Kettéesett barack

Valami nem jó van ma a napban:
hevenyészett, szeles és erőszakos –
evés után felállni, otthagyni az asztalt –
minden, ami körülvesz, híg mellékgondolat.
Összpontosítani és teljesíteni az időt
olyan parancs most, ami szétporlad
a térben, ahogy kimondod, már
morzsolódik is el. A szobák, a morzsák,
az asztal, mint mélyszegénységben
az alamizsnák fölöslege. Melletted a nő,
akit szeretsz. Kezed alatt a gyerek
feje, aki minden. Miért kezdenél
másba, mi ez a felnövésképtelen
fásultság, ragacs-románc? Úgy
teljesedsz ki, mint a kettéesett
barack: kásás húsába betokosodott
a mag. Legyeket vonz, mézgaszínű
romlást, ragadó nektárt alvás után
az ajkadon. Állj fel és tisztulj. Ébredj.
Tanulj szeretni, amíg van alkalom.

Rév

Aki révbe ér, az fizetné a révészt,
körülnéz, sehol sem találja.
Aki révbe ér, annak összeér
a szemöldöke, az ívközben ott
a rév, és átviszi, homlokára
merőlegesen. Aki révbe ér,
az már nem ér sose másba –
az akármihez ér, viszi az átvilágba.
Aki révbe ér, az mivbe, fávba, szóvba is…
Aki révbe ér, az akármit ér,
(nem tudja, melyik hang hamis)
nem ért semmit, nem éri semmi se –
az úgy felejti nyitva a kezét,
hogy nem fér bele a más keze.
Aki révbe ér, az megismer napot,
holdat, csillagot – de nem találja,
melyik, melyik, egy égi testet még lelop –
aki révbe ér, az nem látja meg
a legvégén, mije maradt. Aki
révbe ér, az csók a földbe,
szorítja még, amíg harap.