Bödőcs Tibor: Meg se kínáltak, Helikon Kiadó, 2019.

A tavalyi év egyik legnagyobb közönségsikere kétségkívül Bödőcs Tibor Meg se kínáltak című első regénye volt. Ez nem is meglepő, figyelembe véve, hogy a szerző milyen népszerű humorista, és a mű koncepciózusan ezt a megszólalásmódot igyekszik irodalmi keretbe foglalni. A regényben minden megtalálható, ami a szerzőt előadóként népszerűvé tette: éles politika- és kultúrakritikai attitűd és hiteles szociografikus humor. A siker okai tehát érthetők, azonban joggal merülhet fel a kérdés, hogy Bödőcs magas színvonalú színpadi produkciója minden tekintetben megállja-e a helyét regénybe ágyazva, illetve, működtethető-e a stand-up comedy szóbeliségre épülő műfaja prózai alkotásként.

A regény egyetlen hosszú monológ, amelyet a kocsmapultnál ad elő az elbeszélő, Magyar Oszkár, egykor művészi ambíciókkal rendelkező falusi szobafestő. Monológjának címzettje pedig Gyöngyi, a kocsmáros. Ez az alapszituáció egyfelől lehetővé teszi a vidéki ember hiteles megszólaltatását, továbbá az asszociatív módon összefüggő humoros történetek és elmélkedések láncolatának létrehozását. Másfelől, egyetlen elbeszélőnek ad teret, akár a humoristának a színpadon. A regény tehát tudatosan igyekszik hasonló elbeszélői és befogadói helyzetet teremteni, mint amilyet a szerzőtől előadóként megszokhattunk.

A könyv emellett más eszközökkel is igyekszik ellehetetleníteni az elvonatkoztatást az író személyétől. A borító felét Bödőcs portréja tölti ki, amely más, különösen elsőregényes (illetve második könyves) szerzők esetében nem jellemző. Ez a gyakorlat elsősorban a médiából jól ismert személyiségek vagy sztárstátuszba került szerzők műveinél figyelhető meg (lásd például Karafiáth Orsolya vagy Grecsó Krisztián új könyveit). Funkcióját tekintve nyilvánvaló marketingfogás, amely eladhatóbbá teszi a könyvet. Bödőcsnél emellett, a cím is a humorista egyik – már jól ismert – előadói estjéből származik. A Meg se kínáltak tehát, nem is burkoltan, azokat kívánja megszólítani, akik az írót már ismerik és kedvelik.

A regény a szerző előadói pályájára és alkotói felfogására is reflektál, Magyar Oszkár festészeten töprengő szavain keresztül Bödőcs humorista ars poeticája bontakozik ki. „A legegyszerűbb vidéki képeket akartam mázolni először. A parasztokat, a vidék hangulatát, ízét és bűzét. (…) egy részeg biciklista puffanását az árokparton. Egy elszabadult lovat, amelyik benéz a kocsmaablakon. (…) Megfesteni a falusi házacskákat, füstölő kéményeikkel, ahogy egy helyben állva várnak, mint Hongkong kikötőjében a gyanús gőzhajók egy Rejtő Jenő-regényben.” (36.) – vallja az elbeszélő. Az idézet, mintha Bödőcs szatirikus faluábrázolásáról szólna, amely a bekezdés végén irodalmi előképet is kijelöl. A későbbiekben pedig az író stand-up témáinak szinte teljes palettája szerepet kap a festő terveiben. „Vannak már vázlatok a Teszkós Vénuszhoz, meg a Lány, akinek ellopták a köldökpiercingjét a vadásai strandon és az Erdogant kitiltják a mohácsi Gazdaboltból címűekhez is (…) Ha időm engedi még az idén elkészülnek A magyar miniszterelnök busó álarccal lepi meg a Ku-Klux-Klan vezetőjét, A Celebek felgyújtják az Országos Széchényi Könyvtárat és a Gázos Lőrinc rájön, hogyan kell tízezrest nyomtatni házilag című képek is.” (191.) Tehát a festés, így a humorista világábrázolásának allegóriája lesz.

A szerző-előadó és a főszereplő összemosódása azonban több problémát és ellentmondást is eredményez. A tájszavak, a vidéki beszédmód, az elbeszélő élettörténete és a faluregények egyik archetipikus helyszíne, a kocsma, mind-mind azt sugallják, hogy a történetmesélő a tipikus, vidéki kisember megszemélyesítője. Szálinger Balázs könyvajánlójában (a kötet hátoldalán) egyenesen „Az elesett magyar vidék”-kel azonosítja az elbeszélőt. A regény azonban több ponton megvilágítja Magyar Oszkár árnyalt, felvilágosult és józan gondolkodásmódját, például probléma nélkül elfogadja a melegeket és a más etnikumba tartozókat, reflektáltan és kritikusan viszonyul a politikai szekértáborokhoz és a propagandához, ateista, mégis megérti és elfogadja a különböző vallási felekezetek hitét. A felsorolást lehetne folytatni, de talán az említettek is érzékeltetik, hogy az elbeszélő világlátása nem feltétlenül áll összhangban azzal, ami „az elesett magyar vidék” kisemberének gondolkodásmódjáról a köztudatban él. Ez az ellentmondás pedig tágabb, elméleti problémákra is ráirányíthatja a figyelmünket.

A korábban felsorolt jellemzők alapján a Meg se kínáltak joggal tekinthető faluregénynek. E műfaj (vagy tematika) egyik alapvető problematikája a kilépés és elbeszélhetőség kérdésének kettőse. A periférián élő ember nem tudja reflektáltan elbeszélni saját élethelyzetét, aki pedig már elhagyta ezt a közeget, nem képes hitelesen írni róla, csak mint utólagos konstrukcióról.[1] Bödőcs ezt az elbeszéléssel kapcsolatos problémát úgy oldja fel, ahogyan előadóként is teszi; tagadja az ellentmondást. Ennek eszköze humoristaként, hogy ő maga mint elszármazott értelmiségi, némi kívülállással, mégis autentikus vidékiként beszél a saját falujáról. A regény esetében azonban probléma, hogy nincs megteremtve az a távolság a vidéktől, amely alapján hiteles lehet az elbeszélés árnyalt gondolatisága. Így az elbeszélés stílusa (illetve az ezt implikáló közeg) és annak tartalma között kiéleződik a paradoxon. Bár a műnek feltehetőleg nem célja, hogy a szociografikus irodalmi hagyományba illeszkedjen, azonban nyilvánvaló, hogy a hitelesség látszatát akarja kelteni. Magyar Oszkár ambivalens karaktere pedig éppen e hitelességet teszi megkérdőjelezhetővé.

Az elbeszélő nyelvhasználata szintén ellentmondásos, ugyanakkor helyenként izgalmas megoldásokat rejt. Ahogyan arra korábban már utaltam, a közeg realisztikusságát többek közt a tájszavak és a vidékies nyelvezet kívánja alátámasztani. Oszkár kocsmai monológja azonban gyakran és célzottan igyekszik megkönnyíteni a vidék bizonyos sajátosságainak vagy tájszavainak a befogadását. Máskor alig észrevehetően magyaráz meg egyes kifejezéseket, esetleg játszik azok jelentéstartalmával. Utóbbira jó példa lehet, amikor az elbeszélő a Londoni útjától mesél: „Sok élmény volt, nem is tudom, melyiket meséljem. Első nap például meghömbölödtem. Ezt még elmesélem.” (83.) A „meghömbölödtem” kifejezés a legtöbb – nem Göcsej környéki – olvasó számára valószínűleg ismeretlen lehet, azonban a kocsmai monológ címzettjének, Gyöngyinek, feltételezhetően nem az. Az elbeszélő mégis, mintha tudatosan késleltetné a fogalom megmagyarázását és csak oldalakkal később leplezi le annak jelentését mint a történet csattanóját: „És, mondom, meghömbölödtem. Leestem, mint az olajár. Nem vagyok egy gumimaci, de ez az egy sör, egy viszki megdöntött” (85.) Magyar Oszkár tehát, bár a regény világában kizárólag a kocsmároshoz beszél, bizonyos gesztusain keresztül mégis úgy tűnik, hogy monológját szélesebb (olvasó)közönséghez intézi. Ez pedig ugyancsak visszavezet ahhoz az alapvető megállapításunkhoz, miszerint a szöveg, hosszúra nyújtott és legépelt stand-up műsornak tűnik és így az alapkérdésünkhöz is: működik-e a stand-up mint regény? A Meg se kínáltak tanulsága szerint működhet, hiszen a humorista elbeszélői szituációja, komikumforrása és elbeszélésmódja szervesen illeszkedik a narratívába. Ugyanakkor – az elbeszélői és a színpadi/humorista karakterének túlzott összemosása miatt – működése jelen esetben nem problémamentes.

Bödőcs Tibor új könyve sok szempontból (a tájnyelv, az ars poetica vagy épp a társadalom- és politikakritika felől szemlélve) izgalmas regényírói debütálás lehetne, mégis kelt némi hiányérzetet. Míg a 2017-es Addig sem iszik paródiakötet szándéka az volt, hogy sok elbeszélői hangot szólaltasson meg, vagy formáljon át, addig e regény csak azt bizonyítja, hogy írója saját előadói stílusát is képes irodalmi szövegbe adaptálni. Ennek eredménye egy szórakoztató, ugyanakkor kiszámítható és több szempontból problematikus regény. A Meg se kínáltak éppen azért nem tud igazán kiemelkedő irodalmi alkotássá válni, mert a legkevésbé sem mer elrugaszkodni attól a beszédhelyzettől, amelyben a szerző otthonosan mozog és előre sejthető a közönségsiker. Ez a beszédhelyzet azonban sokkal inkább a humoristáé, mint a falusi szobafestőé.


[1] A vidék természetesen nem feltétlenül egyenlő a perifériával. A faluregények általában – köztük Bödőcs regénye is – azonban kifejezetten a periférikus vidéket ábrázolják. E kérdéskörrel kapcsolatban lásd bővebben például: Korpa Tamás, Pataki Viktor, Porczió Veronika (szerk.): A magyar falu poétikái. Budapest, Fiatal Írók Szövetsége, 2018.