Az idomár

Majdnem tíz éve járt már a cirkusszal. Néha határozottan az volt az érzése, amiben persze nem lehetett biztos, hogy annak idején „Eh, mit! Egy adag kajának ez is éppúgy jó lesz, mint bármi más.” alapon adták neki az állást.

Szégyenlős, kissé túlsúlyos, alacsony férfiként, aki igyekezett nem kilátszani szemüvege két össze nem illő lencséje mögül, nem is vitatta az igazságukat. Az, hogy a dolgok egészen másképp történtek most már majdnem tíz éve, nem jelentette azt, hogy tévedtek. Ő maga sem volt tévedésben a saját teljesítményét illetően. Egyetlen pillanatig sem.

Csoda!”- suttogták a háta mögött, plakátolták ki magukról mit sem tudó kisvárosokban, mázolták fel napsárga olajfestékkel egy-egy szeméttelepről feltámasztott pajtaajtóra.

Igen. Nyilvánvaló volt, hogy gyenge, a karizma leghalványabb jele nélkül. Született vesztes. Maga a megtestesült préda. Mégis. Ezek az emberzabáló szörnyetegek, amik előtte szinte naponta elfogyasztottak egy önjelölt idomárt, engedelmesen hevertek a lábai elé, ha azt mondta, és olyan mutatványokat hajtottak végre, hogy attól a legcinikusabbakban is benne rekedt a szó. Anélkül, hogy ostorral vagy bármilyen más, látható eszközzel ösztökélte volna őket. Érthetetlen volt.

Ő persze végig tudta az igazat. Olyasféle érzés volt, mint mikor a mesehősök alkut kötnek az ördöggel. Arra már nem emlékezett, hogy is keveredett bele, de abban biztos volt, hogy akkor történt, mikor a ketrecükbe lépett. Belenézett azokba a látszólag nem látó, értelem és lélek alatti szemekbe, és tudta. Hogy réges-régen eldőlt, hogy rá van szükség ahhoz, ami itt hátra van. Hogy a várakozásnak vége. Ösztönösen azt is tudta, mi a feltétele egymástól függő sikerüknek. És soha nem felejtette el.

Csaknem tíz esztendeig. Egészen a mai napig. És ma is csak pár pillanatig feledkezett meg róla. Ami a körülményeket figyelembe véve még érthető is. Ma ugyanis fölülmúltak mindent, amit korábban csináltak. „Világszám!”– az igazgatót a sírás kerülgette. Mintha a fizika törvényei éppúgy, mint azok a sötétebb, formátlan erők, amik a lelkek mélyéről igazgatnak, felfüggesztették volna érvényüket az előadás időtartamára. Aztán vége lett.

Mi volt az? Az öröm egy parányi szikrája a szemüveg mögött? Vagy egy szinte láthatatlan, szánalmas mosolykezdemény a száj sarkában? Esetleg a vállak, a hát röpke ellazulása árulta el? Nem maradt ideje, hogy megtudja.

Azon nyomban rávetették magukat. Nem ettek belőle egy falatot sem. Széttépték egészen apró, felismerhetetlen darabokra.

Váltságos

„Elhoztam a váltságdíjat,”– mondja a mese végén. Fekete kendő rajta, csak itt-ott kandikál ki alóla egy-két ősz szál.  Az a híres aranyhaja! Hány éve lehet úton? Öt? Tíz? Száz esztendeje? Hány évig volt néma?

„Elhoztam,”– mondja most. A keze csupa seb, megkötötte a csaláningeket, mind a tizenkettőt -majdnem. Elveszett minden holdacska a körmeiről, meghorgasodott a keze, most olyan volna, mint valami ragadozó madáré, ha nem lenne annyira esetlen.

Megkötötte. Az ingeket, az alkut az ördöggel, amit kellett. Eladta a kösöntyűit, anyjától rámaradt drága boglárját, piros vérét, az emlékeit, a lelkét. Itt a ládika, ezt kapta cserébe. Benne a váltság, amit kért a gonosz boszorkány, aki elvarázsolta, szarvassá, mit sem tudóvá a testvért. Él-e még vajon?

A boszorkány rosszkedvű, és alig figyel. Van ennél fontosabb dolga. Nem emlékszik már a mese elejére. Annyi átok, annyi történet, sokkal fontosabb szereplő. „Szarvas? Ládika? De ebben csak por van!” Pereg, pereg a földre. „Mit akarsz még?”

Kifordul. Utak előtte, csakúgy, mint eddig. Lenéz a karomszerű kézre, rongyokba csavart dagadt lábaira. Hát most már hol keresselek?