Hatvan év körüli pár ül a dombok között megbúvó beton rakodórámpán. A terület valamikor lőtér volt és katonai gyakorlótér is, előtte és utána legelő, rét, erdő. A gránittömbök alatt talált titokzatos tárgyak bronzkori rítusokról suttognak. Pogányok tisztelték a köveket, a gránitban megtestesülő teremtő erőket. A betonrámpa töredezett, visszavette a természet. Már nem is tűnik idegennek a számtalan repedésből kinyúló virág, fű és cserje között. A nő és a férfi szép, mindketten napbarnítottak. Ha néha egymásra néznek, vagy egymáshoz érnek, lassan mozdulnak, és mintha az egész testük mosolyogna. Mi lóháton ballagunk lefelé, de megállunk, amikor megpillantjuk őket. Megy le a Nap, csend van, de a tücskök már éjjeli birodalmukról énekelnek. Ez az a nyár, amikor együtt vagyunk. Amikor nem csak legbelül, de a világ előtt is összetartozunk. Önkéntelenül érintjük meg a szárakat, talán nem is kellene, talán a lovak is megállnának maguktól, hogy ne törjék össze ezt a harmóniát, de a szép nő felénk fordul, mosolyogva köszön, majd a férfi is, és most már mi is részei lettünk a varázslatnak. A lovak elindulnak, közelebb léptetünk, váltunk néhány szót, aminek a jelentése nem a szótárban, csak a hangzásban, a dallamban van. A lassan, mosolyogva kimondott szavak azt jelentik, hogy nagyon szép ez az egész, és hogy mi is tudjuk értékelni a csodát. Olyan, mintha ők mi lennénk egy másik idősíkban, egy másik dimenzióban. Ők nyugszékeken ülnek, mi lovakon. Mi fiatalok vagyunk és szépek, ők idősek, szépek. Látjuk, hogy szerelmesek egymásba, és összetartoznak és ők is látják, hogy szerelemesek vagyunk egymásba és összetartozunk.

Hogy hogyan találkozott az életünk, és hogyan ment aztán el egymás mellett? Hatévesen már biztosan szerelmes voltam belé. Ő is belém. Az édesanyja feljött hozzánk – és mindent elrontva – nevetve elújságolta a szüleimnek. Ott lakott, ugyanabban a lépcsőházban, és ugyanabba az osztályba, a c-be is jártunk, mégis egy á-s vitte mindig a táskáját. Ő kopogott be hozzá reggelente, és együtt mentek az iskola felé.

Menekülni akart, éppúgy, ahogy én. Az apja alkoholista volt, vagy majdnem az, nem nagyon és nem agresszív módon, de stabilan. Az anyja tanárnő volt, egoista és önmegvalósító, egészen agresszív, de a társadalom által elfogadott módon. Az én apám nem volt alkoholista, csak majdnem. Sokszor jött haza részegen, és elveszítettem a bizalmam benne már egészen korán, amikor láttam, hogy a magabiztos mondatokat kétségbeesés és kilátástalanság követi. Anyám keményen tartotta össze a családot, amibe aztán teljesen kimerült és depressziós lett: minden emberben rosszindulatot feltételezve a négy fal között töltötte az életét.

Eszter felismerte, vagy talán mindig is tudta, ösztönösen tudta, ahogy én is, hogy nekünk tudnunk és tanulnunk kell. És tanultunk is és tudtunk is. De egy szép és okos nőnek vannak gyorsabb kitörési pontok: bár jogi és közgazdasági diplomája, és két nyelvvizsgája is volt, feleségül ment egy nála ostobább, de jóval gazdagabb fiúhoz, aki az anyja használtruha bizniszét vitte. Ez kitörés volt, kétségtelen kitörés, mert a kis lakásból egy nagy, medencés házba került. Én akkor még szóba sem jöhettem, mint kitörési pont: a fiúknál ez lassabb, éppen csak befejeztem a főiskolát, örültem, hogy hitellel tudtam venni egy panelt. Csak távolról szerettük egymást, hol dühösen egymásra, hol gyengéden nézve. De a feszültség ott volt. És persze, ahogy lennie kellett, jött a baba. Egy gyönyörű kislány.

És én is megházasodtam. Kitörési pont: egy közjegyző lányát vettem el, és nem lettek volna anyagi gondjaink, ha büszkeségből nem csak annyit engedek meg magamnak – s ezáltal magunknak –amit ki tudok fizetni. Így viszont sok értelme nem volt az egésznek. Nem volt gyerekünk. Hamar elváltunk.

És amikor néhány év múlva ők is elváltak, és mi összekerültünk, addigra megint fordulat jött. Én nem akartam, nem tudtam elképzelni, hogy más gyerekét neveljem. Pedig addigra én is kitörtem, vagy legalábbis kitörésben voltam. De ehhez az kellett, hogy külföldön dolgozzam. Ahová nem jött, nem jöhetett volna utánam, és ha utánam akart volna jönni, a gyereket nem engedte volna az apja, és így persze ő sem jött volna. Állítólag várt volna rám, de nekem a kitöréshez, a kitörés fenntartásához a külföldi fizetés kellett, az otthoni nem lett volna elég. Mint ahogy valószínűleg neki sem lett volna elég, amiből az otthoni fizetésemből nekünk futja. És így szép lassan elmentünk megint egymás mellett annak az egyetlen nyárnak az emlékével, amikor sokat lovagoltunk és szeretkeztünk. De én mégis hittem Florentino Arizának, mert mást nem tehettem, és tudtam, hogy van szerelem a kolera és az öregség idején is.

Hajnalban, az álmaimból legtöbbször úgy jelent meg, hogy meztelenül közeledik felém Rovinjban, a tengerparton, ott, ahol olyan kevesen járnak. A bőre fehér, az öle fekete, a szeme, a szürke szem azokkal a gyönyörű, avarszínű foltokkal egyenesen rám néz… nem takarja magát, csak jön nyugodtan felém. Tudtam, hogy szeret meztelenül napozni, fürdeni, és ő is tudta rólam, hogy én is. Aztán néha arról ábrándoztam, hogy már idősek vagyunk, hatvan körül, felnőttek a gyerekeink, és mi elváltan újra a régi utcánkban lakunk. Én megvettem a melletük lévő lakást, egy–egy szekrényt szerelünk a közös falra, és így élünk együtt, a rokonaink, gyerekeink, unokáink tudta nélkül. Egy életen át tartó diákszerelem.

És ma megint felhívtam. És felvette. És beszéltünk, és ez jó. És elmondta, hogy kedden és szerdán dolgozik, de féltizenkettő és egy között ne hívjam, mert hazamegy ebédelni.

Az utcából nagyon sokan járunk egy osztályba: az akkori legjobb barátom, Laci, Jancsika, Norbi, Tomi, Zsolt és persze ő, Eszter is. Meg még egy csomóan, de ők ások meg bések, szóval nem számítanak. Eszter minden reggel Petivel megy iskolába. Peti is ugyanabban a lépcsőházban lakik, mint mi. Többszörösen is idegesítő: egyrészt ő ás, mi meg cések vagyunk. Eszter is. Másrészt Peti egy pedálgép, aki az iskolatáskát is két vállon hordja, hogy el ne ferdüljön a gerince. Akkor is, amikor a szülei nem látják. Eszter okos, a legokosabb lány az osztályban, mindig kitűnő és szép is: az arca halvány, a szeme szürke, kis rozsdabarna foltokkal. Én is okos vagyok, de valahogy másképpen. Már nem vagyok annyira visszahúzódó, van bandám is, de valahogy mégis Jani a legmenőbb az osztályban. Persze neki könnyű: van egy nővére, így könnyebben szótért a lányokkal. Mintha a „Grease” – vagy ahogyan akkor hívtuk, a „Pomádé” – elevenedne meg. Jani és Eszter termesztésen összejönnek nyolcadik osztályban, az utolsó osztálykiránduláson, Egerben, hogy aztán menjen mindenki a maga útján: a lány a város akkor még elitnek számító gimnáziumába. A fiú egy közepesnél gyengébb építőipari szakközépiskolába, egy még annál is gyengébb főiskola érthetetlen okból diplomát adó szakmunkás képzésére, onnan pedig multinacionális vállalatok kő- és lélektörésébe, céges, de mégis autóban töltött hajnalokkal és éjszakákkal tarkított ingázásokba, amit igyekszik a maga humorával a kötelező trendnek megfelelően érdekes munkaként bemutatni az osztálytalálkozókon. De addig még sok az idő. Eszter most éppen belém szerelmes. Ezt onnan tudom, hogy az édesanyja feljön hozzánk és nevetve elmeséli anyukámnak. Természetesen úgy, hogy én is halljam. Megmerevedek. Vigyázzállásban hallgatom végig, nem tudom, miért. Hallgatom, ahogy az anyja – akkor még tanítónő – elront mindent. Mert persze nekem is tetszik, tetszik a lány. És szeretek is mellette lenni, az valahogy jó, meg jó az illata is…de szerelmesnek lenni, az ciki. Eleve nevesíteni ezt az egészet ciki. Nem tudok mit kezdeni vele, de amikor híre megy az osztályban, én kézzel-lábbal tiltakozom. Hülyék vagytok. Én nem vagyok szerelmes. Kibe? Ugyan már! És attól a pillanattól fogva kerülöm. És majd’ bele döglök.

Úgy mondta, hogy a kezébe akadt. Valamelyik nap a kezébe akadt az a képeslap, amit én küldtem neki, még gyerekkorunkban. A sokévtizedes osztálytalálkozónkon történt. Megdobbant a szívem, és jó volt…jó volt nagyon és majdnem azt is elfelejtettem, hogy egy perce még a szomszéd apukát emlegette mint ultimate jó pasit.

(Csak mellékesen, illetve pro domo: mint amikor azokat a furcsa képeket nézzük, ahol először csak foltok, pacák látszanak, aztán egy pillanat múlva, ahogy elkapja az agyunk a lényeget, megjelenik egy kép: úgy állt össze egyetlen, kicsit kesernyés ténnyé, hogy most éppen –nem is rövid ideje – a szomszéd apuka a szeretője. Értelmet, nyertek azok az elejtett szavakból összeálló információk, hogy a két család rendszeresen együtt nyaral, persze csak azért mert hasonló korúak a gyerekek. Értelmet nyert egy jó esztendővel korábbi mozdulat, amikor, a parkolóban beszélgettünk, és a szomszéd apuka – akivel soha azelőtt három szót nem váltottam – , otthagyva a garázs előtt csúnya kis feleségét hirtelen odajött, kicsit feldúltan. Túl közel volt hozzám, az aurámban volt. A birtokomat háborítod, jelezte a mozdulata. Mint ahogy igaz is volt, hiszen ott a parkolóban Eszter és én sokkal közelebb álltunk egymáshoz, mint az átlagos ismerősök. Úgy, mint akik között volt, van, vagy lesz valami. Szívesen megkérdeztem volna, hogy vele is megnézte-e azt a filmet arról, hogy mi történhet egyetlen éjszaka alatt, mielőtt felkel a Nap, de nem akartam bántani, megbántani benne a nőt.)

Valami villanhatott a szememben: a felsimerés, talán egy cseppnyi gúny is, mert Eszter hirtelen hozzátette az ultimate jópasihoz, hogy:

– Sajnos, azt mondják nagyon hűséges típus.

Nem szóltam, de éreztem, hogy kesernyés-gúnyos mosolyra húzódik a szám: Azt mondják, nagyon hűséges típus, ugye? Azaz te azt hiszed, hogy csak veled csalja a feleségét – fordítottam le magamban, majd hozzátettem – És persze ő is azt hiszi, hogy a férjeden kívül, ő volt, van, és lesz az egyetlen az életedben. Hogy is mondta Krúdy? Szegény nők, a szerelem a mindenük, az van az első helyen a gondolataikban, de hozzá kell tenni, hogy a második helyen mindjárt a divat jön. Nem szabad rájuk haragudni. Márpedig Krúdy ismerte a nőket. Mint mondtam, összeálltak a képek, és nem tudom, hogy ez a történet miért zavart jobban, mint az, hogy ismét férje van. De az egészből nekem igazán csak a képeslap számított. Az, hogy annak idején akkor mégis elküldtem, és az, hogy meg van neki még mindig. És hogy most megemlítette.

Azt a képeslapot talán nyolc-tíz évesen küldtem neki, a kiskamaszság zavaros elképzeléseivel a háttérben a „jöjjön rá, hogy kitől kapta, de mégse legyen egyértelmű” gondolati bázisán. Hogy miért ne legyen egyértelmű? Azért, hogy le tudjam tagadni, ha kinevet, ha megmutatja a barátnőinek, ha…ha…és ha… Ostoba védelmi feltételezések, hogy ne sérüljünk. Holott ugye kockázat nélkül nincs győzelem.

A kis kőoroszlános faluban csak egyetlen képeslap volt: csúnya, fekete-fehér, több lap, ami a falu több részletét ábrázolta, középen a falu nevével. Valami általam ismeretlen okból azt feltételeztem, hogy pontosan tudja Eszter is, hogy én itt szoktam nyaralni a nagymamámnál. Mint ahogyan én emlékeztem rá, hogy ő egy a Barbie babára emlékeztető, vicces nevű faluban nyaral, Pécs mellett. Így tudni fogja… így aztán első lépésben fehér szövegjavítóval kentem be a falu nevének összes betűjét. Így viszont nem is sejtheti… úgyhogy az első és utolsó betűről mégis lekapartam a festéket. Hogy…szóval, hogy ha akarja, akkor mégis tudja.

Aztán bélyeget akartam rá tenni, de eszembe jutott, hogy azt meg lepecsételik, és ott a pecséten a falu neve is. Ezért nagybátyám bélyeggyűjteményének számomra legszebb amerikai bélyegét próbáltam felragasztani a képeslapra, de az nyilván nem ragadt. Kénytelen voltam tűzőgéppel odatűzni, és csak akkor jutott eszembe, hogy erre is kerülhet pecsét, és hogy ezt az amerikai bélyeget a posta talán nem is kézbesíti, de egyrészt akkor már mindegy volt, másrészt…másrészt bélyeg kellett rá, mert…mert kellett rá, na.

Azt hiszem, elégedetten néztem az egyébként is csúnya, de így már végleg elrondított képeslapot. Aztán megcímeztem, megfordítottam, és ráírtam, amit rá akartam…és végül hosszas gondolkodás után feladtam – na nem a képeslapot, csak az elveimet – és odakanyarítottam a nevemet is. Személyesen dobtam be a postaládájukba, amikor már véget ért a nyaralás. És nem ér röhögni. Vagy inkább mégis ér. Aki kiröhög, az úgysem érti, hogy életem legbátrabb cselekedete volt, és ehhez képest az ejtőernyőzés, vagy a Kilimandzsáró megmászása csak közönséges hétköznapi unaloműzés.

Szóval meg van még neki a képeslap… amiről így utólag nem is voltam biztos, hogy eljuttattam hozzá. Arra pontosan emlékeztem, hogy megvettem, megcsináltam, de nem voltam benne biztos, hogy elég bátor voltam hozzá, hogy oda is adjam neki.

És akkor megint magabiztos lettem, és boldog és erős. Olyan, mint a srác a „Holt költőkben…”, amikor elmondja a verset a lánynak, akit szeret, és rohan vissza a többiekhez, akik megkérdezik, hogy és, mit mondott. Mire a válasz: „Kit érdekel? Lényeg, hogy elmondtam!”

Nyugodtan vártam a pillanatot, amíg eltávolodtunk kicsit a többiektől. Na, nem nagyon, csak 2-3 méterrel eléjük kerültünk, és a vállunk összeért. Akkor a zakóm zsebébe nyúltam, és úgy, hogy senki ne lássa, odaadtam neki a kis dobozt, amit már csaknem tíz éve hordtam magammal, ha esélyét láttam, hogy találkozunk.

-Mi ez? – kérdezte-

– Jakutföldi gyémánt. Tedd el. Évek óta hordom. A tiéd.

Nem tette el azonnal. Hajnali négy óra volt, a pirkadat, de főleg az utcai lámpák fénye egy pillanatra felszikrázott a jakutföldi gyémántokon.  Jakutföld. Ott éltem hét, nyolc, vagy talán tíz eszetendeje. Télen a fák fájdalmas roppanással törnek a fagyban. A süket, havas csendben nincs semmi. Nem mozog senki és semmi, csak túlél, mert a szibériai hideg felemészt minden erőt és meleget. Csak a gyémánt, az innen származó gyémánt szikráinak színe meleg. Az egyetlen meleg fény ezen az elhagyott tájon, ahol több, mint hárommillió négyzetkilométeren lakik kevesebb, mint egymillió ember. Nulla. Egész. Három. Tized. Ember. Egy egy kilométerszer egy kilométeres területen. Az azt jelenti, hogy átlagosan négy négyzetkilométerenként lakik egy ember, ami azt is jelenti, hogy nyolc négyzetkilométeren van kettő…kettő, aki egymásra találhat.

– Fülbevalók. Gyűrű mégsem lehet, hiszen te is…én is – teszem hozzá magyarázatul. Ékszert csak a már beteljesült szerelmünknek, feleségünknek veszünk. Esetleg a lányunknak. Házas embernek gyűrűt adni másik házas embernek tényleg ízléstelen, még ha a szeretőnk is volt és legalább egy szívcsücsöknyit a szerelmünk is maradt az illető.

-Működött volna – mondja egy árnyalatnyi daccal.

-Ideál volt, asszonyom, hogyan vehessem feleségül az ideálomat?[1]

Elmosolyodik a válaszon.

– Igen, így talán nem kell szembesülni a hétköznapok valóságával és a kiábrándultsággal. Miért nem a feleségednek adod?

-Mert neked vettem vagy hét, nyolc, talán tíz éve. Mindig oda akartam adni…de mindig elrontottad, akarom mondani megbántódtam, megsértődtem valamin, és inkább mégsem…Majdnem ma sem kaptad meg, amikor a szomszéd apukát emlegetted ábrándos szemekkel…de a képeslappal javítottál.

– Nem tudom, hogy elfogadhatom-e – mondja egy kicsit habozva. Nem kérdés, inkább csak egy kósza gondolat.

-A protokoll szerint mindenképpen – vigyorodom el – Csak akkor lenne helytelen, ha előtte nem szeretkeztünk volna. Akkor udvariatlan vásárlási szándék. Így meg ajándék annak, aki valami sokkal többel ajándékozott meg.

-Szép –teszi el a retiküljébe a dobozt.

-Te is az vagy.

De a búcsúzásnál jó nagy kört írt le a fejével, hogy a búcsúpuszi nehogy véletlenül a szájára kerüljön… pedig oda szántam.

Múlnak az évek, az évtizedek. A gyerekek nőnek. És koronavírus lesz. És az időseket, mint a legveszélyeztetettebb korosztályt arra kérik, nyomatékosan kérik, hogy csak meghatározott időben hagyják el a lakásaikat, és lehetőleg keveset találkozzanak fiatalokkal, ne csoportosuljanak. Hát ritkulnak a találkozások, ritkábban, vagy inkább egyáltalán nem jönnek a gyerekek, az unokák, A két egymás mellett lévő lakásba is ritkán jönnek a látogatók, az utódok – akik már maguk is felnőttek, saját családdal – az ajtó elé teszik le a szatyrokat az ennivalóval,  miegymással. Minden egyébre ott a skype, a facebook, az e.mail a telefon és a messenger.

Hatvan év körüli, nagyon szép pár ül a dombok között megbúvó betonrámpán. Karcsúak mindketten, az arcuk, karjuk napbarnított, a szemükben nyugodt mosoly. A rámpa régi, töredezett, a természet visszavette ami az övé, és most már a repedésekből még több virág, fű és cserje bújik elő, sőt, itt-ott kis fák is, hogy a beton csak nyomokban látszik. Gyönyörű. A férfi és a nő a lemenő Napot nézi. Az alkarjuk egymáshoz ér, éppen mielőtt lemegy a Nap. Boldogok. Boldogok a korona idején. Mi vagyunk azok.


[1] Krúdy Gyula: Hazugság az őszről

Szerelem a korona idején

Hatvan év körüli pár ül a dombok között megbúvó beton rakodórámpán. A terület valamikor lőtér volt és katonai gyakorlótér is, előtte és utána legelő, rét, erdő. A gránittömbök alatt talált titokzatos tárgyak bronzkori rítusokról suttognak. Pogányok tisztelték a köveket, a gránitban megtestesülő teremtő erőket. A betonrámpa töredezett, visszavette a természet. Már nem is tűnik idegennek a számtalan repedésből kinyúló virág, fű és cserje között. A nő és a férfi szép, mindketten napbarnítottak. Ha néha egymásra néznek, vagy egymáshoz érnek, lassan mozdulnak, és mintha az egész testük mosolyogna. Mi lóháton ballagunk lefelé, de megállunk, amikor megpillantjuk őket. Megy le a Nap, csend van, de a tücskök már éjjeli birodalmukról énekelnek. Ez az a nyár, amikor együtt vagyunk. Amikor nem csak legbelül, de a világ előtt is összetartozunk. Önkéntelenül érintjük meg a szárakat, talán nem is kellene, talán a lovak is megállnának maguktól, hogy ne törjék össze ezt a harmóniát, de a szép nő felénk fordul, mosolyogva köszön, majd a férfi is, és most már mi is részei lettünk a varázslatnak. A lovak elindulnak, közelebb léptetünk, váltunk néhány szót, aminek a jelentése nem a szótárban, csak a hangzásban, a dallamban van. A lassan, mosolyogva kimondott szavak azt jelentik, hogy nagyon szép ez az egész, és hogy mi is tudjuk értékelni a csodát. Olyan, mintha ők mi lennénk egy másik idősíkban, egy másik dimenzióban. Ők nyugszékeken ülnek, mi lovakon. Mi fiatalok vagyunk és szépek, ők idősek, szépek. Látjuk, hogy szerelmesek egymásba, és összetartoznak és ők is látják, hogy szerelemesek vagyunk egymásba és összetartozunk.

Hogy hogyan találkozott az életünk, és hogyan ment aztán el egymás mellett? Hatévesen már biztosan szerelmes voltam belé. Ő is belém. Az édesanyja feljött hozzánk – és mindent elrontva – nevetve elújságolta a szüleimnek. Ott lakott, ugyanabban a lépcsőházban, és ugyanabba az osztályba, a c-be is jártunk, mégis egy á-s vitte mindig a táskáját. Ő kopogott be hozzá reggelente, és együtt mentek az iskola felé.

Menekülni akart, éppúgy, ahogy én. Az apja alkoholista volt, vagy majdnem az, nem nagyon és nem agresszív módon, de stabilan. Az anyja tanárnő volt, egoista és önmegvalósító, egészen agresszív, de a társadalom által elfogadott módon. Az én apám nem volt alkoholista, csak majdnem. Sokszor jött haza részegen, és elveszítettem a bizalmam benne már egészen korán, amikor láttam, hogy a magabiztos mondatokat kétségbeesés és kilátástalanság követi. Anyám keményen tartotta össze a családot, amibe aztán teljesen kimerült és depressziós lett: minden emberben rosszindulatot feltételezve a négy fal között töltötte az életét.

Eszter felismerte, vagy talán mindig is tudta, ösztönösen tudta, ahogy én is, hogy nekünk tudnunk és tanulnunk kell. És tanultunk is és tudtunk is. De egy szép és okos nőnek vannak gyorsabb kitörési pontok: bár jogi és közgazdasági diplomája, és két nyelvvizsgája is volt, feleségül ment egy nála ostobább, de jóval gazdagabb fiúhoz, aki az anyja használtruha bizniszét vitte. Ez kitörés volt, kétségtelen kitörés, mert a kis lakásból egy nagy, medencés házba került. Én akkor még szóba sem jöhettem, mint kitörési pont: a fiúknál ez lassabb, éppen csak befejeztem a főiskolát, örültem, hogy hitellel tudtam venni egy panelt. Csak távolról szerettük egymást, hol dühösen egymásra, hol gyengéden nézve. De a feszültség ott volt. És persze, ahogy lennie kellett, jött a baba. Egy gyönyörű kislány.

És én is megházasodtam. Kitörési pont: egy közjegyző lányát vettem el, és nem lettek volna anyagi gondjaink, ha büszkeségből nem csak annyit engedek meg magamnak – s ezáltal magunknak –amit ki tudok fizetni. Így viszont sok értelme nem volt az egésznek. Nem volt gyerekünk. Hamar elváltunk.

És amikor néhány év múlva ők is elváltak, és mi összekerültünk, addigra megint fordulat jött. Én nem akartam, nem tudtam elképzelni, hogy más gyerekét neveljem. Pedig addigra én is kitörtem, vagy legalábbis kitörésben voltam. De ehhez az kellett, hogy külföldön dolgozzam. Ahová nem jött, nem jöhetett volna utánam, és ha utánam akart volna jönni, a gyereket nem engedte volna az apja, és így persze ő sem jött volna. Állítólag várt volna rám, de nekem a kitöréshez, a kitörés fenntartásához a külföldi fizetés kellett, az otthoni nem lett volna elég. Mint ahogy valószínűleg neki sem lett volna elég, amiből az otthoni fizetésemből nekünk futja. És így szép lassan elmentünk megint egymás mellett annak az egyetlen nyárnak az emlékével, amikor sokat lovagoltunk és szeretkeztünk. De én mégis hittem Florentino Arizának, mert mást nem tehettem, és tudtam, hogy van szerelem a kolera és az öregség idején is.

Hajnalban, az álmaimból legtöbbször úgy jelent meg, hogy meztelenül közeledik felém Rovinjban, a tengerparton, ott, ahol olyan kevesen járnak. A bőre fehér, az öle fekete, a szeme, a szürke szem azokkal a gyönyörű, avarszínű foltokkal egyenesen rám néz… nem takarja magát, csak jön nyugodtan felém. Tudtam, hogy szeret meztelenül napozni, fürdeni, és ő is tudta rólam, hogy én is. Aztán néha arról ábrándoztam, hogy már idősek vagyunk, hatvan körül, felnőttek a gyerekeink, és mi elváltan újra a régi utcánkban lakunk. Én megvettem a melletük lévő lakást, egy–egy szekrényt szerelünk a közös falra, és így élünk együtt, a rokonaink, gyerekeink, unokáink tudta nélkül. Egy életen át tartó diákszerelem.

És ma megint felhívtam. És felvette. És beszéltünk, és ez jó. És elmondta, hogy kedden és szerdán dolgozik, de féltizenkettő és egy között ne hívjam, mert hazamegy ebédelni.

Az utcából nagyon sokan járunk egy osztályba: az akkori legjobb barátom, Laci, Jancsika, Norbi, Tomi, Zsolt és persze ő, Eszter is. Meg még egy csomóan, de ők ások meg bések, szóval nem számítanak. Eszter minden reggel Petivel megy iskolába. Peti is ugyanabban a lépcsőházban lakik, mint mi. Többszörösen is idegesítő: egyrészt ő ás, mi meg cések vagyunk. Eszter is. Másrészt Peti egy pedálgép, aki az iskolatáskát is két vállon hordja, hogy el ne ferdüljön a gerince. Akkor is, amikor a szülei nem látják. Eszter okos, a legokosabb lány az osztályban, mindig kitűnő és szép is: az arca halvány, a szeme szürke, kis rozsdabarna foltokkal. Én is okos vagyok, de valahogy másképpen. Már nem vagyok annyira visszahúzódó, van bandám is, de valahogy mégis Jani a legmenőbb az osztályban. Persze neki könnyű: van egy nővére, így könnyebben szótért a lányokkal. Mintha a „Grease” – vagy ahogyan akkor hívtuk, a „Pomádé” – elevenedne meg. Jani és Eszter termesztésen összejönnek nyolcadik osztályban, az utolsó osztálykiránduláson, Egerben, hogy aztán menjen mindenki a maga útján: a lány a város akkor még elitnek számító gimnáziumába. A fiú egy közepesnél gyengébb építőipari szakközépiskolába, egy még annál is gyengébb főiskola érthetetlen okból diplomát adó szakmunkás képzésére, onnan pedig multinacionális vállalatok kő- és lélektörésébe, céges, de mégis autóban töltött hajnalokkal és éjszakákkal tarkított ingázásokba, amit igyekszik a maga humorával a kötelező trendnek megfelelően érdekes munkaként bemutatni az osztálytalálkozókon. De addig még sok az idő. Eszter most éppen belém szerelmes. Ezt onnan tudom, hogy az édesanyja feljön hozzánk és nevetve elmeséli anyukámnak. Természetesen úgy, hogy én is halljam. Megmerevedek. Vigyázzállásban hallgatom végig, nem tudom, miért. Hallgatom, ahogy az anyja – akkor még tanítónő – elront mindent. Mert persze nekem is tetszik, tetszik a lány. És szeretek is mellette lenni, az valahogy jó, meg jó az illata is…de szerelmesnek lenni, az ciki. Eleve nevesíteni ezt az egészet ciki. Nem tudok mit kezdeni vele, de amikor híre megy az osztályban, én kézzel-lábbal tiltakozom. Hülyék vagytok. Én nem vagyok szerelmes. Kibe? Ugyan már! És attól a pillanattól fogva kerülöm. És majd’ bele döglök.

Úgy mondta, hogy a kezébe akadt. Valamelyik nap a kezébe akadt az a képeslap, amit én küldtem neki, még gyerekkorunkban. A sokévtizedes osztálytalálkozónkon történt. Megdobbant a szívem, és jó volt…jó volt nagyon és majdnem azt is elfelejtettem, hogy egy perce még a szomszéd apukát emlegette mint ultimate jó pasit.

(Csak mellékesen, illetve pro domo: mint amikor azokat a furcsa képeket nézzük, ahol először csak foltok, pacák látszanak, aztán egy pillanat múlva, ahogy elkapja az agyunk a lényeget, megjelenik egy kép: úgy állt össze egyetlen, kicsit kesernyés ténnyé, hogy most éppen –nem is rövid ideje – a szomszéd apuka a szeretője. Értelmet, nyertek azok az elejtett szavakból összeálló információk, hogy a két család rendszeresen együtt nyaral, persze csak azért mert hasonló korúak a gyerekek. Értelmet nyert egy jó esztendővel korábbi mozdulat, amikor, a parkolóban beszélgettünk, és a szomszéd apuka – akivel soha azelőtt három szót nem váltottam – , otthagyva a garázs előtt csúnya kis feleségét hirtelen odajött, kicsit feldúltan. Túl közel volt hozzám, az aurámban volt. A birtokomat háborítod, jelezte a mozdulata. Mint ahogy igaz is volt, hiszen ott a parkolóban Eszter és én sokkal közelebb álltunk egymáshoz, mint az átlagos ismerősök. Úgy, mint akik között volt, van, vagy lesz valami. Szívesen megkérdeztem volna, hogy vele is megnézte-e azt a filmet arról, hogy mi történhet egyetlen éjszaka alatt, mielőtt felkel a Nap, de nem akartam bántani, megbántani benne a nőt.)

Valami villanhatott a szememben: a felsimerés, talán egy cseppnyi gúny is, mert Eszter hirtelen hozzátette az ultimate jópasihoz, hogy:

– Sajnos, azt mondják nagyon hűséges típus.

Nem szóltam, de éreztem, hogy kesernyés-gúnyos mosolyra húzódik a szám: Azt mondják, nagyon hűséges típus, ugye? Azaz te azt hiszed, hogy csak veled csalja a feleségét – fordítottam le magamban, majd hozzátettem – És persze ő is azt hiszi, hogy a férjeden kívül, ő volt, van, és lesz az egyetlen az életedben. Hogy is mondta Krúdy? Szegény nők, a szerelem a mindenük, az van az első helyen a gondolataikban, de hozzá kell tenni, hogy a második helyen mindjárt a divat jön. Nem szabad rájuk haragudni. Márpedig Krúdy ismerte a nőket. Mint mondtam, összeálltak a képek, és nem tudom, hogy ez a történet miért zavart jobban, mint az, hogy ismét férje van. De az egészből nekem igazán csak a képeslap számított. Az, hogy annak idején akkor mégis elküldtem, és az, hogy meg van neki még mindig. És hogy most megemlítette.

Azt a képeslapot talán nyolc-tíz évesen küldtem neki, a kiskamaszság zavaros elképzeléseivel a háttérben a „jöjjön rá, hogy kitől kapta, de mégse legyen egyértelmű” gondolati bázisán. Hogy miért ne legyen egyértelmű? Azért, hogy le tudjam tagadni, ha kinevet, ha megmutatja a barátnőinek, ha…ha…és ha… Ostoba védelmi feltételezések, hogy ne sérüljünk. Holott ugye kockázat nélkül nincs győzelem.

A kis kőoroszlános faluban csak egyetlen képeslap volt: csúnya, fekete-fehér, több lap, ami a falu több részletét ábrázolta, középen a falu nevével. Valami általam ismeretlen okból azt feltételeztem, hogy pontosan tudja Eszter is, hogy én itt szoktam nyaralni a nagymamámnál. Mint ahogyan én emlékeztem rá, hogy ő egy a Barbie babára emlékeztető, vicces nevű faluban nyaral, Pécs mellett. Így tudni fogja… így aztán első lépésben fehér szövegjavítóval kentem be a falu nevének összes betűjét. Így viszont nem is sejtheti… úgyhogy az első és utolsó betűről mégis lekapartam a festéket. Hogy…szóval, hogy ha akarja, akkor mégis tudja.

Aztán bélyeget akartam rá tenni, de eszembe jutott, hogy azt meg lepecsételik, és ott a pecséten a falu neve is. Ezért nagybátyám bélyeggyűjteményének számomra legszebb amerikai bélyegét próbáltam felragasztani a képeslapra, de az nyilván nem ragadt. Kénytelen voltam tűzőgéppel odatűzni, és csak akkor jutott eszembe, hogy erre is kerülhet pecsét, és hogy ezt az amerikai bélyeget a posta talán nem is kézbesíti, de egyrészt akkor már mindegy volt, másrészt…másrészt bélyeg kellett rá, mert…mert kellett rá, na.

Azt hiszem, elégedetten néztem az egyébként is csúnya, de így már végleg elrondított képeslapot. Aztán megcímeztem, megfordítottam, és ráírtam, amit rá akartam…és végül hosszas gondolkodás után feladtam – na nem a képeslapot, csak az elveimet – és odakanyarítottam a nevemet is. Személyesen dobtam be a postaládájukba, amikor már véget ért a nyaralás. És nem ér röhögni. Vagy inkább mégis ér. Aki kiröhög, az úgysem érti, hogy életem legbátrabb cselekedete volt, és ehhez képest az ejtőernyőzés, vagy a Kilimandzsáró megmászása csak közönséges hétköznapi unaloműzés.

Szóval meg van még neki a képeslap… amiről így utólag nem is voltam biztos, hogy eljuttattam hozzá. Arra pontosan emlékeztem, hogy megvettem, megcsináltam, de nem voltam benne biztos, hogy elég bátor voltam hozzá, hogy oda is adjam neki.

És akkor megint magabiztos lettem, és boldog és erős. Olyan, mint a srác a „Holt költőkben…”, amikor elmondja a verset a lánynak, akit szeret, és rohan vissza a többiekhez, akik megkérdezik, hogy és, mit mondott. Mire a válasz: „Kit érdekel? Lényeg, hogy elmondtam!”

Nyugodtan vártam a pillanatot, amíg eltávolodtunk kicsit a többiektől. Na, nem nagyon, csak 2-3 méterrel eléjük kerültünk, és a vállunk összeért. Akkor a zakóm zsebébe nyúltam, és úgy, hogy senki ne lássa, odaadtam neki a kis dobozt, amit már csaknem tíz éve hordtam magammal, ha esélyét láttam, hogy találkozunk.

-Mi ez? – kérdezte-

– Jakutföldi gyémánt. Tedd el. Évek óta hordom. A tiéd.

Nem tette el azonnal. Hajnali négy óra volt, a pirkadat, de főleg az utcai lámpák fénye egy pillanatra felszikrázott a jakutföldi gyémántokon.  Jakutföld. Ott éltem hét, nyolc, vagy talán tíz eszetendeje. Télen a fák fájdalmas roppanással törnek a fagyban. A süket, havas csendben nincs semmi. Nem mozog senki és semmi, csak túlél, mert a szibériai hideg felemészt minden erőt és meleget. Csak a gyémánt, az innen származó gyémánt szikráinak színe meleg. Az egyetlen meleg fény ezen az elhagyott tájon, ahol több, mint hárommillió négyzetkilométeren lakik kevesebb, mint egymillió ember. Nulla. Egész. Három. Tized. Ember. Egy egy kilométerszer egy kilométeres területen. Az azt jelenti, hogy átlagosan négy négyzetkilométerenként lakik egy ember, ami azt is jelenti, hogy nyolc négyzetkilométeren van kettő…kettő, aki egymásra találhat.

– Fülbevalók. Gyűrű mégsem lehet, hiszen te is…én is – teszem hozzá magyarázatul. Ékszert csak a már beteljesült szerelmünknek, feleségünknek veszünk. Esetleg a lányunknak. Házas embernek gyűrűt adni másik házas embernek tényleg ízléstelen, még ha a szeretőnk is volt és legalább egy szívcsücsöknyit a szerelmünk is maradt az illető.

-Működött volna – mondja egy árnyalatnyi daccal.

-Ideál volt, asszonyom, hogyan vehessem feleségül az ideálomat?[1]

Elmosolyodik a válaszon.

– Igen, így talán nem kell szembesülni a hétköznapok valóságával és a kiábrándultsággal. Miért nem a feleségednek adod?

-Mert neked vettem vagy hét, nyolc, talán tíz éve. Mindig oda akartam adni…de mindig elrontottad, akarom mondani megbántódtam, megsértődtem valamin, és inkább mégsem…Majdnem ma sem kaptad meg, amikor a szomszéd apukát emlegetted ábrándos szemekkel…de a képeslappal javítottál.

– Nem tudom, hogy elfogadhatom-e – mondja egy kicsit habozva. Nem kérdés, inkább csak egy kósza gondolat.

-A protokoll szerint mindenképpen – vigyorodom el – Csak akkor lenne helytelen, ha előtte nem szeretkeztünk volna. Akkor udvariatlan vásárlási szándék. Így meg ajándék annak, aki valami sokkal többel ajándékozott meg.

-Szép –teszi el a retiküljébe a dobozt.

-Te is az vagy.

De a búcsúzásnál jó nagy kört írt le a fejével, hogy a búcsúpuszi nehogy véletlenül a szájára kerüljön… pedig oda szántam.

Múlnak az évek, az évtizedek. A gyerekek nőnek. És koronavírus lesz. És az időseket, mint a legveszélyeztetettebb korosztályt arra kérik, nyomatékosan kérik, hogy csak meghatározott időben hagyják el a lakásaikat, és lehetőleg keveset találkozzanak fiatalokkal, ne csoportosuljanak. Hát ritkulnak a találkozások, ritkábban, vagy inkább egyáltalán nem jönnek a gyerekek, az unokák, A két egymás mellett lévő lakásba is ritkán jönnek a látogatók, az utódok – akik már maguk is felnőttek, saját családdal – az ajtó elé teszik le a szatyrokat az ennivalóval,  miegymással. Minden egyébre ott a skype, a facebook, az e.mail a telefon és a messenger.

Hatvan év körüli, nagyon szép pár ül a dombok között megbúvó betonrámpán. Karcsúak mindketten, az arcuk, karjuk napbarnított, a szemükben nyugodt mosoly. A rámpa régi, töredezett, a természet visszavette ami az övé, és most már a repedésekből még több virág, fű és cserje bújik elő, sőt, itt-ott kis fák is, hogy a beton csak nyomokban látszik. Gyönyörű. A férfi és a nő a lemenő Napot nézi. Az alkarjuk egymáshoz ér, éppen mielőtt lemegy a Nap. Boldogok. Boldogok a korona idején. Mi vagyunk azok.


[1] Krúdy Gyula: Hazugság az őszről