„Nézlek, / karcsú kancsó, / színültig / szintelt, / függő haskör, / sós tó köldök. / Mellkasszirtedből / forrásszív fakad. / Csípődre forduló / karodba inni / kapaszkodom. / Zománcarcomra / folynak / sóhajszavaid, / hogy csak ez van, / egy hasonlat: / ez a költői / közlekedőedény- / körfonat / nekünk.” Székelyhidi Zsolt nyolcadik kötete, a Színült abba a szerelmi szériába illeszkedik, amelybe korábban Csurom címmel napvilágot látott kötete is sorolható, mondhatni, annak folytatása. Az alaphelyzet nem változott sokat, de mégis folyton változóban van; a szerző Virággal, áfonyakék szemű kedvesével és Szifon névre hallgató kutyájukkal Budapesten próbálja viselni „a lét elviselhetetlen könnyűségét”: elutazni, otthon maradni, szerelmesnek lenni, kutyával futni, munkával elkészülni, barátokkal sörözni, egyszóval élni. A Csuromból már megismerhettük a Hársfa utcai albérletet, most onnan költöznek épp új lakásba kedvesével: „Dobozokká alakul / a hársfai lak, / hordjuk haza / a kartonokat, / számoljuk ki / a könyv-össztérfogatot, / osztjuk be nehézségi rendben”. Manapság nem annyira divat referenciálisan olvasni, tehát az életeseményt keresni a művek mögött-között, ám vannak költők, akiknek szövegei kínálják magukat az efféle olvasásra, és ilyen Székelyhidi Zsírsátán új verseskötete is. Nem is tudjuk másképp olvasni, mint a Virág-szerelemnek, meg úgy általában a kortárs költő létmódjának a látleleteként és kordokumentumaként a 21. századnak már nem annyira a legelején, de még a koronavíruson innen. „Itthon vagyunk, / mi ketten, férfiak. / Szifon, a kutya / meg én. / Hallgatjuk a fehér / hangfalakból kalamoló / fekete zenét, / hűsölünk a kanapén, / a levegő kondicionált, / az otthoni lét tuti, / nem is kell más / búvóhelyet választani / a nyármeleg nap elől.” Virág, mint kiderül, elutazott valahová: „Szifon az ajtó felé pislog. / Várjuk a mi nőnket, / a szobába színeket / remélünk, forgószelet, / és talán egy adag / vacsorát. / Meg hát a mesét, / hol volt, mit csinált, / jó volt-e nélkülünk. / A történetet előre / hallom a hangján.” Profán, sallangmentes versbeszéd, amely átélhető információkat közvetít olvasójának.

Székelyhidi mesterségbeli tudása ott érhető tetten, hogy a külső szemlélő számára is ismerős, tán kevésbé izgalmas eseményeket, sokszor csak érzéseket, benyomásokat, az otthon harmóniáját, a kedves hiányát is újszerűen, eredetien tárja elénk, az az érzésünk, hogy még mindig lehet, Székelyhidi még mindig tud újat mondani ezekről, és olvasása közben saját nézőpontunk is változik, új értelmezési horizont nyílik az ábrázolt valóság számára. „Két zivatar / közt száraz / lábakon / Pest belsejében. / Felhőoszlató városi / vargabetűk, / szűk / utcákon sasszézó / pillanatemberek. / Napsütés / fokozza / a tócsavizet. / Visszaverődő / fényre kibomló / kabátok alá / langyos szél / szuszakolódik.” – itt például mérsékelten metaforikus a versbeszéd, de Székelyhidi úgy is tud költői lenni, hogy közben egyetlen költői alakzatot, metaforát sem használ. Hírül adja például, hogy „A ma élő irodalom- / emberek szívesen / rendelnek / mindenféle italt, / és hozzánk szegődnek, / folyik a bor be a pohárba, / folyik a bor / a levegős beszéd közé.” Kiderül, milyen jó dolog is kortárs költőként vendéglátó-ipari egységekben költőcimborákkal poharazgatni, a vers csúcspontján pedig egy szép hasonlattal világítja meg önreflexíven költői mibenlétét: „Az én költőségem / – ingó szavakkal / lendülök – veszett / verscsurga / el nem mosogatott, / retró üvegpoharak / ujjlenyomatos / oldalán.” Hősünk időközben lerészegedik, s e ponton a költőcimborák sietnek a segítségére, no meg kedvese, Virág, aki – mint ahogy a végén kiderül – nem vág kötelezően jó képet a kocsmai kalandhoz. De ezt is milyen líraian, letisztultan fogalmazza versbe: „Virág vizet fog, / nyakon önt, / kedvesen, hirtelen. … Mondom később / a hajnali Tiszán / magamba merülve: / mit nem adtam volna / egy jó üveg roséért / a szép kortyú költőkkel, / egy nótáért fémhúros gitárokkal, / egy éjszakáért itt, a pikkelyes vízszagban. / Ó, Drágám, ugye jó itt? // Nem szólsz. / Víz csobog.”

Ugyanúgy rövid sorokba tördelt, pörgős szabadversekből áll a könyv, mint elődje, a Csurom, a verscímek ugyanúgy Barbély Virág kézírásával állnak a versek elején, mégis több, teljesebb a kép ezzel az új kötettel. A víz, a tenger és a kék szín itt is hangsúlyos; pl. rendszeres úti céljukként jelenik meg a horvát tengerpart, ahol előbb hajókirándulást terveznek: „Ó, a sziget / körül hajózni / kellene, a hideg / tengerbe ugrani! / Babám, gyere, / fizessünk egy / egész napos / kirándulásra / elő!”, majd később szerzőnk már hajóskapitányi szerepbe vágyik: „Egy hajó, / csendes, nem is kicsi, / kedvesen menő, / keveset fogyaszt, / és mi lennénk / rajta csak, / te mosolyogva, / mutogatva, / én kormányozva, / bort bontva. / Alkalmanként, / bevétel végett / fizető vendégek.” Végül a hajókirándulás is borba merül és csókba forr: „Megiszom a bort. / A ringó korlát / szélén / össze-összeérünk. / A csókod / kőszájba / bújó tenger: / sós és élő, / józanítóan / hűs.”

A verscímek gyakran jelentéstömörítő szóösszetételek, és hapax legomenonként állnak elő: Világhalk, Fényfok, Fotószél, Szigethő, Erőív, Időág, máskor egyszótagossá sűrűsödnek: Egy, Fest, Giccs, Jössz, Só, Te. Tulajdonképpen az is egy Székelyhidi-vers, ha a verscímeket egymás alá olvassuk.

Pillantsunk be a Fest című költeményen keresztül festékcseppekként pergő soraiba! „Egy kék / táblakép / kilátásnak, / az ecsetkezelés / milyensége az ég, / csurgatással, utólag / készült, elkent / tengerrétegek” – mintha egy absztrakt expresszionista festményt látnánk épp megszületni. „Ülünk a kisszéken, / hetedik emelet, / hálás horizontmagasság. / A valóságban / sirályok csapkodnak, / hullámzik, és a Nap / tényleg rásüt / az erkélyre / legalább délután háromig. / Izzadunk / a Piña Coladától.” Itt már szinesztézikusan összeér a hőérzet a fénnyel, egymásba folyik, mint a kék különböző árnyalatai, az ég és a tenger. Szinte minimalista versbeszédből bomlik ki egy teljes költői jelképrendszer.

A kötet vége felé így reflektál saját tenger- és szerelemköltészetére (Giccs) mintegy metanarratívaként: „Nem lehet / nem giccsesen írni / a tengerről. / Nem írok / a tengerről ezért. / A tenger helyett / rólunk írok / a tengernél. / A kék égbe / tett felhőkről / sem írhatok. / Giccsesek nagyon. / Meglehetősen kékek. / Magunkról / írok ezért, / hogy nézünk / elmélkedve. / Az erkélyről / sincs mit írni, / ülünk benne, / és bámulunk ki, / nálam sör, / nálad egy koktél. / Giccsesek lennénk? / Dehogy, jelented ki / rögtön, és csókolsz / egyet rajtam, / nem túl kecsesen. / Aztán végül / a ránksötétedésről / sem volt mit írni, / csak annyit, / hogy szépen / ránksötétedett.” Itt már szinte megszűnik a távolság, a nézőpont különbözősége szerző és olvasó közt, felfeslik az idő szövete, lebomlanak a történetsallangok, egypólusú perspektíva köré zsugorodik a vers; a pillanat kitágul, miközben ponttá szűkül a létezés a kétszemélyes, négyzetméterre szűk, ugyanakkor térre és mélységre nyíló erkélyen. Úgy érezzük, a lírai én végre hazaért, és most már örökre itt akar maradni, ebben a szűk tágasságban. Mindezek fényében kíváncsi lettem Székelyhidi Zsolt karanténverseire is, ha vannak ilyenek.

Székelyhidi Zsolt: Színült. P’Art könyvek, Budapest, 2019.