Omszk fölött az ég

Omszk fölött az ég ugyanolyan,
mint bármely kínai vázán.
Itt fenn a kegyelem igazgat.
Akárha megtérsz,
akárha megtérnek.
A gép hasában alszanak a jámbor
utasok, rápihennek a lenti tülekedésre.
A légiutaskísérő szeme mindent lát.
Reverendája testhez áll.

Zombiapokalipszis, Dosztojekvszkij-módra

A végén úgyis ketten maradtok.
Te és a sírás.
A sírás maradéka.
A nagy történet, amire mindig is vágytál.
A kicsi, kedves, annyiramúló, rohadtszép élet
felmagasztalása.
A jelenlét örökkévalósága.
Aztán a magány.
Az itt és most sercegése.
A jócsendek utáni süket sivítás.
Mert a világot a szépség fogja megváltani. Vagy a fény a szemedben.
Vagy a maradéka.

Mondd, mit visz be a trójai faló *

ha a falaidat elhordták az évek
és okafogyottá vált
csatába indulni érted,
végső beszélgetésre
― az egyetlen megmaradt fa alatt.
mit is mondanál? elég volt? hosszú?

imádkozni vágynál, jelnyelven mutogatni a tenger felé, messze, becsukott szemmel meredni arra
a belső pontra.
múlt nélküli asszony lenni.
kiherélt férfi mellett kiherélt bosszú.
állni a fagyos udvaron, a kikészített perzselő, kések és bárdok között, és azt mondani a mieinknek: a disznó mehet, most nem ölünk. megöleljük egymást, és a tiszta böllérkötényben tangót
táncolunk. aztán szakadjon fel
a hajnal! az életközeli élmények.

el fogsz menni. meg fogod keresni.
és amit találsz, nem fog tetszeni.
és amit nem találsz, elkísér.

és vissza fogsz jönni, derűsen, halkan, barnán, összekarcoltan. nem lesznek tagadó szavaid. sótól, széltől, homoktól formált barázdáidban megül a könny, ha megvigasztalsz, és ha közel kerülök hozzád. azt mondom, ez patetikus. azt mondod, nem baj. szereted. még a fennsíkon történt, a száraz idők előtt.

de ez most okafogyottá válik.
mint a disznótoros.

* Demény Péter kezdősorára

Fotó: Zólya Andrea Csilla