a háza előtti úton közlekedő autóba. Mind a két kocsi totálkárosra tört, de szerencsére egyik sofőrnek sem esett komolyabb baja. Egy rendőrautó éppen arra járt, nyomban megállt, a hivatalos közegek szakszerűen intézkedtek. Mi is leparkoltunk, igazi hiénák gyanánt vártunk a sztorira. A rendőr a baleset okozóját faggatta, miért nem nézett szét, miért sietett ilyen ökör módon. A fickó a fejét tapogatta, közben azt hajtogatta, baszták a feleségem, nem érti, baszták a feleségem! Nemsokára pontosabban is körvonalazódott az eset. Igazi klasszikus sztori. Az ürge hamarabb ért haza valahonnan, mint tervezte, s amikor benyitott a házba, az asszonyon éppen elmélyülten dolgozott egy vadidegen. (Egy fokkal azért jobb, mintha egy ismerős tette volna.)
− Mint a nyulak, biztos úr, az előszoba komódján!
Különös módon − és a szokásoktól eltérően − az iszonytató látvány nem horgasztotta föl benne az agressziót. Csak fölhördült, sarkon fordult, visszament az udvarra, beült az autójába, rükverc, gázpedál.
− Akkor azt írom a jelentésbe, hogy zaklatott állapotba került, ezért volt figyelmetlen – javasolta a rendőr.
− Írja csak azt, hogy baszták a feleségem, biztos úr, ne finomkodjon itt az én kontómra!
− Mégse írhatom… − szabadkozott a széplelkű járőr a fejét ingatva jobbra-balra, balra-jobbra.
A fotós kollégával pukkadoztunk a nevetéstől. Meg is írtam egy tárcában az esetet. A főszerkesztőm üvöltve kérte ki magának és a lapnak azt a mocskot, amit „le akartam tömködni az olvasóink torkán”. A főszerkesztő a korrektort és a munkaügyist kettyintette. A korrektor a sport rovatvezető neje volt, a munkaügyis férje a kisvárosi szakközépiskola igazgatója. Munkaadóm szilárd erkölcsi alapokon állt.
Mégsem ezért hagytam ott azt a lapot. Nincs nekem olyan nagy önbecsülésem, nehéz engem megsérteni. Azért mentem el, mert néhány hét múlva megkerestek egy másik, nagyobb újságtól. Azóta itthon dolgozhatok, a saját városomban, nem kell nap mint nap buszoznom. Most meg éppen semmit se kell csinálnom, csak heverészek, pihenek. Egy hét szabadság. Egy balesetből kifolyólag, hallom a szerkesztőségi titkárnő hangját. De jó neked, irigyellek, teszi még hozzá. Az is nemzeti sport, jut eszembe, aztán inkább úgy döntök, kiverem a fejemből az egészet.
