Balogh tizedes csontot rág a gyalogsági honvédlaktanya kapujában. Mindig szokása volt kiszívni a csontból a velőt, még szülőfalujában, Csarodán is, pedig ott volt hús bőven. Apja két disznót küldött a községi kondába, anyja csirkét, kacsát, pulykát nevelt. Aztán katonáéknál már rá is szorult Balogh a rágásra. Bár nem azonnal. ’18 tavaszán még volt szalonna és egy kis cubákos marhahús a kása meg a rozskenyér mellé. De ahogy a parasztok kifogytak az elrekvirálnivalóból, a bakáknak maradt a puliszka meg a vizes főzelék. Magában. Persze a parasztok mégsem fogytak ki teljesen, csak a honvédségi ellátók érkezésére eldugják a gabonát, a jószágot meg kihajtják a távoli tarlókra, mert szombatonként majd mindegyik gazda fel tud vinni árut a nyárligeti piacra. A bokortanyai nép önző, a maga hasznát lesi még a háborúban is. Jobban szeret pénzt kapni a gabonáért meg az élőállatért, mint köszönömöt. Balogh a húst a salamonbokori Rabicsnétól vette, aki egy feldarabolt sült tyúkot vitt eladni. Ez még hajnalban volt. Most már lassan dél, de a farhátcsontból még mindig van. Igaz, puhává rágta, szívta már a tizedes.
Itt az ideje, hogy az árusok elinduljanak hazafelé, ami egy esély Balogh számára: hátha olcsón megszerez valami el nem kelt portékát. Kenyérvéget, lepényt, szalonnabőrt.
Kofa helyett azonban talyiga érkezik. A módosabb fajtából. Utána pedig lógó nyelvvel befut egy csicskás. Bőrönddel. Neki kellett azt cipelnie, nem tették be a talyigába, zavarta volna a főtiszt urat.
Balogh befejezi a rágást. És tátott szájjal bámulja, hogyan segíti le a tisztiszolga az ezredesét, gróf Felsőhorkay Cézárt. Aki kihúzza magát, megigazítja monokliját, csap egyet a lovaglópálcájával, és a markát tartó fuvarosnak azt dörmögi:
– Micsoda város ez a Nyárliget, még rendes konflist sem kap az ember!
A fuvaros végül a tisztiszolgától kap pár garast.

– Nyelje le, ami a pofájában van, és beszéljen rendesen, mert különben úgy lefenyíttetem, hogy magára rohad a lakat! – üvölt az ezredes Balogh tizedesre, aki csontszilánkokat köpködve próbálna jelentést tenni:
– Ezrekheddes… úúrrkhnak alázatossan jeklehentem, szolghákhlati időm alakht…
Az ezredes lekever egyet Balognak. Ez segít. Kiürül a szája.
– Ezredes úrnak alázatosan…
– Maga a kapuügyeletes? 
– Jelentem, igen!
– Megdöbbent, amiért váratlanul felbukkant egy ezredes?
– Jelentem, nem.
– Neeem? Akkor meg miért remeg? Epilepsziás? 
– Jelentem, csodálkozom.
– Igen? Elmondom hát, miért nem jeleztem az érkezésemet: azért, hogy az olyan marhákat, mint maga, aki rendetlenül látja el a feladatát, leleplezzem. Hogy ne tudjanak felkészülni. De magának mindegy lett volna. Maga reménytelenül hülye! Fejni is az ökröt akarná! Igazam, van?
– Jelentem, igen.
– Bent van a laktanyaparancsnok?
– Jelentem, igen.
– Kísérjen hozzá!

A nyárligeti gyalogos laktanyát egy százéves birtokközpont átalakításával hozták létre. A kúriába kerültek az irodák, parancsnoki szobák, a cselédszállást kibővítették az étkezőnek és a legénységi körleteknek, az istállók, kocsiszínek, raktárak, hombárok megtartották eredeti rendeltetésüket. A „köpködő”, ahol valamikor a botosispán a cselédseregnek adta az eligazítást meg a szidást, gyakorlótér lett.
Elhanyagolt az egész objektum. Ami nem tetszik Nyárliget függetlenségi párti vezetésének. Mert van a városban kaszárnyája a Honvédség legfőbb szövetségesének, egyszersmind konkurensének számító közös, vagyis k.u.k. hadseregnek is: és lényegesen jobb állapotban. Folyton mennek hát a kérelmek Budapestre a honvédlaktanya felújítása érdekében, és a kormány küld is időként pénzt, és el is kezdenek tatarozni, latrinákat, legénységi fürdőt, őrtornyokat építeni, de a pénzforrás elapadása miatt a munkák többnyire félbemaradnak. Most, a háború miatt különösen szükség lenne fejlesztésre, de a kormány épp a háborús kiadásokra hivatkozva nem küld pénzt.

Elöl megy Felsőhorkay, mellette fut sapka nélkül a kapuügyeletes, hajlong, mint egy borbélyinas. Tóth Pista, a tisztiszolga továbbra is cipeli a méretes bőröndöt. Már csillagokat lát a kimerültségtől. A hármast egy korcs kerülgeti. Magyar agárhoz hasonlít, de sokkal hosszabb, világosbarna szőre van.
– Zavarja el ezt a dögöt! – utasítja az ezredes a  kapuügyeletest.
– Hess Bundás! – kiált az, de az eb füle botját sem mozdítja. Kíváncsian figyel és követi az embereket a parancsnoki épületig. Ott az ügyeletes hozzávág egy földgöröngyöt.
A kutya, mintha csak most értette volna meg, hogy ő itt nemkívánatos, sértődötten néz. De nem Baloghra. Hanem az ezredesre.


A laktanyaparancsnoki szobában kártyázó két tiszt az érkezőkre mered. Molnár százados tér először észhez. Felkapja sapkáját és tiszteleg. Felsőhorkay elküldi a két legénységit, csak aztán fog a tisztek szidásához.
– Úgy látom, maguktól elvihetné a laktanyát a talján vagy a szerb.
– Jelentem, befejeztük az eligazítást és…
– Eligazítást? Azt reggel kell.
– Hogy… a csuklóztatás miként folyjék le. A tiszteseknek meg őrmestereknek… És most a felkészülés az ebédre… 
– Felkészülés? Talán nem tudnak enni a katonák? Meg kell nekik mutatni? Még a cuclisüvegnél tartanak vagy már a késsel meg a villával is próbálkoznak? Á, ti-pi-kus! A hátországban lebzselő katona félig civil. Ha tudnák maguk, mi van a fronton!
– Őszinte tiszteletünk a harcoló alakulatoknak! Az ezredes úr… esetleg… nem foglalna helyet?
Felsőhorkay leül. Rágyújt. Megkínálja a másik kettőt is. Muszáj jó kapcsolatot kiépítenie a helyi parancsnokkal meg a tisztekkel, mert különben a saját munkáját nehezíti.
– Tehát maga a laktanyaparancsnok?
– Igenis, tisztelettel, Molnár Hugó százados.
– És a másik úr?
– Ő Kellner Szilárd főhadnagy. Az orvos. 
– Az külön jó, hogy itt van a doktor úr.
– Kvázi – jegyzi meg halkan a főhadnagy.
– Kvázi? Nem Kellner?
– Kvázi doktor. Mert… szóval, behívtak májusban, pedig még hiányzott egy vizsgám a diplomához. Egy… pótvizsgám.  
– Tehát felcser?
– Azért annál több…
– A doktor úr megállja a helyét – siet Molnár Kellner segítségére.
– Azt ajánlom is! Majd kíváncsi vagyok, hogy fog amputálni és műteni a fronton.
A két helyi tiszt megrettenve ül. Ez tetszik az ezredesnek.
– Én Felsőhorkay Cézár vagyok! Biztosan hallottak már rólam.
– Természetesen – bólogat buzgón a százados. – Az anyadandárunk törzstisztje.
– Úgy van. A 46-os gyalogos dandáré. „Doberdói 46-osok”. Ez már a nevünk. Mert ott becsülettel megálltuk a helyünket, nem tudták Triesztet bevenni a taljánok!
– Mi itt díszünnepséggel emlékeztünk meg erről.
– Az derék! Tessék, itt a parancs! Olvassa! – és az ezredes egy lepecsételt levelet tesz az asztalra. – De el is mondhatom, mi van benne. Az, hogy egy héten belül indulunk a frontra. Mihelyst sikerül vonatot szerezni. A gazdasági tisztet már azonnal elküldheti intézkedni.
– Igen, értettem – susogja Molnár.
– Tán csak nincs megijedve, százados úr?
– Nem, dehogy. Csak mégis… hogy elérkezett a pillanat. Persze folyton erre vártunk. Hisz elvégre pótzászlóalj vagyunk. Mi másért képeztük volna ki az embereket, ha nem…
– Jól fogja föl. Erre vártak. És most itt a pillanat. Vagy legalábbis hamarosan.
Az ezredes megnyikorogtatja a széket mielőtt feláll. Aztán a csizma nyikorogtatja. Majd az egyik szekrényt. Próbálná a páncélszekrényt is, de az nem megy. Az ablakhoz lép. Az alakulótéren egy kukta rohan át, szedőkanállal a kezében. A nyomában van a kutya, s meg-megnyalja a földet a kanálról lecsorgó levesért. Felsőhorkay valamiért nagyon megharagszik arra a kutyára.
– Százados úr, miért tűrnek meg a laktanyában mindenféle idegen ebeket?
Molnár az ablakhoz megy. Ő is kinéz.
– Jelentem, az nem idegen. Borzas. Ide tartozik. Hasznos jószág. Megfogja a patkányt. Nem eszi meg, de hozza nekem megmutatni. Mindennap megfog legalább egyet. A patkány feszt rágná be magát a kenyérraktárba.
– Miért nem tesznek ki mérget a patkánynak?
– Azzal semmire nem megyünk! Még inkább belakmározik belőle, mint elpusztulna tőle.
– Egy kutyát etetni kell! Élelmet von el a legénységtől.
– Á, Borzas csak maradékot kap. Ha éppen kap. Azért olyan girhes. Kenyérhéjon meg csonton él.
– A csont is érték. Enyvet lehet belőle készíteni.
– Igen. De, jelentem, Nyárligeten nincs enyvgyár.
– Máshol van. El lehet oda vinni.
– Jelentem, az igaz.
– Tüntesse el ezt a kutyát!   
– Ha találnék neki egy új gazdát…
– Tüntesse el!
– Értettem!
– Hol laknak a tisztek?
– Van ebben az épületben négy lakószoba. Mindben három ágy. És van egy bérelt szoba a Freiman féle panzióban. Innen gyalog két perc.
– Az hány személyes?
– Egy.
– Remek. Van benne valaki?
– Van.  
– Zavarja ki!
– Értettem.
– Üzenjen neki, mert most megyek oda!
– Nem kell üzennem, mert én lakom ott. De intézkedem, hogy szabadítsák fel az ezredes úr részére.
– Rendben. Egyelőre ennyi. Ja, doktor úr, kell még egy egészségügyi vizsgálat az indulás előtt. Már ma kezdheti.
– Igenis.
– Hány fő a zászlóalj létszáma?
– Kettőszáznegyven. 
– Hány nap alatt végez?
– Ha sietek, egy nap alatt.
– Remek. Van most beteg?
– Van.
Felsőhorkay összehúzza szemöldökét.
– Hány fő?
– Úgy… úgy kétszáz.
Az ezredes akkorát csap az asztalra, hogy lerepül róla az összes kártya.
– Mííí!? Szórakozik velem?
– Jelentem, elkapták ezt a… náthát.
– Náthát meg halál kénköves faszát! Az nem betegség.
– Én vizsgál… gatom őket. Úgy látom, tényleg legyengültek. Szinte mindenki. Nincs is már gyengélkedő. A legénységi szállás egy kórház lett.  
– Szimulálnak, hogy ne kelljen kimenni a frontra.
– Bizonyosan van ilyen is köztük, de a többség… Kihívtam a városi orvost. Nem tudott pontos diagnózist adni. De láz… az van sokuknak.
Az ezredes homlokát ellepi a veríték a dühtől. Molnár és Kellner alakja pedig meggörbül, mint a gyertya lángja. Gróf Felsőhorkay elképzeli, mit szólna a dandárparancsnok, ha a pótzászlóalj nélkül érkezne vissza a frontra. Vagy ha egy rongyos bagázst hozna. „Akkor lőttek a Szent István lovagkeresztnek!” Amibe Felsőhorkay már úgy beleélte magát! És amit az a rohadt Berger ezredesis megkapott. A semmiért. A Berger. Aki már kétszer megkopasztotta a grófot ultiban.
– Tehát náthás lett a bagázs? Na, az anyjuk úristenit, majd adok én nekik náthát! Százados, négy órára sorakoztassa fel őket!

A Freiman panzió szobája tiszta, rendezett. De használt bútorokkal van tele. A politúr nem hólyagos, viszont matt. Érezni a generációk jelenlétét. És a kihurcolkodott Molnár százados után maradt csípős dohányillatot. Tóth Pistának ez tetszik: nagy lélegzeteket vesz. Az ezredesnek nem tetszik: rágyújt egy minőségi Memphisre. Megvizsgálja a falon lévő festményeket. Az egyiken Ferenc József, a másikon Kossuth Lajos. Bár mindketten halottak már, Nyárligeten őrzik az emléküket.
Freimanné, egy testes sváb asszony, csapkodni kezdi a bútorok kárpitját, bizonyítandó, hogy gyakran tisztítják azokat. És tényleg, nem száll föl por egyetlen csapás után sem.
– Mondja jóasszony, a tisztiszolgám hol vackolhat be magának?
– A konyhán. Van ott egy lóca. Rádob egy pokrócot, és kész.
– Nem fogja zavarni a szakácsot?
– Nincs szakács. A konyha nem működik. A százados úr vagy a laktanyából küldetett át magának vacsorát, vagy a városból, a Korona alatti delikátesz boltból hozatott velem hideget. Én minden délután felmegyek oda amúgy is, a vejemé az üzlet. A számlát a laktanya gazdasági vezetője egyenlíti ki. Óhajt az ezredes úr valamit?
– Lehetséges. Még megérdeklődöm, mi lesz a tiszti étkezde számára az esti menü.
– Ma szombat van, tehát paszulyfőzelék. A tiszteknek konzervhússal.
– Hm. Akkor hozzon nekem… szalámit. Pick szalámit. Meg kalácsot. És vajat. Juhtúrót is, ha van. Meg narancsot. És egy üveg furmintot. Tokaji legyen. Ééés… ecetes cseresznyepaprikát. Meg sózott heringet! Azt nagyon szeretem.
Freimanné szorgalmasan felírja a tételeket, majd felnéz:
– Ennyit?
– Igen – válaszolja az ezredes, de az asszony továbbra is kérdően néz rá.
– Semmi mást, ezredes úr?
– Semmit. Mi van? Szoktak még mást is kérni?
– Igen, a százados úr lányt is rendszeresen rendelt. Igazán helyre teremtések vannak a Koronában.
A kellemes hírre gróf Felsőhorkaynak rögtön megnő a komfortérzete. Önkéntelenül simogatni kezdi a hasát.
– Hát… Én is igényt tartok egyre. Szőke van?
– Persze. Horváth Bözsi. Nyolcra hívom.
– Remek.
– Hívhatok kettőt is.
– Az a Bözsi egyelőre elég.

Gróf Nemeshorkay Cézár azt szokta meg, hogy lóhátról beszél az alárendeltjeihez. A vencsellői kastélyukban is így szólt a parasztokhoz, még ha azok kisbirtokosok voltak is. És elvárta tőlük, hogy levegyék a kalapjukat.
A gróf a lovát külön vagonnal szállíttatta ki a frontra. Így a kellő tiszteletadás körülményei biztosítva voltak. Csakhogy Dagobertet, a szilaj paripát, ’16 augusztusában kilőtték alóla. A gróf ezt nem értette. Miért bántották az olaszok a lovát? Egy ló sem nem olasz, sem nem magyar. A ló semleges. Mint a Vörös Kereszt. Nemeshorkay határtalanul meggyűlölte az olaszokat.

A honvédlaktanyában felsorakozott a teljes állomány. Persze a sapkájukat nem vették le, de azért tetszetős a felkapott fejjel vagy a homlokhoz emelt jobb tenyérrel való sok tisztelgés is. Meg a mértani alakzatok. Három négyzetlap (három szakasz) kiad egy téglalapot (századot). Két téglalap pedig egy nagy téglalapot (zászlóaljat). A szakaszok előtt a szakaszparancsnokok, előttük a századparancsnokok, legelöl a zászlóaljparancsnok. A gróftól jobba a laktanyaparancsnok és a kvázi doktor, balra a gazdasági hivatal tisztjei.
Nemeshorkay megköszörüli torkát, és hangtölcsér nélkül beszélni kezd:
– Katonák! Azért rukkoltak be a nyárligeti honvéd kaszárnyába, hogy kiképezzék magukat a haza védelmére. És most eljött az idő, hogy bizonyítsanak! Mindenkire, magukra is szükség van a fronton, mert a háború végső, döntő szakaszához érkezett. Ez a végső szakasz akkor kezdődött el, amikor a bolsevista bűnözők, élükön egy Lenin nevű mongol gazemberrel megpuccsolták a törvényes kormányukat, és Péterváron átvették a hatalmat. Ami különben nekünk nagyon jól jött, mert Lenin utasítására egy másik bolsevista gonosztevő, egy Trockij nevezetű zsidó spekuláns, akinek viszont most mégis hálásak lehetünk, Breszt-Litovszkban megkötötte a Német Császársággal a békét. És szent hazánkkal, az Osztrák-Magyar Monarchiával is. Szóval a muszkák kiszálltak a küzdelemből. Ez óriási nyereség a számunkra, még ha közben az amerikai gengszterek hadba is léptek az angol és a francia gyarmatosítók, no meg a korábbi szövetségesünkből árulóvá lett macskazabáló olaszok oldalán. De az amerikai egy elkényeztetett, gyáva népség. Nem képviselnek komoly haderőt. Ráadásul az Európába küldött hadseregük tele van német, osztrák, magyar és bolgár katonákkal, akik alig várják, hogy átszökjenek a Központi Hatalmak valamelyik hadseregébe. A magyar katona pedig verhetetlen! Ezt már bizonyította a tatárjárás, a török hódítás, Savoyai Jenő, Rákóczi és Kossuth alatt. Dandárunk, a „Doberdói 46-osok”, kimerültek. Eddig hősként küzdöttek, de pihenniük kell. Részben önök fogják felváltani őket. Meg még más pótzászlóaljak is. Rögtön át fognak esni a tűzkeresztségen. Úgy a jó! Jobb harcolni, mint egyre csak várni a harcot. És a harc szabadságot és megkönnyebbülést ad. Hogy nem hiába fektette belém a haza a bizalmát, hogy megháláltam azt a sok jót, amivel eddig elárasztott. Győznünk kell, nincs más lehetőség! Meg kell mutatni a Landwehrnek, a közösöknek, a németeknek, a bolgár és a török szövetségeseinknek, és legfőképp a macskazabáló taljánoknak, hogy milyen a magyarok istene. Mert ha nem állunk a sarkunkra, elözönli a talján az országot, és akkor vérszemet kapnak az oláhok meg a tótok.  Széthasítják Szent István országát. Akarjuk, hogy Belgrád helyett Budapest legyen Oláhország fővárosa? Hogy Pesten mezítlábas, bocskoros népség flangáljon? Meg hogy a tótok elvegyék tőlünk Pozsonyt?
Gróf Felsőhorkay beszél a nemzet egységéről, s ehhez, papírról, Petőfitől és Rákosi Jenőtől idéz. (Az ékes irodalmi magyar nyelvet azonban a pótzászlóaljban lévő sok szatmári román meg szepességi szlovák nem érti.)
– Katonák! Honvédek! Pár napon belül, ahogy kapunk vagonokat, indulni fogunk. A körletelhagyás, az állomásra való kivonulás riadóparancsra fog megtörténni. Még ma csomagolja össze mindenki a málháját. Aztán írjon egy levelet az otthoniaknak! Oszolj!

Az oszolj vezényszóra általában kirobbannak a katonák a helyükről. A vigyázzállásban megmerevedett tagjaikat jó megmozgatni. Most viszont vánszorognak. És így, különválva, látja az ezredes, hogy soknak gyűrött az uniformisa. Mintha ágyon feküdtek volna benne. Néhánynak pedig vizesruha van a sapkája alatt.
Ettől a szedett-vedett kinézettől, a szimulált láztól, a grófot is elönti a verejték. Mérgében a saját csizmaszárára csap a lovaglópálcával.   

– Vidíts fel, nem volt jó napom! – mondja az ezredes, és egy nagyot csap Horváth Bözsi fenekére. A gróf ezt szereti a bujálkodásban a legjobban: ahogy megremeg a nő farán a háj. Mint a kocsonya. Amúgy a kocsonyát is szereti. Ha van benne malacorr.
Bözsinek, idült szifiliszes révén, fáj a durva érintés. Tulajdonképpen mindenféle érintés fáj már neki, de igyekszik jó pofát vágni. Négyen halnának éhen, ha ő visszaadná az ipart. Az ezredesen látja, hogy impotens. Ez a legrosszabb: próbálkozik, próbálkozik, aztán meg magyarázkodik és magyarázkodik. Legjobb az ilyet leitatni. És ha az iszik, ihat Bözsi is. A szesz jó fájdalomcsillapító. Ennyi szépség van még az életében. Meg egy jó fürdő. A meleg víz is csillapítja sajgó csontjait. A csicskás megrakta a szenes bojlert, Bözsi nem tud ellenállni a csábításnak. Engedélyt kér a mosakodásra, amiből persze fürdés lesz.
Felsőhorkay ezalatt a köldökéből piszkálja ki a koszt. Kellemetlen dolog ez. Eddig nem törődött vele, de most észrevette a bogárürüléknyi kis feketeséget, és belévillant, hogy valami szörnyűség fog vele történni, ha nem szabadul meg tőle. Egy ziherájsztű segítségével kiszedi. Így már szebb a köldöke. Mint egy csecsemőé. „Valóban ilyen lehetett, mikor világra jöttem?” És elképzeli, hogy jelen van önmaga megszületésénél, látja anyjának széttárt lábát. Hidegen borzongató érzés. Aztán azon töpreng, mi lenne, ha ő maga esne teherbe. Belőle hogy jönne ki a gyerek. Neki nincs ott az rés a lába között.
Bözsi törölközőbe csavart testtel lép ki a mosdóból. Tölt a rumból magának és az ezredesnek. A férfi csodálkozva nézi.
– Ketten vagytok?
– Egyedül. Freimanné azt mondta, csak engem kért az ezredes úr.
– Így van. Akkor mér jöttetek ketten?
– Egyedül jöttem.
– Ketten jöttetek. És a másik… várj csak… ugyanúgy néz ki, mint te.
– Nincs nekem ikertestvérem!
– Dehogy nincs! Az előbb bement a fürdőbe. 
– Az én voltam.
– Te? – kérdi az ezredes és lángoló arccal, összeszorított fogakkal próbálja helyére rakni a dolgokat. – Tehát bementél… És most itt vagy kinn. Bementél és te, te vagy az, aki kijött. Ugyanaz, mint aki bement.
– Ahogy mondja, ezredes úr!
– Na, így már más! – nyugszik meg a gróf. – Igyunk! Amíg ihatunk. Amíg a bolsevisták el nem veszik tőlünk. Bözsi, mi vagy te? Bolsevista vagy rendes keresztény?
– Én, kérem, kurva vagyok.  
– Derék dolog! Arra is szüksége van a hazának. Vedd fel a csizmámat, a sapkámat, az övemet, úgy foglak meggyakni.
– Ahogy parancsolja, ezredes… izé nagyságos úr. Vagy tekintetes?
– Méltóságos!
– Értem, méltóságos.
Felsőhorkay élvezettel nézi Horváth Bözsit. Annyira, hogy orrában megfogan a prüszkölési inger. Ami a legnagyobb élvezet a világon. A tiszt hátradől, hogy bizonytalanul merevedni kezdő hímtagját és a prüszköléshez erőt és levegőt gyűjtő mellkasát is előrenyomhassa. S már jön is a felszabadító, nagy szent robbanás, amikor… hirtelen megszorul az inger. Nem hal el teljesen, de valahol a cimpáiban tévútra menve cikázik. Nincs ettől rosszabb. Az ezredes sietve beletúr az orrlyukába, megrángatja orrszőreit, majd dohányt szagol. És az inger újra nőni kezd. Most még mélyebbről indul. Valahonnan a torka környékéről. Hogy ezúttal is elgyengüljön. A gróf káromkodik. Aztán újra dohányt szagol. Majd a fülébe nyúl, próbálja elérni és megkapargatni a dobhártyáját. És ez végre meghozza az eredményt. De a prüszkölés éppen csak felszabadító, inkább csak egy kis köhögés az. És mégis elszívta minden erejét.
– Nincs most gusztusom rád Bözsi, inkább nyomogasd a talpam!
– Ahogy óhajtja! – kap a lehetőségen a nő. – Ne énekeljek közben?
– Énekelj! De nehogy valami forradalmi indulót!

Suták Pál zászlós, a gazdasági iroda vezetője tiszteleg és jelent belépéskor. Aztán beszél.
Felsőhorkay csak minden második szavát hallja. Megrázza a fejét. Erre önkéntelenül a zászlós is megrázza a sajátját. Ez tetszik az ezredesnek.
– Foglalj helyet, Palikám, rágyújtasz?
A gazdaságis tiszt csodálkozik a másik kedvességén, elvesz egy szál cigarettát, és rágyújtás nélkül szívogatni kezdi. A gróf kisegíti tűzzel. Az első valódi slukk megnyugtatja Sutákot.
– Tehát azt mondod, el van rendezve a zászlóalj transzport.
– Igen. Szerdán reggel nyolckor indulhatunk a nyárligeti állomásról.
– Szerdán. Tehát még három napunk van. Reggel ötkor fognak kelni. De tilos szólni nekik előre. Riadó lesz, ahogy ígértem. Hány vagonból fog állni a szerelvény?
– Lesz egy elsőosztályú tisztivagon a húsz tisztnek meg tiszthelyettesnek. A legénység természetesen marhavagont kap. Hatot.
– Hatot. Tehát… annyi mint… úgy nagyjából harminchét ember jut egy vagonba.
– Annyi jutna, de visszük a gulyáságyút is, ami működni fog útközben. Annak hely kell. Azt javaslom, öt vagonban legyenek negyvenen, és a hatodikban a maradék legénység meg a gulyáságyú.  
– Okos gondolat. Húsz fő elfér a gulyáságyú mellett.
– Vagy csak nyolc. Mert tizenkét katona, a csapatszállító szakasz, jöhetne külön, országúton. Lovakat és pláne stráfkocsikat nehézkes bevagonírozni. Ők a nyolc kocsira szépen felpakolják a zászlóalj műszaki holmiját, a ruházatot, meg amire még a géhának szüksége van. Befogják vagy kocsi után kötik az összes lovat, és szépen lehajtanak. Ha már hétfőn reggel elindulnak, akkor nagyjából csütörtök este, péntek reggel érkeznének meg a front közelébe, épp, mint a trén a zászlóalj többi részével. Én így gondolom, és, ha megengedi, most azonnal szólnék a csapatszállítók parancsnokának, hogy készüljenek a felmálházásra.
– Rendben. Palikám, te értelmes ember vagy.  
– Köszönöm. És készítettem egy málházási protokollt a tisztek és a tiszthelyettesek számára. Hogy tudják, mit, mivel fogunk szállítani, hova hordassák a személyes és a zászlóalj holmiját.
– Naaaggyon jó! Igazi szervezőtehetségre valló. Ilyenekre van szüksége a hazának. Palikám, miért vagy te még csak zászlós? 
– Tavaly léptem be hivatásosnak. Addig egy vasáru lerakatban voltam raktárvezető. Egy év honvédségi szolgálat alatt ennyire lehetett vinni. Pedig jó lenne a tiszti rang meg fizetés, elég megszorulva élünk. Három gyermekem van. De, ha Isten megsegít… és még eltart legalább öt évig a háború, akkor… soron kívüli előléptetésekkel… akár még a főhadnagyi…
– Szorgoskodj Palikám, én azon leszek, hogy elismerjék a munkád! Te hol fogsz utazni? A trénen vagy stráfkocsin?
– A tiszti vagonban. Legalább ellenőrizni tudom, a MÁV teljesít-e mindent, amit ígért?
– Mit ígért?
– A tiszti vagont illetően? Tisztaságot, mosdófülkét, két fülkeágyat, tíz függőágyat, és összesen huszonkét ülőhelyet. Részben a függőágyak alatt. Mert azokat nappal úgyis levesszük. Ja, és széntüzeléses vaskályhát. Szenet kapunk a szerkocsiról. A marhavagonokhoz nem tudtak kályhát adni.  
– Nem is baj! Október eleje van. Kibírják a katonák.  
– Én azért próbáltam kérni. Mert hajnalra már lehűl a levegő. Hogy legalább egy legénységi vagonban, ahová a nagyon legyengültek kerülnek, hogy legalább ott legyen…
– Ne folytasd! Elegem van a szimulánsokból! A nátha nem betegség. A tunyaságba viszont bele lehet betegedni. Meg ha az ember beképzeli magának a betegséget. Majd a lövészárokban nem lesz idejük erre gondolni.
– Én nem tudom, nem vagyok orvos. De sokan elég sápadtak. Kellner doktor szerint nem szabad félvállról venni az ilyen…  
– Egy felcser nem tudja megállapítani, ki a beteg, és ki tetteti magát. Vagy lehet, hogy összejátszik velük. Szerdán nyolckor indulunk! Húsz tiszttel, tiszthelyettessel meg kétszázhúsz főnyi legénységgel.
– Igen. Nem. Kétszáznyolc fő legénységgel, mert…
– Mert tizenketten lehajtanak fogattal, tudom. Tehát összesen kétszázhuszonnyolc fő és hét vasúti kicsi.
– Igen. Nem. Mert a szerelvény végére még hozzácsatolnak két marhavagont. Amelyekben tényleg szarvasmarhák lesznek.
– A mi zászlóaljunk részére?
– Nem. A frontra mennek, de hogy miként osztják őket el, az nem tudja a vasút sem. Mónus nagykereskedő szállítmánya. Lesz két embere az állatokkal. Nekünk azokkal semmi dolgunk.
Gróf Felsőhorkay bólint. Aztán kis szünet után bólint még egyet. Csak az első bólintás szólt Suták zászlósnak. A második már annak a képnek, ami megjelent előtte. Gyermekkorában egyszer apjával bejárták a birtokukat. Mind a nyolcezer holdat, a szántókat, az erdőket, a cselédségi, gazdasági épületet. És a kis Felsőhorkay Cézár csodálkozva látta, hogy a pásztorok a jószágaikkal alszanak. A lovász a lovakkal, a juhász a birkákkal, a gulyás a tehenekkel. Kérdő tekintetére az apja felvilágosította, hogy ez nagyon jól van így, mert legalább éjjel is vigyázni tudnak a jószágokra, akik ráadásul jó meleget adnak.
– Pali fiam! Zászlós úr! Mi lenne, ha a nyavalygókat beraknánk a szarvasmarhák közé? Ott nem fognak fázni.
Sitku félrekapja elképedt arcát. Nyel, de még így is rekedten szólal meg:
– Ezt… komolyan gondolja az ezredes úr? Hisz mégis, állatok azok. Ürülék és…
– Ha Mónus embereinek jó, jó lenne a katonáinknak is.
Sitku hallgat. És ettől már nem is tartja olyan jónak az ezredes a saját ötletét.
– Egyébként nem is a marhák érdekelnek engem, hanem a kutyák!
– Kutyák? Kutyaszállítmányok nem indulnak a frontra.
– Nem. És fontos, hogy mi se vigyünk le kutyát. Egyet sem!
– Értettem.
 
Felsőhorkay a falhoz húzódva, az ablak mellett áll. Elszámol magában százig, akkor előreugrik és kipillant az alakulótérre. És végre sikerül elkapnia a legénységi szállás mögé loholó kutyát.
Ez megy már egy órája. Az ezredes ceruzát hegyezett, amikor megérezte, hogy valaki figyeli. Próbálta elhessegetni a gondolatot, mely épp ezáltal egyre erősödött: A helyiségben nincs senki, tehát csak kinn lehet a megfigyelő. Megfordul. Az ablak mögött a laktanyaudvar az épületekkel. Egy sor katona a ruharaktár báláit adogatja egymásnak. Jár a szájuk, nyilván énekelnek. Nem foglalkoznak mással. A középső, üres térségen lehet a megoldás. Mely remeg. Attól, aki nemrég rajta járt. Őrzi lábai nyomát, melyeket nem lát a gróf, mégis tudja: állatnyomok azok. A kutya onnan bámulta. Mert ahogy ő képes a kutya gondolatait megérezni, úgy az is képes az övéit. Időben eltűnik az ezredes szeme elől. Ez egy kegyetlen játék. Két résztvevővel. Az egyik jókedvű, a másik szenved. Mert mindez az ezredes meggyötréséről szól. „És ki a megbízója? Ki bíztatta, heccelte fel azt a dögöt ellenem?”
Az ezredes tudja, a dög pár centivel a körletépület sarka mögött lapul. S előjön, mihelyt a gróf oldalra lép. Aztán visszainal. Még ha csak egy lépés a grófnak visszatérnie az ablakhoz, ő ennyi idő alatt mégis megtesz akár százat, hogy a másik ne láthassa meg. Vagy legfeljebb a farka lebbenését. Csiki-csuki. A végkimerülésig akár. Mert az lesz a végén, hogy a bestia bejön a parancsnoki épületbe, benyit a parancsnok irodájába (Molnár századosé ez, de Felsőhorkay innen is kitúrta őt.) és felmászik a dohányzóasztalra. Talán még rá is gyújt.
Az ezredes homlokát ellepi a verejték erre a gondolatra. Aztán megrázza fejét, pofán vágja önmagát, és átmegy a szoba másik oldalára. Ott is van ablak. Menekülést keresve azon néz ki. Amit lát, nem szívderítő. Egy katona éppen a kőkerítésre kapaszkodva próbál kiszökni. Lerohan hozzá.

– Hé, maga! Jöjjön ide! – kiált, mire a katona megmerevedik. Majd nagyon lassan megfordul. És még lassabban tisztelgéshez emeli kezét.
– Mit csinál itt?!
– Jelentem, szüretelek.
– Mit szed?
– Paszulyt.
– Paszulyt? Vagyis babot? – csodálkozik el Felsőhorkay, hogy ilyen egyszerű oka van a katona kerítés mellett tartózkodásának.
– Igen. A kerítéshez vannak kötve a madzagok, ezen fut a paszuly. Vagyis bab. Lóbab.
– Lóbab? Akkor maga a lovászoknál van.
– Igen. A csapatszállítóknál.
– És viszi a lóbabot a lovaknak?
– Nem. A lovak nem esznek lóbabot. Esetleg csak lóbabszénát. Megszárítva. Mi esszük a…
– Ez tehát itt egy veteményeskert.
– Igen. Molnár százados úr adta parancsba, hogy ki kell használni ezt a területet. Én vagyok a gondozója. Répát, petrezselymet, karalábét, babot ültettem. Ami kell a babgulyásba. A konyha mindent felhasznál. Most összeszedem, ami használható, és visszük le a frontra.
– Nagyon helyes. Nem szabad pocsékolni. Láttam, a málházást már elkezdték. Nagyon helyes. Okosan kell bepakolni, mert sok holmi lesz. Iratok, ruhaanyag… mindenféle. Ki a közvetlen felettese?
– Foltin őrmester.
– Ő fogja levezetni a fogatosokat a fronthoz?
– Igen.
– Bent van a laktanyában?
– Nemrég ment ki. A bognárhoz. A megreparált kocsikerekeket elhozni.
– Akkor magát bízom meg egy fontos feladattal. Hogy hívják magát?
– Jelentem, Koleszár honvéd.
– Koleszár fiam: induláskor is és az úton is csak a hajtók tartózkodhatnak a stráfkocsikon. Ezt folyton ellenőrizni kell.
– Értettem. Ellenőrizni fogom.
– Senki mást nem szabad felengedni. Sem embert… sem kutyát! Kutyát főleg nem!
– Értettem. Ellenőrizni fogom.

A rakodókat hárman igazgatják. Egy a platón állva, ketten oldalt, a földről mondják, mi, hogy, hova kerüljön. Ez lassítja a munkát, de kétségtelen, pofás rakományok alakulnak ki. Egyenletesen kitöltik a rakteret, és feszesen leköthetők a felül lévő darabok is.
Gond csak Kellner míves, nehéz íróasztalával van. Az, lapjával lefelé fordítva is, billeg. Heveder kell a négy lábára. Felsőhorkay csóválja a fejét.
– Kellner főhadnagy, nem tudna lemondani erről az asztalról?
– Ha parancsolja, természetesen… De fiókok is vannak benne. És azok tele a katonák személyi anyagával… És nekem is írnom kell valamin, amikor vizsgálok.
– Majd ír egy gyúródeszkán.
– Ha parancsolja…
– Hogy vannak a szimulánsok?  
– Sok a legyengült. És a lázas.  
– Biztos krétát ettek. Azt szokták.  
– Szokták. De azért mind csak nem evett!
– Nem érdekel. Szerdán az utolsó szálig ki fognak masírozni az állomásra, ebből nem engedek!
– Ahogy parancsolja.
– Kísérjen be a körletekbe!

Az első körletben a katonák azonnal feltápászkodnak az ágyakról. A szobaparancsnok jelent. Közben a bal kezében kártyalapokat tart.
– Tehát kártyáztak – böki meg öklével a baka mellkasát az ezredes.
– Jelentem, igen.
– Doktor úr, a kártya mióta számít bevett gyógyterápiának?
Bár Kellner nemrég olvasta egy német pszichiáter tanulmányát, melyben azt bizonyítja, hogy a társasjátékok jók a melankólia és egyéb pszichés zavarok ellen, ezzel most nem jön elő.
– Nem számít annak, természetesen. De neki, Hrabina honvédnek tegnap még 38.8-as lázat mértem. Az meglehetősen magas.
– Hát ez az! Éppen ez! Hogy az egyik nap még magas láza van, a másik nap meg már vigyorog, mint egy pávián. Ez egy ilyen betegség! Egy nap alatt magától gyógyul!
– Van rá példa.
A másik szobában egy honvéd nem áll fel az ezredes érkeztére. Felsőhorkay odalép hozzá. Megrázza az ágyát. Erre az köhögve felül.
– Dögrováson van, katona? 
– Jelente…kehm…. – köhögésbe fulladnak szavai. Kellner beszél helyette:
– Pásztor honvédnek ma reggel mértem 38.8 fokos lázat.
– Nagyon jó. Ez azt jelenti, hogy holnapra már ő is olyan virgonc lesz, mint az előző.
A harmadik körletben csípős vizeletszag fogadja a vizitálókat.
– Hát ezt meg ki művelte? – dörren az ezredes hangja, mire a honvédek igyekeznének hátrább lépni, de mivel ez nem lehetséges, a vaságyakhoz préselik magukat. – Maga volt? – mutat egyre, aki pokrócot tart maga előtt.
– Jelentem, én. De már kimostam a lepedőt.
– Aztán mért nem a latrinára jár vizelni?
– Jelentem, nem tudom. Arra ébredtem, hogy… vacogtam, és akkor már…
– Vacogott? Nem forróságot érzett? 
– Vacogtam.
– Tehát nem volt láza. Az jó. De hát mért nem takarózott be?
– Betakaróztam. Még a zubbonyommal is. Úgy is vacogtam.
– Kérjen a raktárostól még egy pokrócot! Még ma!
– Értettem.
A negyedik körletben mindenki feltápászkodik, ám az egyik katona jobb lábát az ágyra helyezi.
– Maga meg mi a kénköves ördög faszáért nem áll rendesen, két lábon?
– Jelentem, nagyon fáj a jobb térdem.
– A térde?
– A vállaim is fájnak, meg a csuklóim, de a térdem nagyon.
– Láza van?
– Volt. Már nincs.
– Akkor kicsit megrándult a térde. Mindjárt rendbejön. Nyugodtan ráállhat.
– Értettem – és a katona megpróbál ránehézkedni. Sűrűn sziszeg közben.
– Jelentem, nem megy. Nagyon fáj. Mintha köszvényes lenne.
– Maga hány éves?
– Huszonkettő.
– Ilyen fiatalon még nem lehet köszvényes.
– De mégis olyan.
– Honnan tudja, milyen a köszvényes láb, ha nincs köszvénye? De ha az van, az sem baj. A lényeg, hogy nem ez az állítólagos kór okozza.
A katona még mindig sziszegve próbálkozik.
– Menjen ki az alakulótérre! Sétáljon ott!
– Jelentem, nem tudok elmenni odáig.
– Nem vitatkozom, indulás!
– Nem megy… nem bírok…
– Ebből elég! Kellner főhadnagy! Terelje ki az egész bagázst a gyakorlótérre! Egészségügyi gimnasztikát fogok tartani az eltespedt tagjaiknak. Attól majd jobban lesznek.
– Ezt nem tudom helyeselni. Legalább a legelesettebbek maradhassanak bent!
– Teljesítse a parancsomat!
 
Felsőhorkay feltúrja zubbonyának az ujját, mintha magának is vezényelné a gyakorlatokat:
– Leguggol, föláll, leguggol, föláll! Kezdjék! Mindenki hússzor. A szakaszparancsnokok közelről figyelnek, és bokán rúgják, aki lazsál.  
A legénység elkezdi a guggolgatást. Még viszonylag egyszerre is csinálják. De lassan. Az egészségesebbek tekintettel vannak az igazán gyöngékre.
– Gyorsabban az anyátok köszvényes, náthás szimuláns úristenit! Gyorsabban, mert duplázni fogtok, aljas gazemberek! Egy-kettő, egy-kettő!
A szakaszparancsnokok megismétlik az ezredes szavait. Mérgesen, s ez most kivételesen nem az alájuk beosztottaknak, hanem a parancs kiadójának szól.
– Elég. Most pedig törzshajlítás. Előre, hátra, jobbra, balra. Gyerünk!
Szuszognak az emberek, káromkodnak magukban, majd már félhangosan is, de teljesítik az utasítást.
– Elég. Most még húsz fekvőtámasz! Kétszer húsz! Aki nem csinálja rendesen, annak a szakaszparancsoka a nyakába ül. Kezdjék!
Ez már kész gyötrelem. Nem csak csinálni, nézni is. Molnár százados elfordítja a fejét. Kellner bemegy az irodájába. A katonák pedig már nyíltan káromkodnak. Az úristennek, az antikrisztusnak, a kurváknak címzik átkaikat, melyek persze mégis mind Felsőhorkaynak szólnak. Aki ezzel tisztában van. Tetszik neki. Kedve lenne még kínozni őket, de több gyakorlat nem jut eszébe.
– Elég! Felállni! Vííí-gyázz!
Nem tud mindenki feltápászkodni. Az ezredes azonban nem törődik velük.
– Katonák! Hiába szimulálnak, nem kerülhetik el a bevagonírozást. Ha meg tényleg van egy kis nyavalyájuk, szedjék össze magukat! Ez a nátha, amivel most tele vannak az újságok, nem komoly dolog. Spanyolországban jelent meg először, és mindenki túlélte. Aztán pár ezer francia betegedett meg. Azok is hamar meggyógyultak. Tudományosan meg van… izé… bebizonyították, hogy csak az hal bele, aki amúgy is meghalna. A csecsemők meg az aggastyánok. De itt olyan nincs.  A vérbaj, na, az súlyos betegség, de aki azt elkapja, megérdemli. Dögöljön csak bele! Miért nem az asszonyt kufircolta?! Katonák! Itt jó dolguk volt, pihentek, de most már tenni kell valamit a hazáért. Az egész ország magukban bízik! És magukat segíti! Ferenc József császár és apostoli király… vagyis már IV. Károly király és Tisza István… vagyis már Wekerle Sándor miniszterelnök és a magyar kormány moratóriumot hirdetett. Nem kerülnek dobra az eladósodott parcellák, amíg a háború tart. Nincs lakbéremelés, sem kilakoltatás. A háborús özvegyek pedig segélyt kapnak. Nem kell hát beszarni a lövészároktól! A hősi halottak utódairól, családjáról gondoskodik az állam. Ezért a nagylelkű gesztusért mindannyiónknak hálásnak kell lennünk.

Ezek a szavak mintha tényleg erőt öntenének az emberekbe. Legalábbis mostanra mindenki áll már. Még a fájós térdű is. Igaz, bajtársára támaszkodva. Az ezredes megrántja nadrágszíját, és dagadó mellkassal tesz egy kört a zászlóalj előtt. Visszatérve azonban elkomorul az arca. Majd elsápad.
– Látja azt a bal szélsőt? Mit keres az ott?! Ki engedte oda?! – sziszegi Molnár századosnak, közel hajolva a füléhez, hogy más meg ne hallja.  
– Azt a bal szélsőt? Aki a szakasz előtt áll? Az Hornyák őrmester.
– Nem a szakaszparancsnokot mondom, hanem aki attól is balra van. És mögötte.
– Azt a ragyáspofájút? Az Stefanek honvéd. Ott a helye.  
– Nem az! Hanem aki attól is balra van.
A százados előrenyújtja nyakát, majd elmegy az alakzat legszéléig. És értetlenkedő arccal jön vissza.
– Jelentem, Stefanektől balra nincs senki.
– Nincs a fenét! Ott lenn.
– Ott sincs. Csak a kutya.
– Az! Az! Azt hogy engedték oda?– A kutyát?  
– Halkabban, maga agyalágyult!
– Jelentem, a kutya, Borzas… az csak ott van. Ártatlan jószág.
– Ártatlan a fenét! Gúnyolódik rajtam az a dög.
– Nem gondolnám.
– Akkor miért csinál úgy, mintha tisztelegne? Felemeli a mancsát a homlokához, majmolja a katonákat. És gúnyol engem.
– Jelentem, Borzas nem tiszteleg.  
– Hát mit csinál?
– Csak ül.
– Hogy a fészkes fenébe ülhetne, amikor nincs ott szék!
– Ez igaz. De hát kutya! A kutya ránehezedik a seggére, és ül. Kutyamódra.
– Mondtam, hogy tüntesse el azt a kutyát! 
– Igenis! De nehéz megfogni.
Ekkor a jószág fölényes arccal, hatalma és jelentősége teljes tudatával ballagni kezd a legénységi épület felé. A sarokról még egy gúnyos tekintetet vet Felsőhorkayra.
– Maga, százados, azt hiszi, hogy én meghibbantam.
– Nem hiszem azt!
– Hát akkor mit hisz?
– Semmit.
– Délre maga és Balogh tizedes, a tegnapi kapuügyeletes, jelenjenek meg nálam!
– Értem. Az irodámba menjünk?
– Az én irodámba!
– Persze, az már az ön irodája, elnézést.

Szabályellenes egy századost és egy tizedest együtt kihallgatásra rendelni. Egyszerre kukoricára térdepeltetni őket. De Felsőhorkay ezzel most nem törődik, észre sem veszi. Feje szétrobbanni készül a forróságtól és a szégyentől, végtagjai fáznak, sajognak.
– Balogh tizedes, tegnap maga azt mondta nekem, a kutya neve: Bundás.
– Annak a girhes…
– Azt mondta, vagy nem?!
– Jelentem, igen, azt mondam.
– Úgy. Molnár százados, maga viszont állítja, a kutyát Borzasnak nevezik.
– Így igaz.
– Figyeljenek rám nagyon! Tisztáznunk kell, miről is beszélünk, nehogy ezen bukjunk el! Ez a kutya olyan agárforma. Világosbarna. A szőre feltűnően hosszú. Állítólag patkányokat fog. 
A százados és a tizedes is bólogat.
– Szóval egyre gondolunk. Remek. Akkor viszont valamelyikük hazudik. Mert vagy Bundás, vagy Borzas a neve.
Molnár és Balogh tanácstalanul néznek egymásra. Az ezredes felemeli a lovaglóostorát. Balogh kifakad.
– Kérem, ezredes úr, lehet, hogy én rosszul hallottam. Vagy azért mondtam rá Bundást, mert olyan bundás.
– Tehát maga kívül más nem hívja Bundásnak?
– Hát…
– Jól fontolja meg a választ, mert utánajárok, és ha hazudik, rögtön a rohamosztaghoz osztom be a fronton.
– Nem is tudom… Azért még mondják mások is Bundásnak.
– És maga, százados úr, honnan vette ezt a Borzast? 
– Másoktól hallottam.
– Tiszttől vagy legénységitől?
– Nem tudom már. Talán mindkettőtől. És… hívják még Zsemlének is.
Az ezredes olyat nyög, akárha egy barackot egészben akart volna lenyelni. Szeme lobot vet, szeme sarkában könny jelenik meg.
– Százados úr, tisztában van vele, miket beszél?
– Jelentem, tisztában vagyok. Azért hívják Zsemlének, mert szereti lopni a legénységtől a zsemlét. Felkapja, elrohan vele a kerítéshez, és ott falja be.
– És mi a fészkes fenének nem mondta ezt korábban?!
– Jelentem, most jutott eszembe.
Felsőhorkay összekulcsolja kezét a tarkóján, s mintha mázsás terhet pakoltak volna rá, úgy omlik íróasztalára.
– Hát nem értik? Ellenünk van kitalálva az egész! Hogy megzavarjon minket, hogy kikészítsen. Hogy azt higgyük egymásról, a másik meghibbant. Erre utazik az a dög. Vagy a megbízója. És kíméletlen. Rosszab, mint a muszkák, a bolsevisták és a taljánok együttvéve.  
Az ezredes megfésüli haját, megrántja zubbonyát, és iszik egy vizespohár rumot. A palackot meglendíti a másik két katona felé, de azok elhárító mozdulatot tesznek.

Az ezredesnek jól esik a szesz. A gyomrára mért puha ütés simogatássá oldódik. A füle viszont zúgni kezd. Mintha motollát hajtanának benne. Meghúzogatja a fülcimpáját. Nem dugul ki a füle. Molnár ekkor kifelé mutat. És felfelé. Az ezredes kitárja az ablakokat. És most már igazán erős a zúgás. Egy repülőgéptől jön.
– Hát ez hogy kerül ide? – kérdi meghökkenve a századostól.
– Egy Brandenburg C1-s. A közösöké. Felderítésre használták a keleti fronton, most akarják átalakítani bombázónak. Az olasz frontra.
– De hogy kerül ide?
– Itt van nem messze a repülőtér. Sóstó felé. A síneknél. Ez nyilván próbarepülés.
A gróf követi az égi járművet. Az, talán kifejezetten a kedvéért, úgy dönt, tesz egy kört a honvédlaktanya fölött. Szépen csillog szárnyain a fehér ponyva, biztosan eső permetezte. Bár a két kecses szárny látszólag összecsukódással fenyeget, tartják magukat. A gép meg-megbillen, de mindig visszanyeri egyensúlyát, szép nagy ívben fordul. Most épp a parancsnoki iroda felé.
 
Felsőhorkay hanyatt vágódik.
– Mi történt ezredes úr? – hajol fölé ijedten Molnár százados.
– Bundás… izé… Zse… Zse… Zsemleee…
– Már megint a gyakorlótéren van?
– A gép… a rep…
– A repülőgépen?
– Igh… ighen… lát-tam…
– Egy kutya nem tud repülőgépet vezetni!
– Nem elöl! Há-átul. A géppusss…
– A géppuskát kezeli?
– Azt. És a mancsával… felém… tiszte-helgett a kurafi!
Balogh kaján vigyorral az arcán lép hátra. Már sietne elújságolni a hírt a legénységnek. A százados arcán viszont részvét. Az ezredesén meg egy másik világba néző tekintet. Majd mégis magabiztosság.
– Nem bolondultam meg! Maguk azt hiszik, de nem! Most azonnal elmegyünk a repülőtérre! Bebizonyítom, hogy jól láttam.
– Pihennie kéne ezredes úr!
– Most azonnal! Százados, fogasson be!
– Értettem!

Amikor a stráfkocsi eléri a repülőteret, a Brandenburg C1-es már épp földet ér. Fut egymás felé a kocsi meg a füvön billegő repülőgép. Egész közel állnak meg egymástól.
A stráfkocsi bakjáról leugrik gróf Felsőhorkay ezredes.
A Brandenburg kétfedelű hátsó üléséről kiugrik Bundás. Vagyis Borzas. Vagyis Zsemle. Ugatva az ezredesre ront, megragadja zubbonyának ujját és tépni kezdi. Az ezredes viaskodik vele, de közben mégis diadalittasan kiáltja:
– Tessék! Ugye, hogy nem vagyok bolond! Ugye, hogy ott ült a gépen ez a dög!

A kutyát végül Váradi pilóta-hadnagy és a százados vezetik el.
– Ez most mi volt? – kérdi a pilóta Molnártól. – Engem üdvözölni jöttek, vagy megfenyíteni, amiért felvittem a kutyát?
– Nem tudom. Miért vitte fel a kutyát?
– Kísérletképp. Hogy viseli el a fenti légviszonyokat. Meg a bezártságot. Nem volt vele gond. Nézelődött. Vinnyogott a gyönyörtől.
Mikor a kutyát kikötötték a repülőgép lábához, csak akkor térhetnek vissza az ezredeshez.
Az némán fekszik. Arcán üdvözült, mégis delíriumos mosollyal.

A nyárligeti honvédek szerdán időben masíroznak ki az állomásra. Nyolcra már mindenki a szerelvényen van. Ami persze nem indul. Még délben sem.
– Igaz, hogy meghalt az ezredes? – kérdi Pásztor honvéd Balogh tizedestől.
– Igaz. Hallottam, ahogy a tisztek beszélték. Meg különben itt lenne.
– A spanyol vitte el?
– Inkább az idegi kimerültség. 
– Abba bele lehet halni?
– Bele. Sokat ordibált, veszekedett az ezredes. Ettől legyengült, ezért kapta el a spanyolországi náthát.
– Tehát akkor mégis inkább a nátha vitte el?
– Úgy lehet, mind a kettő. 
– Hm, legalább egy idióta tiszttel kevesebb.
Sokan bólogatnak Pásztor honvéd szavára, de komor arccal. Mert ha az ezredest elvitte a spanyol, elviheti őket is. Vagy ha nem a spanyol viszi el, elviszi az olasz. Egy olasznak a golyója.
Ekkor végre elindul a szerelvény. Ez jó ok, hogy énekelni kezdjenek. Egy Veréb Ottó nevezetű nőtlen bolti segéd visszaemlékszik, hogy egyszer, tizennégyben már indult erről az állomásról a frontra.
– Akkor azt énekeltük: „Megállj, megállj kutya Szerbia!” És mindenki vidám volt. Én is. Azt hittem, két hónap alatt elkalapáljuk a szerbeket, és jövök haza nősülni.
– Mennyi lett a két hónapból? – kérdi Pásztor.
– Két év. Aztán sebesülés. És most újra itt vagyok.
– Megvárt a lány?
– Dehogy várt! Már pulyája volt a ribancnak, mire hazajöttem. Egy borbély vette el.
– Hát akkor ismerek egy dalt, ami rólad szól – és Pásztor lassan énekelni kezd.
Sokan csatlakoznak hozzá. Persze szomorú dalt énekelnek. Ami az otthon tett látogatások keserves emlékét idézi:


Borsa felől jön egy fekete felhő,
Siess kislány, mert elkap a nagy eső,
Nem sietek, kapok én még szeretőt
Arra kérem a jóságos Teremtőt.

Válaszúton rekvirálják a tököt
hát a babám lába közé mi szökött?
Két gömbölyű, közepébe’ egy hosszú
Azért eszi a lányokat a bosszú.

Még azt mondják, Válaszúton nincs kurva.
Hát a babám, hát a babám micsoda?
Kék a szeme, göndör haja fekete,
Az Isten is kurvának teremtette.


Kép forrása: military.com