ebéd

Megcsíptem a fiamat, mert megint rosszul viselkedett. Nem hagyja békén a testvéreit, hiába mondom neki, hogy attól neki nem lesz jobb. Ördögfióka az a gyerek. Azt nem értem, hogy a sors miért engem büntet vele. Nem hiszem, hogy a múltban elkövetett megszökési kísérleteim miatt. Bevallom, akkoriban lázasan ellenálltam a szüleim világnézetének. Nem akartam, hogy annyiból álljon az életem, hogy egésznap dolgozom a gazdámnak. Szerettem volna szabadon élni, és azt csinálni, amit akarok. Rá kellett jönnöm, hogy nem tudom megváltoztatni az életemet. Azóta vagyok depressziós. Izomsorvadást kapok ettől az állandó üléstől. A számban még a fiam savanyú vére. Félek, nem erősít meg, hogy a vérében is koromfekete méreg van.

Meg fognak ölni, erre gondolok. Nézem a sárga homokot, a közöny mozgásképtelenné tesz. Tudtam, hogy egyszer bekövetkezik, hogy nem néznek semmibe. Hányszor próbáltam nekik az ablakuk alatt elmagyarázni, hogy fontos vagyok nekik. Nem vagyok egy egyszerű kis lotyó, akinek a helyére lehet találni ezret. Tudom, hogy hazudnak, amikor az ellenkezőt éreztetik velem. Igenis különleges vagyok. Senki másnak nincs ilyen képessége. Én bármikor felfújom magam, mint egy léggömböt. Meglátják majd. Kaparom a földet, mert medret kell ásnom. Nem sajnálom, hogy bányató lesz belőlük. Megérdemlik. Már az elején láttam, amikor idekerültem, hogy a lelkük mélyén, rozsdás alkatrészek, és bealgásodott traktorkerekek vannak. Elvégeztem a munkámat. Várom a reggelt. A hangomat a másik városban is meghallották. Akartam, hogy mindenki tudjon róla mire készülök. Úgysem értik.

Kikapartam a szememből a harmatot. A gyerekeknek elmagyaráztam, hogy nem kell félniük tőlem, vissza tudom csinálni. Ki-be fújtam a levegőt, és lassan óriássá nőttem. A nyelvemen éreztem a hatalom sós ízét. Nem szúrhatom el. Ez az egyetlen esélyem van arra, hogy komolyan vegyenek. Nem hittem el, hogy ekkora vágyat éreztem arra, hogy tojjak. Nem ellenkeztem ellene, hagytam. Legalább tekintélyt is kap majd ez a megjelenés. Melegítettem, hogy amikor meglátom őt, még friss legyen. A gyerekek a szememben kicsi pontok voltak. Féltem, hogy rájuk lépek, ezért nem mozdultam. A domb nem volt többé határvonal. Láttam, hogy mi van azon túl. Megcsapott a szabad levegő, visszafogtam magam. Nem volt szabad megváltoztatnom a tervet, mert elveszíti az értelmét. Hétvége van, kilenc óra. Nem szólok semmit. Megvárom, amíg felébrednek, ennyit talán megérdemelnek. Elképzelem, hogy meglátnak. Szemeik jégcsapok. Látom, hogy sikerült megnőnöm a szemükben. Nem gondolkozhatnak többet rólam úgy, ahogy a múltban. Felállok, és megmutatom, hogy mit készítettem nekik, erre a kivételes alkalomra.

Artúr, a földbirtokos kilépett a verandára. Úgy érezte, vasbetonná válik. Azt is elfelejtette, hogy azért jött ki a házból, hogy a feleségével való hosszú tanácskozás után, elvágja a tyúk torkát. A felé hajoló sárga csőr fenyegetően állt meg arca előtt. Nem értette, de meg volt róla győződve, hogy hozzá beszél. Idegesen harapdálta nyelvét, és átkozta azt a gyerekkori napot, amióta csinálja, ahányszor úrrá lesz rajta ez a nyugtalanság. Hiába az élet-halál helyzet, kénytelen volt a hasára gondolni. Ott vibrált előtte az a megoldhatatlannak tűnő kérdés, hogy mit fognak ebédre enni. Artúr beszaladt a házba, hogy közölje a tényt a feleségével. Egy hatalmas baromfi ül a házuk előtt. A feleség azt válaszolta, hogy ő megmondta. Nem szabad levágni azt a tyúkot.

vacsora

Pár órája gyanúsan néz a fűnyíró. Egy ideje szédülést tettetek. Nem akarok segíteni a házi munkában. Az udvaron a szél csapkodja a kaput. Úgy hagyta a feleségem, bejött vacsorát készíteni. Az érintései durvák. A szél smirglipapírként súrolja le a zöld festéket a kapuról. Ki kéne menni becsukni.

A kígyóuborka szuszog. Érintetlenül hever a pulton. Várja, hogy foglalkozzunk vele. A turmix gép kései szeletekre vágják. Szótlanul sózza meg. Beleaprítja a fokhagymát, tejföllel összekeveri. Kész. Kiveszek egy szeletet. Finom. Arról kezdek mesélni, hogy milyen jó lenne pár másodperc alatt megírni egy regényt. Ez zajlik a fejemben. Szüntelen gondolkozom, az előbb ki lehetett a gyilkos.

Szerettem volna lefeküdni, mielőtt megjön a fiam. Lehuppanok a franciaágyra, és keményet érzek a hátamon. Egy ideje nem láttam a macskát. Szeret bebújni az ágytakaró alá. Félek attól, hogy laposra masszíroztam, a csontok belefúródnak a gerincembe. Nem akarom, hogy ez az emlék maradjon meg, ha eszembe jut. Felülök, és megnézem. Gyűrődések. Talán így keletkeznek a hegyek. Nem merem lehúzni róla a takarót, hagyom. Visszafekszem. Az ablakpárkányon észreveszem a macskát. Nyújtózik.

Nem bírok pihenni. A konyhában tojásként folyik el a nap. Horrorfilmekben látni ezt a sötét és a világos közti kék árnyalatot. Félő, hogy kiég az utcalámpa. Napok óta villog. Nem akarom, hogy ez ma történjen meg. Nézem a telefonját. Azt akarom, hogy csörögjön. Rágom a körmöm. Zavar, hogy nem ad elég fényt az izzó. Bosszant, hogy a lámpabúra egy fémtál. Nyávog. Nem szeret egyedül lenni. Felmászik az ablakba. Hiába próbálom onnan leszedni. Ragaszkodik hozzá, fél attól, hogy elszalad a táj.

Elfelejtettünk szájzárat tenni a kenyér zacskójára. Száraz. Amióta itt lakunk, idejár, egy vízparti madár. Közel van a bányató. Az egyetlen látogatónk az éjjel. Kiviszem a teljes zacskót, és darabokra tépem. Nem szoktam megvárni, amíg idejön. Nem fogadja el, ha nézem. Gyűlöl hálálkodni.

Három főre van terítve. Asztalhoz ülünk. A fiam még mindig nem érkezett meg. A feleségem nem ideges. Nem szokott a legrosszabbra gondolni. Arra kér, hogy vacsorázzunk, nem bír többet várni. Éhes. Felállok, úgy teszek, mint aki elfelejti, hogy bezárta-e a nyulakat. Az udvaron fémes a levegő. Égnek a körmeim. Megnéztem őket. Nem szöktek ki. Látom, hogy lélegeznek, akár a dombok. Idegesít, hogy ellenőriztem. Előttem egy fekete barcelonás labda. Belerúgok. Utálom, hogy korlátozzuk a szabadságukat. A labda eltalálta a kocsit. Visít.

A kanapén ül a feleségem. Kibontott egy üveg vörösbort. Irigylem tőle ezt a nyugalmat. Mellé ülök, jár a lábam. Beszélget velem, megpróbálja elterelni a figyelmem. Azt hittem, sikerült. Egyre jobban lüktet, ez az erdő a körmöm helyén. Nem bírom elviselni, hogy nincs itt. Mozdulataiból érzem a szavait. Biztos elhúzódott az edzés. Úgy zabál fel a hiány, mint fát a szú.

Gyanúsan néz a fűnyíró. Nem ketyeg az óra. A feleségem álmában beszél. Nem létező világ szavait hallgatom. Felrémlik a nap, mikor megvettem. Nem ezt akartam. Azt mondták rá a boltban, hogy ritka. Már alig lehet kapni. Fehéren világít az udvaron. Aggódom a meg nem született fiamért.

éjfél

Ez az utolsó napom. Hosszú ápolás után, kijelentették, javíthatatlan a helyzet. Hazaengedtek. A kórház előtt tipegtem. Szürke volt az utca. Nem bújt elő a nap, csak a hold világított a vihardúlt égen.

A férjem nem örült, amikor meglátott. Sápadtan nézett rám. Meghaltam volna, csak engem nem értesítettek? Éjfekete padló, nem láttam a famintákat. A mosatlan tányérokon egy borsószem-hátú pók sétált. A penészfoltot már nem takarta el a faliszőnyeg. Áporodott szag, a vécénél émelyítőbb. A növények elszáradtak. Nélkülem egy disznóvá vált. Hiányérzetem volt, mint aki elcseszett valamit, de nem tudja mit. Leültem az ágyra, kételkedtem. A hosszan és hangosan fingott a malac. Szirénahang, vészjel. Itt fogom hagyni, hadd hemperegjen a mocsokban.

Egész életemben azt éreztem, hogy vonzódom ugyan a férfiakhoz, de a lányokhoz jobban. Nem mertem bevallani a szüleimnek. Bánom, hogy ennyire rettegtem kimondani. Fontosabb volt az, hogy elfogadjon a családom mint hogy boldog legyek. Nem emlékszem olyan pillanatra a házasságunkból, hogy vele tökéletes minden. Hiába volt PR menedzser, jó fizetéssel. A betegségemnek köze lehet, az elfojtott indulataimhoz. Kiráz a hideg, és izzadok, ha csak rá gondolok. Ilyenkor azt érzem, hogy halott póktestek tapadnak a bőrömre. Rázom magam, de nem tudom levakarni.

Délután. Ülök a presszó teraszán, kavargatom a lattém. Örvény, esőszag. Elszalasztottam az életem. Elment a busz, itt hagyott. Jóvá szeretném tenni, élni akarok. Úgyis elhatároztam régebben, hogy halálom előtt csókolózom egy nővel. Itt az alkalom. Izgat. Nem tilos. Nem érdekel, hogy más mit mond. Ezt akarom utolsó kívánságnak.

A szomszédunkban lakik egy nő. Köntösben könyököltem az erkélykorlátnak, figyeltem a város érrendszerét. Ő kint dohányzott. Lopva néztem a vonásait. Vágytam arra, hogy megérintsem, hogy letépje rólam ezt a csipkés, fehér selymet. Azt akartam, hogy nyomjon a falnak, és tegyen velem azt, amit akar. Nézem az utca kopogó lábait. Nem fogok találni hozzá hasonlót. Elmetrózom a lakásomig, megállok az ajtaja előtt. Remegés fut végig a lábamon. A kezem a csengőn, szédülök, újra érzem a póktetemeket a bőrömön, zihált légzés. Megnyomom a gombot. Megigazítom a hajam, legalább az rendben legyen. Összeszedek magamra egy határozott mosolyt. Csecsemősírást hallok. Nem értem, eddig miért nem hallottam. Nem alkalmas az időpont.

Előveszem a zsebtükröt. Rúzst kenek az ajkaimra, megigazítom a sminkem. Mély levegőt veszek, lenyomom a kilincset. Túljutok az előszobán. Ahogy a nappaliba érek, látom, hogy egy kenguru ül a kanapén, zsebében csecsemő. Nézzük egymást, hirtelen elül minden zaj, a sírás is megszűnik. Legszívesebben megsimogatnám, még arra is gondolok, hogy mennyire édesek. Muszáj leülnöm, mert megint tapadnak, nyálazzák a bőröm. Reszketek, nem akarok itt lenni.

Bömböl a csecsemő, zokogok. Megérdemlem, egész életemben gyáva voltam. A kenguru megérinti a vállamat, mint forró macskatalp. Az utcán elsuhan egy mentőautó. Nem értem jönnek. Szégyellem magam. Az arcomra ég a smink. A föld alá akarok süllyedni. Éjfél.