Az emberek kora

Mint az ember silány korában,
elsőnek-képzelt a világban,
ki’ ember-létét úgy csodáltam,
mert részes voltam a csodában,
s ez természetes általában,
hisz majomból emberré váltan
szinte Istennel kokettáltam,
most visszaléptem és leálltam,
mert vágytalanként már a vágyban,
egy más életre apelláltam.

Egy más életre szinte vágytam,
mint az ember a másvilágban,
ahova nem téved be áram,
hol nem vigyorog tetováltan
és nem tobzódik sok szokásban,
az ember már nem önmagában
hisz, és nem a tudományban,
de értelmet lel a tudásban,
gondolkodó emberré váltan
megtorpan: „Ó, jaj, mit csináltam?

Másokra maradtam, másokra?
És sorsom, mint vén kutya sorsa,
ki árokpartra dől kimúlva?”
De végigráng a rémes óra
mindenen, míg a fennvalóra
rá nem szakad. Inkább megóvja
teremtményét, van ezer foltja,
amivel újra összefoldja,
a végtelenből visszatolja
a jót, mi megszökött alóla.

De minden árnyék emberforma,
ezt minden ének igazolja.
Mert minden élet felsorolva
egy nagy lajstromban, s olvasója
a túlvilági sok mogorva
őslakó, jár az angyal-óra,
ki tudja, nagy dolgok tudója,
ha van probléma, azt megoldja,
de ha nincs, magának csiholja,
álljunk már meg egy dühös szóra.

A szavaimnak dühös volta
a kétségeket kikapcsolta,
ami maradt, mind egy akolba
terelgette, és a sok birka
nem lázadozott, de kibírta:
„Mi birkák vagyunk, ne csodálkozz,
hozzá járulunk a hiányhoz,
mi, ha nincs meg benned, halált hoz,
ha pedig megvan, kiátkoz,
de őrnek állít kapujához.”


Nem repül

Milyen egyértelmű közönyben élünk,
legfeljebb enyhe iszonynak kitéve,
a lépcső, amin futunk fölfelé,
a liftgépházba visz,
meg a lapos tetőre.
Előttünk más tetők, alattunk parkoló,
bár tovább kéne jutni innen.
 
Nem az a szégyen, mit nekünk szegeznek,
nem az a dicsőség, amit kapunk.
A számítógépünkről
minden titok lementhető.

A mélység széléről az égre bámulunk,
mellénk telepszik egy se nő, se férfi,
egy se ember, se madár,
egy nő is, férfi is, madár is,
még mielőtt ránéznénk, felzokog,
még mielőtt felismernénk, leugrik.

Eddig nem hittem

Azt hiszem, hogy utállak;
és kétpofára szidlak, merthogy élsz.
Nemlenni volna jobb neked,
vagy énnekem az, hogy te nem,
de láthatom, ahogy az istenek,
a tisztaság, a tér
lehetőségeket tolnak alád.
Ráeszmélhetsz a lét
jól kihasználható hibáira.

Olykor elfog a szégyen,
hogy szeretet helyett iszony
és gyűlölet és indulat
kicsinyes öröme ural,
nem mentség az, hogy ellened.

Ilyenkor fotelban ülve
átjár az önközöny,
mint gépet, hogyha kart szakít le épp.
Eddig nem hittem, hogy összetartozunk,
most kívülről meglátom önmagam.

Oszlop

Nem tudni, mi ez a tudás,
csupán ha megszólaltatom,
a végtelenből jövő csábitás-
on átsejlő irodalom.

Nem tudom, hogy tudás-e,
direktbe nem elmondható,
valami más kikerülése,
jobb híján jön köré a szó.

Persze a szavaknál nincsen jobb,
csak ne kéne folyton megunnod,
amikor számnak nézik őket,
a mondatokat kerülőnek

valami egyeneshez,
pedig a mondat nem egyenlet.
Kevés a kevéshez, és sok a sokhoz,
mikor már valamennyien zokogtok,

ráébredtek, hogy régóta nevettek,
az lesz a méltó a nevedhez,
mindenek végén álló kezdet,
nyugtalanságot tartó oszlop.