Szilveszter lévén szokásunkhoz híven az ezévi Vidor Fesztivál paródiaestjén elhangzott darabokból közlünk néhány verset. A Múzsák visszavágnak című paródaiest rendezőjétől, Karádi Zsolttól adjuk most közre Vajda Julianna, Szendrei Júlia, Csinszka valamint Dsida Ilonkájának fiktív verseit. Jó szórakozást és boldog új évet minden kedves olvasónknak!

Vajda Julianna kései válasza Csokonai Vitéz Mihálynak

Drága jó Vitézem,
Drága jó Mihály!
Sorsomat, ha nézem,
Szívem,  óh, be fáj!
Tirannus apámnak
Terve volt velem;
Jajja kél a számnak:
Hol vagy, szerelem?
Tudnod kell, hogy szerettelek,
Poétám, nagyon!
Karjaimba temettelek
Hűvös hajnalon.
Jázminos lugasban
Hallom verseid,
S szállnak a magasban
Drága perceink.

Óh, te áldott lélek,
Merre, merre vagy?
Rád gondolni félek:
Lelkem jégbe fagy.
Zúzmarás az ajkam,
Hóba hull szivem.
Csak nevetnek rajtam.
Nem szán senki sem.
Dunaalmás és Komárom –
Mindenem beteg.
Fakereskedő a párom:
Pénzünk rengeteg.
Lévai Istvánnak
Hitvese vagyok.
Férjem durva, álnok.
Kínjaim nagyok.

Emlékszel, poétám? –
Messze már a múlt.
Egy magányos sétán
Hogy bealkonyult,
Amikor a tóra
Fűzlevélke hullt,
S elfutott egy óra.
Elfutott a múlt.
Téjhabok közt megkerested
Anyajegyemet;
Emlékszem: izzott a tested,
S hívtál engemet,
Kértél feleségül,
Óh, te nincstelen!
S zord atyámra végül
Szállt a félelem.

Attól tartott: véled
Szegény leszek én.
Elpereg az élet,
S éhen veszek én.
Törvényt ült felettünk,
Árva kedvesem;
Áldozatok lettünk.
Menj, hív Debrecen!
Ott halj meg. A cívisváros
Temetője vár.
Nem röpít az örök táltos,
Mert lehúz a sár.
Hajad hó, nem ében,
Arcod szürke már.
Ermenonvillében
Rousseau árnya vár.

Én itt veszek, látod,
Atyám eltemet.
Régi jó világod
Végleg elveszett.
Verseid citálom,
Titkon, kedvesem.
A halálos ágyon
Egy leszel velem.
Nem vagyok már többé Lilla,
Júlianna csak.
Nincs szó, zene, nincs lágy trilla,
Szívemben, hacsak
Múltunkba nem nézek,
S könnyem hullni kész…
Hűlt családi fészek,
Ég veled, Vitéz!

Szendrey Júlia

Augusztus végén


Még nyílnak a völgyben a kerti virágok,
Még zöldel a nyárfa az ablak előtt,
De látom amottan a téli világot.
Már hó takará el a bérci tetőt.
Még ifju szivemben a láng heve éget,
Még benne merész ajakad szava száll;
De íme, az egykori szép feleséged
Lassan megemészti a szörnyü halál.

Elhull a virág, ahogy írtad, a versben.
Lehullok a földre, kicsinyke madár.
A rák lyukacsosra kirágja a testem –
Rám már csak a jéghideg éjszaka vár.
Óh, mondd, tetemed hova tűnt el a harcban?
Hol nyelt el a szent anyaföld? Hol a sír?
Látod, csupa jég, csupa hó ma az arcom.
A lelkem erőtlenül, egymaga sír.

Eldobtam, igen, el, az özvegyi fátyolt.
Lásd, büntet is érte keményen az ég.
Hisz hittem az álnok igéknek. Elég volt!
Szememben a szégyen alázata ég.
Óh, Sándorom! Óh, hova tűnt, hova, Koltó
Emléke, a drága, a szép, hova lett?
Számomra maradsz te a férj, meg a költő,
Kit Júlia, hidd el, örökre szeret!
                                          1868

Ilonka válasza Dsida Jenőnek


Jenőke, te szőke Jenőke!
Megáll az eszem! Komolyan!
Te miket hadoválsz nekem össze!
A józan eszed odavan.

Hogy én lefeküdtem a fűbe?
Nyíladozó ibolyák
között heverésztem a csendben?
(Hátamban a hűs csigolyák
úgy muzsikáltak, ahogy még
sohasem muzsikáltak ezek.)

És szőke Jenőke, te akkor
kezembe tevéd le kezed…

Jenőke, te szőke Jenőke,
sose volt ez az angyali kép!
A mezőn sohasem heverésztünk,
te meg én. Sose volt ez a rét!
Sose volt és jaj, sose lesz már,
mert prózai ok vagyon itt:
én megheverésztem a krónikus osztály
vérszagu vánkosait.

Elhull a virág, eliramlik,
eliramlik az életem ám.
Ilonka a sírba hanyatlik,
rövid élete alkonyatán.
Nincs líra. A vízbe lehajló
fűzgally muzsikája hideg.
A kórboncnok keze véres:
csupa csont, meg izom, meg ideg.

Beleim remekül kitekerve,
szétvágva tüdő, meg a máj.
A darabjaim összekeverve,
már semmi, de semmi se fáj.

Tudom én, te Jenő, mi vezérelt,
amikor született az a vers:
az volt, ugye, eszmei célod,
ne legyen az a vég csupa nyers,
csupa borzalom és csupa horror,
csupa rettenet és csupa sár.
Tudtad, hamarost tereád is
leskődik a ronda halál…

Ma már tudom én, hogy a szíved
pár évvel utána megáll.
Harmincegy esztendősen
ragadott el a fránya halál.

De a műben, szőke Jenőke,
a vízbe lehajlik a fűz.
Körülötte habzene hallszik,
a pillanat isteni, szűz.
Szerelmünk képe azóta
a szövegbe bezárva: talány;
hogyan is pusztultak el ők,
a szőke fiú, meg a lány.

Hát jó. Legyen úgy, hogy a fűzfa
behajlik a vízbe alant,
és süllyed a zöld, puha pázsit,
és süpped a dúsfüvü hant.
S amíg megölelsz, im, a versben,
siratnak rengetegen,
mert két piheként heverészünk
fényteli fellegeken.


Csinszka: Már vénülő…

Már vénülő kezeddel
fogod meg a kezemet.
mért vagyok én, istenem,
jaj, ennyire eszement.

Ifjúságom szépségét
rád miért pazaroltam?
fejem verem a falba,
mert ily ostoba voltam.

Már vénülő kezeddel
fogod meg a kezemet.
mért vagyok én, istenem,
jaj, ennyire eszement.

Rozzant alkoholista,
erőszakos vadállat.
Tennéd boldogtalanná
inkább a jó anyádat.

Már vénülő kezeddel
fogod meg a kezemet.
Vén borissza, mielőbb
látnám már a tetemed.