Ki csak

Most túlnőtt mindenen, mi máskor félig ér,
a fáktól szinte nem látszódik most a tér,
hol harminc éve mi, egymásra éhesen
kezdtük bevallani ugyanazt, mintha nem
tudnánk, mi a faszt akar a szerelem.
Intettek minket ám: nem egymáshoz valók,
de folytattuk ketán, nem értve meg a szót,
őszintén, mint a bűnt, próbálgattuk magunk,
és hogy megdöbbentünk: egyikünk beleunt.
Tíz évnyi csend után tegnap telefonon,
mint hó nélkül a szán, csikorgott a szavunk:
baj lett, most mit tegyünk, az örököseink
szenvedik meg a bűnt. Ahogy mi, ők megint.
Kezdet sincsen, se vég, ki tudja, hogy miért
szaporítja a vért, ki csak a szenvedéshez ért.