Beszélgetés Kele Fodor Ákossal, A szív vége írójával

„…a vád tehát az, hogy a többségi társadalom tagjaként, kolonializáló tekintettel írtam „A” cigány mesét. A cigányság kulturális jelentősége miatt kb. évi száz hasonló könyvnek kellene megjelennie. Ha így lenne, fel se vetődne, hogy én a cigányság helyett beszélek. Gaiman se a vikingek helyett írta meg az Északi mitológiát, azért is van ráírva a borítóra a neve – épp azért élvezzük, mert gaimani nyelven szól. Hál’ istennek ő nem eléggé viking. Ha sok hasonló könyv lenne, értenénk és éreznénk, hogy ez csak egy a lehetőségek közül.”

Fotó: Németh Dániel

Kele Fodor Ákos Gérecz Attila-díjas költő, intermediális író, drámaíró. 1983-ban született Karcagon, az ELTE bölcsész karán diplomázott filozófia-esztétika szakon. Alapító szerkesztője volt a Prizma filmművészeti folyóiratnak, néhány évig középiskolai filozófia tanárként is dolgozott. Az Erdélyi Vándorszínház színdarabjainak szerzője, az Eső irodalmi lap szerkesztőbizottsági tagja. Jelenleg a Tea Kiadó és a Kölöknet portál főszerkesztője. Könyvei: Textolátria[1] (versek, 2010) Echolália[2] (multimédia, 2016), Megálmodtalak[3] (lélektani terhesnapló Peer Krisztinával közösen, 2018), A szív vége – cigány újmesék (Tea Kiadó, 2018).

KZ: A Kortárs Online-on nagyjából egy éve nyilatkoztad a könyved kapcsán: „Remélem, hogy mind a szépirodalmi, mind a romológiai-etnográfiai megközelítés nyitott lesz egymásra.” Egy év távlatából milyen tapasztalataid vannak? Teljesültek a várakozásaid?

KFÁ: Már nem tudom pontosan, mit értettem egymásra való nyitottság alatt, talán valamiféle holisztikus megközelítést. Nos, ilyen nem adódott. A recepciója erősen parcellázottnak mutatkozik: a szegedi Próza Nostra zsánerirodalomként – afféle folk-fantasy horrorként – tekintett rá, ami meglepett, de nagyon örültem neki, az esten a romológiai kérdések érdemben nem jelentek meg. Született romológiai-kultúratudományi megközelítésű recenzió, de annak pedig deklaráltan nem volt része az anyag szépirodalomként való elemzése. Nagyon jó impulzusokat kapok a mesekedvelő, felnőtt meseestekre járó olvasóktól – őket a mese nyűgözi le, nem igazán kérdeznek rá cigánysággal kapcsolatos kérdésekre. Egyébként visszatekintve lehet, hogy nem is reális elvárás egy holisztikus megközelítés. Vagy annak megírása (mert idő- és terjedelemigényes lenne). Vagy csak savanyú nekem a szőlő. 

KZ: Javaslom, vesézzük ezt ki egy kicsit mélyebben. Azt mondod, meglep, hogy “folk-fantasy horrorként” olvasták Szegeden. Miért, nem annak szántad?

KFÁ: Azért lep meg a folk-fantasy horror, mert én nem zsánerirodalmi novelláknak szántam ezeket, hanem valóban meséknek, méghozzá kihagyott lehetőségekként felfogott népmeséknek. Amikhez hasonlókat meséltek, sőt valószínű, hogy a meséim alapját képező hiedelmeknek megvolt a maga – a nép körében is szájról szájra terjedő – mesei formája. Ha egy betegségre a démona miatt ez és ez a gyógyír való, akkor annak van története és biztosan elmondták egymásnak a démon és a gyógyír történetét. És tekintve, hogy a régi népéletben a mese valóság volt – tényleg úgy tekintettek rá, mint valaha valamiképpen tényleg megtörtént események foglalata – akkor a számukra nagyon valóságos démonok története is meseszerű. Adom hírként és meseként.” – megvilágító erejű ez a kezdőmondat, melyet némely régi cigány közösségek tagjai akkor mondtak, mikor másoknak a közelmúltbeli eseményeikről adtak számot, méghozzá olyan deklamációval, ahogyan népmesét is mondtak. Én is ilyen „deklamáció” igényével írtam – tehát nem műfajnovellákat.

KZ: Három megkerülhetetlen témát látok A szív végéről való beszélgetésünket illetően: a társadalmi vita búvópatakját, amelyre Beck Zoltán utalt az Eső hasábjain; aztán az irodalomelméleti kérdéskört, illetve a tágabb esztétikai dimenziókat, amelyek a meseterápia, illetve a felnőttmesék világának irányába mutatnak. Kezdjük az elsővel, a romológiai-kultúratudományi megközelítéssel. Mi az, amiben egyet tudsz érteni Beckkel és miben nem?

KFÁ: Kisebb részletkérdésekben igazat kell adnom a Beck Zoltán-féle kritikának[4]. Ezek inkább a kötet önkommunikációjának sikertelenségéből erednek. Valóban vannak részek, ahol zavaróvá vált, hogy sok szereplő kerül elő, pedig lineáris olvasást javasoltam. Hogy tehát a világ mégsem lesz annyira otthonos végül. Ezt más olvasók is jelezték. Illetve néhány ponton a felsorakoztatott motívumok halmozása miatti redundancia áll fönn – valóban így van. Beck nem utal erre konkrétan, de egy nagyobb, a könyv kapcsán készült interjú, így utólag, talán túlságosan határozottan állítja, hogy itt egy mitológia tényleges rekonstrukciója zajlik.
Ez nem volt szerencsés, pontosítani kellett volna. Beck is arra utal, hogy én valamiképp elővételezek egy valaha ténylegesen létezett, egységes, autentikus és teljes roma folklórt, melyet rekonstruálok. Nos, ezt nem teszem, de ő a szerzői utószóból is ezt véli kiolvasni, szerintem tévesen. Sőt úgy látom, őt tévútra tereli az, hogy léteznek sokan, akik ilyesfajta hamis autenticitással operálnak. „Sztoripuzzle”-t ír, és ebben tetten érhető ez, hiszen ez a képes beszéd valóban előfeltételez egy valaha volt kész és egész képet. Én ilyet nem állítottam, ennyiben tehát biztosan inkább konstrukció az én munkám. Épp ma olvastam a hírt: a Tyrannosaurus rex minden bizonnyal mégsem viselt prototollazatatot, mint azt korábban állították, és ami alapján a Jurassic Parkot mélyen bírálták. A tudományos tudás (is) egy konstrukcióörvénylés. Nem szkeptikus vagy relativizáló vagyok, ez így működik. A hipotézisek totalizálóak – ilyennek kell lenniük – de érvényességük a szellemtudományokban, az idő előre haladtával, tapasztalataink alapján korlátozott. Ezt a példát azért hozom, hogy Beck másik vádjára is feleljek: azt állítja, hogy „az a belátás nem látszik, hogy a szimplán esztétizáló gesztusok és poétikai eljárások nem bánhatnak szabadon azzal az anyaggal, amelynek tétje nem a textusban van. Az orális cigány, roma hagyományvilág megszólíthatóságának és átírásának felelőssége nem esik egybe azzal, hogy «kapóra jön» egy-egy motívum, nyelvi-stiláris jellemző, amelyet aztán használatba vesz az új szöveg.” Szerintem éppenséggel ez az alapállás feltételez valamiféle totális autentikust, melyhez nem férkőzhet oda az esztétika, mert ezt az írói műveletet csak a származásában is roma, az egész roma történelmet tekintetbe vevő ágens tudja morális értelemben hitelesen végrehajtani. Ez nekem olyan, mintha azt mondanák, hogy az Odüsszeiáról való bármely megállapítás vagy átírás és adaptáció tétje az, hogy igazán hellén-e az illető, vagy hogy valóban számot vetett-e az igazi hellén népélet és néplélek kérdéseivel. Elég abszurd kikötésnek látszik. A mesék terjedése sem állt meg nyelvi határokon, mégse mondunk olyasmiket, hogy „franciául ez vagy az a mesetípus-variáns már nem az a mesetípus. Meg a francia amúgy is egy korcs latin.” A kultúra alapműködésével kapcsolatosan rossz előfeltevések húzódnak meg e kifogás mögött. A kulturális emlékezet „megszüntetve megőrző” funkciójára nem történik reflexió. És visszatérve a totalizáláshoz: a vád tehát az, hogy a többségi társadalom tagjaként, kolonializáló tekintettel írtam meg „A” cigány mesét. A cigányság kulturális jelentősége miatt kb. évi száz hasonló könyvnek kellene megjelennie. Ha így lenne, fel se vetődne, hogy én a cigányság helyett beszélek. Gaiman se a vikingek helyett írta meg az Északi mitológiát, azért is van ráírva a borítóra a neve – épp azért élvezzük, mert gaimani nyelven szól. Hál’ istennek ő nem eléggé viking. Ha sok hasonló könyv lenne, értenénk és éreznénk, hogy ez csak egy a lehetőségek közül. Továbbá nem definitív gesztus ez a mesekönyv: nem mondja meg, hogy mi a cigány. Az a gyanúm, hogy a Beck-i vád a történelemtudomány és kultúratudomány területén releváns. A gyarmatosító tekintetnek ott vannak morális tétjei. Mert a tudományos igazság más, mint az esztétikai. A harmadik probléma, hogy az ő érvelése engem leválaszt a roma kultúráról. „A nyelv mienk, így enyém is” – mondja Kazinczy, és én ennek szellemében a Kárpát-medencei roma kultúrát a sajátomnak érzem. Kicsit sértőnek is érzem, elbitorlónak ezt a gesztust. Nagykunsági gyerekként sokkal közelebb van hozzám, mint mondjuk a csángó zene. Egy zenés színdarabomban sok moldvai dallamot használtam, mégsem kérdezte senki, honnan veszem a bátorságot a használatukra, illetve kellően reflektáltam-e arra, hogy a saját örökségem (jászkunsági dallamok) felől nézve hitelesen tudok-e a moldvai zenével mint magyar kulturjavakkal kezdeni bármit is. Ugye milyen abszurd lenne ez is?

Könyvbemutató az Írók boltjában. Balról jobbra: Sepsi László, a kötet szerkesztője, Kele Fodor Ákos a könyv szerzője, Ayhan Gökhan író, költő, György Eszter történész. Fotó: Vörös Szilárd

Összegzésül tehát sajnos azt kell mondjam, hogy természetesen a gondolatmenete jó, a vádak érvényesek, csak a premisszák rosszak (mintha az egész nem az én könyvemről szólna); a másik pedig, hogy expressis verbis leírja: némileg egyoldalúan szemléli a könyvet. A tétjét nem az írói munkában, hanem egy morális-kulturális imperatívusz hiányában vagy defektusában látja.

KZ: A magam részéről tisztázottnak tekintem ezt a „vitát”, ugyanakkor bennem is felmerül a kérdés, vajon a hazai roma kulturális intézmények, illetve olvasóközönség részéről volt-e bármilyen visszajelzés?

KFÁ: Egyelőre sajnos nem kaptam semmilyen reakciót.

KZ: Nem lehetséges, hogy a fent vázolt problematika, amelyet a Beck Zoltán kritikájával szemben fejtesz ki, voltaképpen arra világít rá, hogy a kisebbségi és többségi társadalom közötti kulturális átjárókat rossz esztétikai előfeltevésekből fakadó szorongások torlaszolják el? Mindenekelőtt nem épp a roma közösségekkel kellene úgyszólván megértetni a saját kulturális helyzetüket annak érdekében, hogy a többségi társadalom alkotói bátrabban, ha úgy tetszik, felszabadultabban merjenek dolgozni a közös kulturális javakkal? És akkor a hangsúly a közösön” van, amely ha jól értem, egyelőre nem evidencia. Van-e egyáltalán átjárás a roma kulturális élet szervezői és az egyszeri író, költő között? Vagy ezt a viszonyt is csak a piac határozza meg?

KFÁ: A szépirodalom kulturális biociklusa hosszú amplitúdójú, tehát nem vonnék le még messzemenő következtetéseket. És ha már a kulturális piacot is szóba hoztad, a sikerhez vagy egyszerűen csak a láthatóvá váláshoz néha szerencse is kell. Pár évvel ezelőttig például csomó hazai és külföldi pályázat a roma és nem roma kultúrák közötti párbeszédet tette meg fő célnak. De egy ideje inkább a roma büszkeség a vezérelv, hogy ugyanis jobban teret kell adni a romák által létrehozott kulturális javaknak. Ebbe nem fér bele A szív vége, szóval egyszerűen csak pechem van. Néha tényleg jó csillagállás is kell. És bizony őszintén meg kell mondanom, hogy pl. az ERIAC és a RomArchive és hasonlók létrejötte sokkal fontosabbak, mint A szív vége. A könyvem kicsit korszerűtlen vagy legalábbis időszerűtlen ebből a szempontból. Egy olyan világban több figyelmet kaphatna a roma kulturális életben, ahol az olyan alapműveletek, mint amiket a fentiek végeznek, már üzemszerűen működnének, azaz nem kellene harcot vívni a roma kultúra láthatóságáért, értékeinek elismeréséért.

KZ: A múlt évben jelent meg a Qubit felületén György Eszter írása[5] a Gypsy-craze és az autentikus roma folkzene közötti történelmi feszültségekről, amelyben nem csak a kolonializálás, hanem az autentikusság problémája is felmerült, ahogy a szerző fogalmaz: „épp hogy elkezdték kutatni, máris az autenticitás megléte (vagy hiánya) került a középpontba”. A Te kutatásaid során találkoztál ezzel a dilemmával, jelesül ugyanazon sajátosnak tűnő név, motívum, történet, szereplő felbukkanásával más-más nemzetek cigány vagy nem cigány hagyományában? Azért is kérdezem, mert a könyvben nem szerepel bibliográfia, amely segítene a mesék etnográfiai lokalizálásában.

KFÁ: Haladjunk visszafelé! Az egyik nagy, magammal vívott harcom éppen arra vonatkozott, hogy hivatkozzam-e a forrásokat. Egyfelől az „autenticitásnak” (autenticitás-protézisnek) ez lehetett volna az aranyfedezete. Ugyanakkor egy tudományos kompiláció- vagy adatturmix-jelleget kölcsönzött volna a könyvnek. Úgy ítéltem, hogy a népmese hagyományához (a magam nyakatekert módján) úgy leszek „hű”, ha ránk maradt hagyományt a magam törvényei szerint formálom – akárcsak a régi népélet mesemondói. Ezzel egyidejűleg azt is szerettem volna, ha a mesék a lehető legjobban felkínálják magukat az azonosulásra, belehelyezkedésre. Ezt nem tette volna lehetővé mondjuk a lábjegyzetelés, de még egy irodalomjegyzék is eltárgyiasította volna – így éreztem. Aztán persze nem te vagy az egyetlen, aki ezt feszegeti, szóval elbizonytalanodtam, talán még se lett volna (akkora) baj. (Részletkérdés, de talán mégsem: ha egy komplett könyvből csak egyetlen bekezdésben lévő egy-két motívumot használok, nem torzító-e, ha az egész mű szerepel a bibliográfiában? Mennyire segítené az olvasót? Ha nem megy utána a hivatkozottaknak, nem puszta hencegés-e egy terjedelmes lajstrom? Ha részletesen hivatkozom, belefullad a könyv a jegyzetek tengerébe.)

Természetesen más morális és módszertani dilemmák is adódtak, de egy kicsit más dimenzióban, mint az általad említett cikkben, mégpedig azért, mert ott audiovizuális eszközökkel rögzített örökségről van szó, és még élnek is a hozzátartozók. Én azonban legfőképpen százéves vagy régebbi írásos közlésekből vettem a forrásanyagomat. Ezek a források ráadásul gyakran tudománytalan, téves vagy egyenesen valótlan dolgokat is tartalmaznak. (Tehát a Huttyán-probléma szinte tökéletes ellentéte.) Az „autentikus” nem önmagától van, hanem mi határozzuk meg (gyakran tévesen) a tartalmát, jelöletét. Én úgy döntöttem, hogy számomra az anyanyelvemen tudományos folyóiratokban, egyéb visszaemlékezésekben megjelent dolgok a kultúrám részei, tehát használni fogom őket. Másfelől azonban nem teljesen önkényesen: ezek a reminiszcenciák egymáshoz való viszonyait erősen tekintetbe vettem, illetve a motívumok szintjén csak reminiszcenciákat használtam. Lehetetlen – értsd: teljesíthetetlen – feladatra vállalkoztam: az autentikus és a nem-autentikus privát hibridjét működtetni. Az én és a választott anyagom viszonya egyébként éppen olyan, mint a cigány–magyar vagy cigány–gázsó közös kultúrkincsek hibriditása. Kizárólag örökölt motívumok újraírása: enyém és nem-enyém. Ennek pandanja: magyar népzene értelmezhetetlen a cigány kultúra nélkül.

KZ: A szív végét a KULTer szerkesztősége 2019 legszebb könyvtárgyává választotta. A fotók úgy viszonyulnak a jelöletükhöz, ahogyan az elbeszélői nyelv a mitológiai történetekhez? 

KFÁ: Valami hasonló lebegett a szemem előtt, de más fogalmi készlettel közelítettem hozzá: egyrészt a meséim néprajzi „adatokból” állnak össze, tehát az illusztrációk is legyenek képi „tények”, másrészt – ez előbbivel szoros összefüggésben – a hajdani mesélők úgy gondolkodtak meséikről mint igaz dolgok, azaz valaha, valamilyen módon valóban megtörtént események újramondásai, ehhez pedig az dukál, hogy a látványok is valószerűek legyenek. Egy másik interjúban már beszéltem arról, hogy a régi mesehallgatók feltételezhetően nem a gyerekkönyv-illusztrációk stílusában képzelték el mondjuk a főhős feldarabolását. Akik napi szinten vágnak jószágot, azoknak a lefejezésről nem a Jankovics Marcell-i látványok jutnak eszébe (imádom az ő animációs filmes munkásságát egyébként!). Részint ezért sem „gyerek”-„irodalom” a népmese. Ilyesfajták a műmeséim is.

KZ: Több interjúdban is említed, hogy Boldizsár Ildikó munkássága és biztatása a könyved megírásában komoly inspirációt jelentett számodra. Ugyanakkor a kötet bemutatóján Ayhan Gökhan úgy nyilatkozott a történeteidről, hogy „itt nincs arról szó, hogy boldogan éltek, míg meg nem haltak”. El tudod képzelni a könyv meseterápiás felhasználását?  

KFÁ: A meseterápiában leggyakrabban népmesével dolgoznak, műmesével sokkal ritkábban és más célra is használják. Az enyéim szigorú értelemben az utóbbi kategóriába tartoznak, de mondjuk az anderseni típusú mesékhez képest sokkal népmeseibbek… Mindenesetre kaptam olyan visszajelzést, hogy egy démonok által gyötört szülés és gyermekelhagyás történetét feldolgozó mesémet felolvasták leányanyáknak, és szíven találta őket. Ez nagyon fontos visszajelzés volt számomra. De annak is nagyon örülök, hogy meseterápiával foglalkozó szakemberek érdeklődnek a mesék iránt még akkor is, ha nem használják a terápiás munkában, de mondjuk felnőtt mesekörökbe beviszik.

KZ: Gondolkodsz társművészekkel való kooperálásokban? Animációs film, mesefilm?

KFÁ: Szóba jött az animációs film, megkerestek ez ügyben, el is kezdtem átdolgozni az egyik mesét, de nem tudtam eléggé gyerekbaráttá tenni, úgyhogy elálltunk az ötlettől. Felnőtteknek szóló bábszínházi előadást, mesejátékot szívesen csinálnék belőle, meg akarok keresni színházakat vele. Illetve szeretnék zenei albumot is a könyv mellé tenni egyszer. Tehát nyitott vagyok a kooperációkra, sőt, keresem is őket.  


JEGYZETEK

[1] http://www.echolalia.space/textolatria

[2] http://www.echolalia.space/

[3] https://teakiado.hu/files/1/megalmodtalak_betekinto-3.pdf

[4] Beck Zoltán: Hozott is, meg nem is (Kele Fodor Ákos: A szív vége). Eső Irodalmi Lap 2019/1. http://www.esolap.hu/archive/85/2105.html

[5] György Eszter: A perifériától a gypy craze-ig: hogyan lett az autentikus roma folkzenéből világzene? https://qubit.hu/2019/04/08/a-periferiatol-a-gypsy-craze-ig-hogyan-lett-az-autentikus-roma-folkzenebol-vilagzene