A szerző a 2020 júliusában tartott 3. tállyai alkotótábor prózaműhelyének harmadik helyezettje.

Feszült csend volt a teremben. A lemenő nap sugarai is csak óvatosan világították meg a hatalmas pályát, aminek egyik végén a szőke lány erősen koncentrált a túloldalon álló színes céltáblára, stabilan tartva kezében az íjat, közben le nem vette szemeit a tízes jelzésről. Ez fog eldönteni mindent. Nagy súly utolsó lövőnek lenni, hiszen egyetlen kis nyílvesszőben, a kezedben van a nyerés és a bukás esélye. Fej-fej mellett haladt a mezőny, azonban az előző csapat utolsó játékosa rontott. Most minden a lány higgadtságán múlott. Ujjai elengedték a nyilat, az ideg, akárcsak a gitár húrja, megrezdült és egy tompa puffanás hallatán már tudtuk, hogy találat van. Kérdés, hogy mennyi. Visszafojtott lélegzettel várta a piros mezes csapat a bírák által ítélt pontszámot, majd amint felvillant a kerek tízes, egymás nyakába ugrottak. Eldőlt, övék a győzelem. Hangos taps zengett a teremben és én is bíztatón mosolyogtam a barátnőimre, tátogva, hogy: Gratulálok!, mire ők intettek nekem. Egész jól csinálom, nem tűnik fel, hogy valójában bárhol szívesebben lennék, mint most itt nézni őket, az íjászatot, a sikereiket. Nem tűnik fel, hogy belül legszívesebben ordítanék.

Ezernyi virág nyílt körülöttünk, a párával teli levegő és nyomott időjárás meg sem kottyant nekik, daliásan sorakoztak a kerítések előtt rezdületlenül. Valósággal olyan volt az utca, mintha megállt volna az idő, és mi, akik mit sem sejtünk erről a katasztrófáról, sétálunk csak naivan előre.
– Hihetetlen, hogy bejutottunk! – fecsegett a legjobb barátnőm mellettem, és önfeledten ugrált mellettem haladva.
– Nyugi, jutunk még ettől messzebb is –  szorítottam meg kezemben a táskámat, amiben az íjam pihent.
– Nélküled nem sikerült volna.
Nem feleltem erre semmit először, csak némán lépkedtem mellette a járdán. Idegesítően csöndes volt a környék, pedig el sem kezdődött még a nyári szünet és a vele járó kánikula. Csupán meleg, tavaszi délutánunk van és nem első napja a hétnek. Már régen előszedte mindenki a rövidnadrágokat és a pólókat, de sajnos ez nem volt elég, így hanyagul felfogtam menet közben hajamat egy laza kontyba. Nem sokat segített, de igazán nem zavart, akármennyire nem bírom a meleget. A mai délután különleges volt, amit semmi, de tényleg semmi nem ronthat el még egy zápor sem, ami elég valószínűnek tűnt a sötét fellegek láttán. A többiektől elváltak az útjaink a kereszteződésben, de én és Liza egy utcában lakunk. Azonban hiába vagyunk ketten, esernyő egyikünknél sincs jelenleg, de ha picit jobban szedjük a lábunkat, megússzuk mindketten azt, hogy cipőnkből vízszűrő berendezés legyen.
– Ne túlozz, csapat munka volt! – ráztam meg a fejem.
– Nem erre céloztam – fordult felém – hanem arra, hogy nélküled nem lenne a csoport sem. Hogy miért is? Lássuk csak… –  tett úgy mintha töprengene, ezzel megelőzve a kérdésemet –  Te kezdeményezted a klub indítását, szereztél társakat, oktatót és jártad ki, hogy kezdő csoportként mi is indulhassunk. Ez elég egyértelmű. –  mosolygott rám.
– Talán… –  Visszagondolva, lehet, hogy sok munkám volt vele, de nem éreztem fáradtságnak. Szerettem az edzéseket, a többiekkel töltött időt és magát az íjászatot is. Lehet, hogy így csak egy hobbinak hangzik az egész, ami az iskola mellett egy jó kikapcsolódási lehetőség, én mégsem így gondoltam rá. Sokkal inkább egy részem volt, valami, ami kifejez és értek is hozzá egy kicsit – Liza, érezted már úgy, valaha, hogy jó helyen vagy? – bukott ki belőlem hirtelen a kérdés, és ezzel nem csak magamat, hanem a legjobb barátnőmet is sikerült meglepnem.
– Azt hiszem igen, bár nem teljesen értem mire célzol – húzta fel a szemöldökét kérdőn rám pillantva.
– Ha igazán megismersz egy embert, néha egyetlen szó is elég, hogy leírd – kezdtem bele egy nagy levegő vétel után – Ha ez a feltevés igaz, az én szavam, azt hiszem, a „majdnem”. Majdnem ötös dolgozat, majdnem elértem a buszt, majdnem jó a számolásom, majdnem átmentem a nyelvvizsgán. Egy pontok, egy percek valahogy mindig hiányoznak. Most azonban elsőre sikerült valami, nem is akármi. Talán ez jelenti azt, hogy jó helyen vagyok, hogy ezen az úton kell haladnom és a „majdnem”-ek mindössze csak terelgettek idáig. Azt hiszem, most tényleg jó helyen vagyok – mosolyodtam el.
–  Mindig szereted túlbonyolítani a dolgo… – toppant meg mellettem Liza, és arca egészen elsápadt, nem mozdult, nem szólalt meg, csak ijedten meredt előre az útra.
Tekintetemet óvatosan én is abba az irányba emeltem, hogy vajon mégis mit láthatott, ami ilyen hatást váltott ki belőle. Ez egy kis csendes falusi utca, biztonságos környék, sőt már majdnem otthon is vagyunk, ráadásul itt nem történik soha semmi. Mi lehet ekkora baj? De hiába kémleltem a helyet semmi szokatlant nem vettem észre. A házunk ott van pár méterre, a megszokott fenyőkkel, a szomszédunk pedig, ahogy mostanában szokása megint nyitva felejtette a kerti kiskaput, amit Áfonya és Hektor kutyái ki is használtak és megint a szembe szomszéd bokrainál szimatoltak. Hát persze, ez lesz az… a kutyák.
–  Liza, ők nem bántanak, a szomszédunké, kölyök kora óta ismerem azt a kettőt. Hidd el, nem a bátorság mintaképe egyik sem, Áfonya előbb szalad el tőled, mint te tőle. Nincs baj.
– Nem, akkor sem. Nem megy. Sajnálom, de én nem megyek tovább – rázta meg a fejét óvatosan
–  És itt alszol az utcán? – vontam fel a szemöldököm – Azt mondtad már nem félsz annyira tőlük.
–  Nem félek tőlük, ha nem haladják meg a harminc centiméteres nagyságot – nyelt egy nagyot.
–  Egek – sóhajtottam – Oké, visszaviszem, amúgy sem lenne jó, ha csak így hagynám azt a kettőt kóborolni, de utána hajlandó vagy hazamenni? – léptem előre, mire csak bólintott egyet.
–  De vigyázz velük! – suttogta, azonban alig hallottam, hiszen közben megdörrent az ég.
–  Rendben – forgattam meg a szemeimet és intettem neki egyet, hogy megnyugodjon.
Amióta csak ismerem retteg a kutyáktól, ha gyalog megyünk is, én megyek mindig a kerítés felőli oldalon, de akár hányszor ugatni kezdenek az ebek, mindig összerezzen. De állítása szerint igyekszik leküzdeni a fóbiáját, sőt egyszer odáig is elmerészkedett, hogy megsimogasson egyet. Azt hittem javult valamelyest a helyzet, de ezek szerint nem. Áfonya már a járdán ült, engem nézett, ahogy felé sétálok. Emlékszem olyan kis picuri volt, hogy képes volt a kerítés alatt átbújni hozzánk, de nem bántam, szívesen játszottam vele. Azonban míg így öt évesen még mindig nem egy házőrző véreb, ahogy Hektor sem. Akárki jön be a kerítésen, jóformán rohannak hátra a kutyaházukba.
–  Ejnye Áfonya, csak nem elcsavarogtál?  – simogattam meg a fekete kutya fejét – Gyere, hazaviszlek Géza bácsi már biztos aggódik érted – nyúltam a fekete nyakörvéhez, hogy bevezethessem majd a kapun – Jó kis ku…
 Csak másodpercekkel később jutott el a tudatomig minden.  Villanó, éles fogak, ijedtség a fájdalom, ami áramhoz hasonlóan futott végig a testemen. Az apró vércseppek, amelyek versenyezve gördültek le a kezemen, ahogy fogai a bőrömbe mélyedtek és szemei egészen elsötétültek. Ez nem azaz Áfonya, akit én ismerek. Nem tudtam reagálni, kezemet mozdítottam volna, de fenyegető morgást küldött felém közben még jobban ráharapott arra.
–  Áfonya, engedj el! – próbáltam a másik kezemmel megfogni a nyakörvét, miközben remegett a hangom. Nyugodtnak kel lennem, akkor nem lesz semmi baj. Igen ez így van, ismer engem, nem fog bántani… Ettől nagyobbat nem is tévedhettem volna. Amíg én Áfonyával voltam elfoglalva, Hektor a hatalmas sötétbarna kutya oldalról nekem ugrott ezzel oldalra borítva, kétségbeesetten, kapkodva nyúltam volna az elejtett táskámért, ami egyetlen védekező eszközöm lett volna, amikor éles fogaival arcom felé kapott, de sikerült elkerülnöm. Áfonya elengedte a karom egy rövid időre, de ahogy megemeltem ismét belé harapott, én pedig felordítottam a fájdalomtól, fel akartam kelni, de a barna bundájú kaukázusi keverék nem engedett menekülni. A ball karomba harapott, de azt hamar elengedte, inkább vicsorgó képével egyenesen a kétségbeesett arcomat kémlelte. Na, azt már nem! Gondoltam, a karom a tied, de a torkomat nem adom. Minden erőmet összeszedtem, és gyors mozdulattal próbáltam oldalra rúgni, hogy időt nyerhessek, szerencsére cipőm talpa eltalálta a fejét így kicsit meghátrált. Nem sokáig élvezhettem átmeneti harci sikeremet, hiszen fekete társa ismét éles fogait mélyesztette a karomba. Hektor is felkelt, bal kezemmel próbáltam távol tartani magamtól, miközben vér csepegtek az arcomba. Az én vérem… Minden erőmmel menekülni akartam, nem értettem mi történik, az eddig barátságos kutyák hirtelen az életemet akarják. És hol van Liza? Ő segíthetne. De… nem csinált semmit. Csak állt ott ijedten, nézve a szenvedésemet. Tudtam, hogy most valószínűleg a félelem bénította meg, és ha elfut, a kutyák őt szemelnék ki, de egy részem mégis úgy érezte, hogy magamra hagyott. Kínlódtam, vergődtem az aszfaltúton feküdve, de hirtelen erősnek éreztem magamat, dolgozott bennem a túlélési ösztön, habár tudtam, hogy ez az erő nem fog örökké tartani. Kezdtem fáradni, és lassacskán feladni. Eleredt az eső is, csak szakadt, ömlött, de nem gátolta meg a dögöket, hogy jobb karomat cibálják. Éreztem, hogy egy darabot tépnek ki belőle, a csontom törik, és hogy kínomban csak segítségért tudok már ordítani. A bal kezemet is fájt mozdítani, de tudtam, hogyha nem teszem meg cafatokra fognak tépni.  Minden harapásuk egyre mélyebbre hatolt, vérem a vízzel keveredve áztatta a pólómat. Hirtelen nagyot dördült az ég, mire megrezzentek és pillanatnyi zavarukat kihasználva némi szerencsével elértem a táskámat, amiben ott pihent a szétszerelt íjam és minden erőmből ráütöttem a közelebbi kutya fejére, aki meglepődötten hátrált. Végre fordult a kocka, de a karom lüktetett. Tudtam, hogy ezt nem fogom tudni megismételni. Észrevettem, hogy Liza már nem áll az úton, hanem a csengőket nyomogatja és kiabál is valamit, de nem értem, a fülem lüktetett, mindenem fájt. Átsuhant fejemen a gondolat, hogy le kéne csak feküdnöm és hagyni, hogy széttépjenek, úgy hamarabb vége lesz. Áfonya szeme szabályosan vérben forgott, szája habzott, úgy ugrott most nekem, de fogait ezúttal a magam elé tartott szövettáskába mélyesztette, ahogy Hektor is. Ekkor esett tekintetem a jobb kezemre, amit nem tudtam mozdítani, vörös pocsolya betakarta a csont elő bukkanó foltjait. Reccsenést halottam. Át harapták az íjam. A táska közepe berogyott én meg ismét hátra estem a kemény, sáros aszfaltra, beverve fejemet. A világ lelassult, nem éreztem már fájdalmat, csak ürességet, ott az esőben feküdve, ahogy a hideg vízcseppek sűrűn nyaldossák az arcomat. A hangok, a morgások, dörgések eltompultak, a villám is csak lomhán szelte át az eget. Mintha emberek tompa alakját véltem volna felfedezni a távolban, de akkor én már feladtam. Emlékszem még arra, hogy valaki megüti a kutyákat, és arra is, hogy valahogy eltűnnek onnan, beszéltek hozzám, mozgott a szájuk, ismerősek mindannyian, de én képtelen voltam szólni, bármit is mondani, már a tehetetlenségbe való beletörődés mámoros nyugalma kerített hatalmába. Nem akartam már semmit. Könnyebb lenne csak itt feküdni és érezni a hideg esőt, ahogy megtelik körülöttem a pocsolya és én pedig már fájdalom nélkül feküdnék benne, várva, hogy ellepje arcomat a piszok és szenny, és elzárjon tőlem minden éltető levegőt, hogy beterítse a tüdőmet, ezzel elzárná a hamis világot előlem, ami kivetet engem. Ahol elárulnak minket, akikben bízunk, ahol rossz döntéseket hozunk, ahol nem tudjuk, kire számíthatunk. Azonban mégis megmentettek.

Még mindig a teremben ültem mosolyogva, közben jobb karomba fájdalom nyilallt, ami nevetséges, hiszen nincs ott semmi. Már nincs, és nem is lesz, maximum egy darab fém, ha egyszer képes leszek megfizetni. Fantom fájdalom gyakran kísért még mindig, pedig két éve történt az incidens. Kész csodának mondják, hogy ennyivel megúsztam. A kutyák veszettek voltak, valószínűleg akkor, amikor kilógtak az erdőbe szedhették össze egy rókától, bár ez csak feltevés. Sajnos az már nem, ami történt, mert tényleg megtörtént. Ott voltam, feküdtem, vergődtem és miért? Ezért. Hogy itt üljek és nézzem mások boldogságát, miközben tudom, hogy ott állhatnék közöttük, annak a fekete hajú lánynak a helyén, akivel pótolták ez első lövő helyét. Az én helyemet. Az út, amin elindultam és kitapostam egy darabon, kivetett. Amikor azt hittem végre nekem is sikerülhet valami… Tudom, önzőség ezt gondolni, hiszen rajtam múlott. De nem várok megértést. Ez az én igazságom. Egy olyan igazság, amit csak én tudok, ami miatt most megjátszom magamat minden erőmből, hogy tökéletes legyen a szerep. Gyakran eszembe jut, hogy ha akkor nem gyalog megyünk haza, ha nem Lizával megyek, ha nem sétálok közvetlenül oda a kutyákhoz, ha megfogadom barátnőm tanácsát, ha hamarabb reagáltam volna, ha Liza nem csak áll egyhelyben a dörgésig… Sok kis aprócska ha.  Nevetséges. Elég lett volna akár egynek nem teljesülnie, hogy megváltozzon a jövő. Csupán az apró kis döntéseinken múlik, hogy életünk forgató könyve melyik fejezetet fogja elénk tárni. Én pedig rosszul választottam. És már nem először. Lehajtottam a fejem, már nem tudtam őket nézni. A torkomban növekvő gombóc szabályosan kezdett megfojtani, és egyre többet pislogtam, hogy egyetlen egy könnycsepp se szabadulhasson el.  Egy szó jut eszembe, ami az én életem: „majdnem”.

Kép forrása: GettyImages/borabalbey