A híres almafa – amely a Kent virága nevet viseli – a mai napig ott áll Newton szülőháza előtt.
Megközelítőleg 400 esztendős, 1820-ban kidöntötte egy vihar, de csodával határos módon a fa újra kihajtott.
A kultikus fa utódai ma már számos híres egyetem és kutatóintézett előtt megtalálhatók.
Magjait még az űrbe is fellőtték, a 198 napos űrutazás után a visszahozott szemek kihajtottak.

                Óvatosan a fortyogó üst fölé hajolt, és elfújta a belőle felszálló mérges gőzt, az edény alján zöld massza sistergett gonoszul. Az anyag ezúttal sem engedelmeskedett. Az öröklét eszenciája továbbra is elrejtőzött az idősödő tudós elől, aki most beletúrt göndör, ősz hajába, mintha csak az összegubancolódott gondolatait akarná kiegyenesíteni.

– Nem működik – motyogta maga elé a szoba félhomályában, majd kipillantott az ablakon. A Hold mozdulatlanul trónolt az éjszakai égbolt tetején, és hogy miért pont ott pihent ekkor és nem másutt, azt egyedül neki köszönhette a mindenség. Newton rögzítette helyükre az égitesteket, igaz, az a Kepler nevű csillagász már előtte leírta a mozgásukat, de ő volt az, aki megmondta, miért és milyen törvények szerint teszik ezt. Newton ajándékozta meg a világot a mindent összetartó erővel, a gravitációval. Mégiscsak nagyobb tett megmondani valaminek a miértjét, mint megfigyelni egy egyszerű mozgásmintát – dörmögte magában, miközben kezébe vette kedvenc Bibliáját, és leült a kanapéjára. Bizonyosra vette, hogy a szentháromság merő összeesküvés az igaz hit ellen. Az egyház egyik csalárd hazugsága, amivel félrevezeti a jámbor hívőket. Isten egy, hogy is létezhetne három személyben – méltatlankodott, miközben felütötte a vaskos könyvet, hogy bizonyítékokat keressen elméletéhez.

                Sokan azzal vádolták, hogy éjszakánként aranyat csinál közönséges fémekből, de ez nem volt igaz, Newtont teljesen hidegen hagyta az arany, ő azt az eszenciát akarta megtalálni, amivel minden mindenné átalakítható. Isten leheletét kereste a fémben, a hűvös párát, amit, ha ellop, örökéletű lesz. Negyven hosszú éve törte magát, de mindhiába. A világ olyan volt számára, mint egy egyszerű, ámbár sok összetevős matematikai egyenlet, az egymásba illeszkedő számok azonban semmit nem árultak el a mindent egybetartó erő igazi lényegéről.

                A történet 1666-ban kezdődött, amikor az ördög úgy bujkált a hónapok között, akár Lilitu, a démon, az édenkert fái alatt. A pestis mint egy penészes kenyérdarabot rágta Európát, az ember pedig hullott, akár a morzsa. London lángokban állt, a papok az utolsó ítéletről szónokoltak, az egyszeri emberek pedig bizonyosra vették, hogy immár küszöbön a világvége. Newton, bár erről koránt sem így vélekedett, mégis hazamenekült szülőfalujába, hogy ott vészelje át a viharos időket, és véletlenül se kapja el a gyilkos betegséget, ami már a fél országot feketére színezte. Mint a nagy bajok idején általában, méreg és harag feleselt egymással a városok utcáin, de a kicsiny szülőfalu, Woolsthorpe Manor olyan volt ebben a zűrzavaros ingoványban akár a béke szigete, ahol a gyenge idegzetű Isaac végre kipihenhette magát.

                Egy nap kedvenc almafája alatt üldögélt, és Bibliáját lapozgatva azt próbálta megfejteni a sorok rejtett üzenetéből, hogy mikorra várható az igazi világvége. Biztosan tudta, hogy nem most, hogy a kint tomboló pestis nem az apokalipszis négy lovasának egyike. A sárga paripán nem a dögvész, hanem a tudomány ül majd, és legelöl vágtat, kissé lemaradva tőle pedig az éhínség, a harag és a háború hátasai követik. Ezt már megfejtette a Jelenések homályos soraiból. „És látám, és ímé egy sárgaszínű ló; és a ki rajta üle, annak a neve halál, és a pokol követi vala azt; és adaték azoknak hatalom a földnek negyedrészén, hogy öljenek fegyverrel és éhséggel és halállal és a földnek fenevadai által.” De vajon hány emberöltő, míg a világnak vége lesz? Összevetve a próféciákat, annyit sikerült kibogoznia, hogy 2050 előtt bizonyosan nem, de hogy mikor, arra nem tudott rájönni. Betegesen félt a kudarctól, jóllehet bibliai témájú fejtegetéseit nem ezért, hanem egyházellenessége miatt nem publikálta, sok mindenben máshogy vélekedett az igaz hitről, mint ahogy azt a jámbor papok prédikálták. Aztán ahogy így üldögélt, és az árnyak kezdtek hosszúra nyúlni, hirtelen mintha csak parancsszót hallana a természet, minden elcsendesedett körülötte. Némaság borult a világra, majd apró sercenést hallott, a következő pillanatban pedig egy alma pottyant le elé a fáról. Piros volt, kövér és gömbölyű, nem úgy, mint a többi satnya társa  – állapította meg Isaac az ágak közé pillantva.

– Íme, a kísértés ismét tökéletes formát ölt –  dünnyögte a mélyen hívő tudós, majd óvatosan az almáért nyúlt, és egy darabig csak nézegette a gyümölcsöt, amely úgy lüktetetett a tenyerében, akár egy kismadár teste. Tudta ő jól, hogy ez a gyönyörű alma nem véletlenül hullott az orra elé, Lilitu, a démon szakította le neki, aki Évát is megkísértette kígyó képében a Paradicsomban. Ismét a magasba pillantott, és mintha egy pikkelyes zöld testet látott volna elsurranni az ágak között. Egy darabig tanakodott, majd hangosan, mintha csak egy színdarabban lenne, megszólalt:

– Legyen hát, állok elébe a kísértésnek! – Majd félve bár, de határozottan beleharapott az almába, számolva azzal az eshetőséggel is, hogy ez lesz az utolsó falat a szájában.

Miután lenyelte az almát, Newton gondolatai egyszerre világosak lettek, mint aki hirtelen meglátja azt, amit már hosszú ideje figyel.

– Az erő, ami ezt az almát a föld felé vonzotta, az az erő tartja pályájukon a bolygókat is – mondta ki megkönnyebbülve, szinte már nevetve az ideát, majd elgondolkodva ismét a különös gyümölcsöt vizslatta. – Nem fogom tudni kiszámolni, előbb új matematikát kell alkotnom, olyan kalkulust, ami érti a maximumot, csak így lehet kiszámolni a mozgó matériát – töprengett immár magában, majd hírtelen, rá jellemző módon, éktelen düh fogta el.

– Becsaptak, rászedtek! – kiáltotta el magát, és haragjában messze hajította a gonosz gyümölcsöt. – Én téged akartalak megérteni Uram, nem ezt! – legyintett fáradtan a Hold felé.

Aztán, ahogy az lenni szokott, amilyen hirtelen jött, olyan gyorsan el is párolgott a dühe, helyét pedig valami egészen más vette át. Valamiféle jóleső bizsergést érzett, nem olyat, amit a mindent elsöprő szerelem vált ki az emberben, de olyat mindenképpen, amit egy könnyű, csinos nőcske látványa ébreszt fel a férfiban. Pontosan ki fogja számolni az égitestek geometriáját, hogy megfejtse a törvényt, amelyet Isten alkotott meg. Így, ha Istenhez nem is, de legalább teremtésének egy mozzanatához közelebb kerülhet.

– Még hogy a három az egy – emelte meg ismét a hangját, majd mélyen belebámult a sötétbe, mintha csak azt a hosszú utat firtatná tekintetével, amit be kell még járnia.

                Newton új matematikát alkotott hát, majd nekiadta a világnak a gravitációt, és ünnepelt tudós lett. Időközben a pestis visszavonult, és a perlekedő világ sem szűnt meg létezni. Negyven év, ennyi idő telt el, az isteni esszenciához azonban nem jutott közelebb, Lilitu csábítása csupán arra volt elegendő, hogy megértse a világ hasztalan törvényeit. Aztán azon a bizonyos estén, miközben kanapéján ülve lapozgatta a Bibliáját, és a szentháromság mibenlétén morfondírozott, mintegy a semmiből egy csoffadt, csúf alma gurult a lába elé. Nem kiáltotta el magát, és a díványról sem pattant fel, de olyan jeges félelem fogta el, mint amilyen soha korábban. Ezúttal ugyanis nemcsak sejtette, de bizonyosan tudta, hogy itt van, itt, az ő házában. Inkább bújt volna egy pestises gödörbe, mint hogy találkozzon azzal, aki a szobájában várakozik valahol, és ki tudja, milyen régóta figyeli már minden mozdulatát.

                Az idő végtelennek tűnt, de nem történt semmi, a gyertyák nyugodtan lobogtak a mécsesekben, egy kövér pók pedig a sarokban bíbelődött a hálójával, úgy tűnt, nincs egyéb dolga, unottan tökéletesítette azt, ami már régóta készen volt. Aztán, mintha a világ legtermészetesebb dolga volna, a poros szekrény mögül egy gyönyörű arcú nő lépett elő, kinek hajában úgy tűnt, zöld kígyók tekeregnek. Finom, hosszú ujjai voltak, melyeket most végighúzott a barna, gótikus faragásokkal díszített szekrényen, miközben teljes alakja megjelent a szobában.

– Mindent belep a por, Isaac, hogyan keresheted az örök élet titkát a mulandóság ketrecében?

Newton, ijedtsége dacára sértődött lett és dühös, akár egy kisgyerek. Válasz helyett mintegy magának dörmögte csupán:

– Hol másutt kereshetném?

                 Lilitu odalépett a szoba közepén álló asztalhoz, és két ujja közé csíptetve felvette a rajta heverő papirost, mintha csak attól félne, hogy megégeti az iromány.

– Egérfogót készítettem vasárnap, pitét sütöttem vasárnap, kívánom és remélem egyesek halálát, ettem egy almát a templomban – olvasta mosolyogva a sorokat –, mennyi bűn, Isaac, mennyi sok rosszaság, és megint egy alma, nem félsz, hogy a pokolra jutsz?

– Miért jöttél, démon, hogy odavigyél? – emelte meg remegő hangját Newton, de Lilitu mintha meg sem halotta volna.

– Nyíltan számra vettem Isten nevét – olvasta fel az utolsó sort is, majd összegyűrte és a sarokba hajította a papirost, ami egyenesen átrepült a pók hálóján, darabokra szakítva azt.

– Ne törd magad, Isaac, nem fejthetted meg a titkot. Akkor régen, azon a csodás őszi napon, az az alma egyszerűen csak leesett a fáról, nem én kínáltam fel neked, nem a tudás gyümölcsébe haraptál – mondta kedves, már-már anyáskodó hangon, majd lehajolt a fonnyadt almáért, és felemelte. – A tudás fájának gyümölcse ez, amit most a kezemben tartok – azzal Isaac felé tolta az almát, ami hideg rémülettel töltötte el a tudóst, mégis vágyott rá, mint korábban semmire.

Lilitu arcába nézett, kinek hajában úgy tekeregtek a kígyók, mintha most készülnének nászukat megülni. Mennyi mindent megérthettem volna – gondolta, miközben a szépséges démont nézte –, mennyi tudás, az enyém lehetett volna mind, én, balga, majdnem azt hittem, rájöttem valamire, holott számokkal bíbelődtem csupán. Miért most, amikor mindjárt itt a vég…

– Ha elveszed, nem kell, hogy vége legyen  – szakította félbe a magában tépelődő Newtont Lilitu.

– Miért én, miért nekem akarod adni az almát? – kérdezte a tudós, miközben visszahúzta lassan közelítő kezét a gyümölcstől.

– Más nem érdemes rá.

– Mi lesz a büntetésem, ha elveszem, a lelkemet akarod, démon?

– Nem kérek az almáért semmit cserébe, a büntetésed a tudás lesz, amit kapsz. De nem érek rá vesződni veled itt egész nap – emelte meg a hangját –, van egyéb dolgom is. Csupán megsajnáltalak, hogy vénségedre is ily kitartóan keresed üstjeid mélyén azt, amiről tudod, nem lelheted meg soha – és fintorogva az immár kihűlt zöld löttyre pillantott.

– Leteszem az asztalra, ha akarsz, belekóstolsz, ha akarod, eldobod, gondolkodni éjfélig van időd.  – Isten veled Isaac – mondta Lilitu, a démon, majd cirkulust rajzolt a levegőbe, és eltűnt, mintha ott se lett volna.

– Isten veled – ismételte meg Newton a szavakat, majd eszelős hangon kacagni kezdett –, ha tudnák a jámbor papok, hogyan köszöngetnek az ősi démonok…

A homlokán kidagadtak az erek, belemarkolt ősz hajába, mintha csak ki akarná tépni a szálakat, olyan erősen, hogy bütykei egészen elfehéredtek. Newton szenvedett, szenvedett, mint soha korábban, a hirtelen rátörő fejfájás szinte már elviselhetetlen volt. Oldalra pillantott, tudata félhomályán át látta, hogy a szerencsétlen pók a sarokban saját hálójának maradékába gabalyodott. A fonatban keletkezett hirtelen hiány átrendezte az általa létrehozott és addig ismert teret. Két lába a megmaradt háló alját fogta, míg a többi a semmi felett kalimpált – láthatólag képtelen volt elengedni művének maradékát.

– Az egyetlen az egy, és nem három – üvöltött fel hirtelen a gyötrelemtől Isaac, és végre megkönnyebbült.

Az asztalhoz csoszogott, bal lába alig engedelmeskedett neki. Oly szépnek és szomorúnak tűnt szemében a csoffadt alma, akár egy későn jött szerelem. Elvette az asztalról, majd ásót ragadott. Bőven éjszaka volt már, de a Hold kerekedett, mintha csak a semminek kívánna pöffeszkedni, elegendő fényt szórva ezzel Newton kertjére és a közepén magasodó fára. Isaac mindenre emlékezett, ami valaha történt vele, így a fonnyadt gyümölcsöt is pontosan oda ásta el, ahová 40 évvel korábban az a másik leesett.