Halmosi Sándor Napszálkák című kötetéről

Forró szúrások a bőr alatt. Halmosi Sándor Napszálkák című kötete a lélek belső világát kapcsolja össze az olvasó világával, alámerül a kérdésekben, amelyek egyidősek az emberiséggel és mégis képes ezeket újraértelmezni, a maguk jelenvalóságában megélni őket. A kötet négy nagyobb tematikai egységre bomlik, amely vissza-visszaköszönő ismerős szóképekkel, és egyedi versbeszéddel fognak minket végigvezetni a hit és a gondviselés problémakörén.          

            A kötetet egy Pilinszkytől vett idézet alapozza meg, ami előrevetít egyfajta szembenéző aktust is a versbeszélő részéről. A lírai gyűjtemény darabjai felkavaróak, de nem a szó hagyományos értelmében, ez nem az önmagával háborúban álló ember nyugtalansága, vagy a 21. századba belevetett ember magányossága. Itt nagyon erős a gondviselő jelenlét tematizálása, amely gyakran megpróbáltatások, erőpróbák, az egymáshoz való odafordulás formájában ölt testet. A költő nem harcol, a költő figyel. Ez az elmélyült belső figyelem, a lélek csendessége jellemzi a kötet verseit. Azonban ez nem passzív szerep, hanem egy érzelmekkel teli elfogadás és megnyugvásos állapot. Mit jelent hinni? Hogyan lehet szólni erről a hitről, Istenről a mai világban?  Hogyan adhatjuk az életünket valaki más kezébe teljes bizalommal? A versek ezeket a kérdéseket járják körül, hol alámerülve a lélek apró rezdüléseibe, hol a nagyon is hétköznapi valóságból szólva. Összekapcsolódik test és szellem, az érintés nyelvén nyilvánul meg a transzcendencia, az érzékeinken keresztül egy gondviselő Isten szól hozzánk. Ugyanakkor egyfajta elrugaszkodás is jellemzi a költőt, a testből való kilépés, a felfoghatatlanhoz való nyugodt közelítés. A két sík egybefonódik, angyalok járnak köztünk, az ember befelé fordul, a saját lelkét kezdi el megismerni.

„Mert a világot a szépség fogja megváltani.
Vagy a fény a szemedben.
Vagy a maradéka.”

A kötetben erősek az intertextuális utalások, a nyelv befogad, elfogad és közvetítő közeggé lép elő. A verseket aláfestik a bibliai motívumok, mint a teremtés, a bűnbeesés, a kegyelem állapota, az angyalok őrködése. Ezek keverednek és meglehetősen furcsa egyedi világot alkotnak a különböző matematikai és fizikai fogalmakkal (halmazok, molekula, vákuum stb.)

„Ha mindenben ott van, akkor mindenben
ott van. A szeretetben és a gyűlöletben,
a bántásban és a megbocsátásban,
és közte is, az átmenet nélküli átmenetben,
mindenütt. Matematikailag úgy mondanánk,
sűrű a létezésben.”

A megtisztulás folyamata, az ima itt mindennapi megváltássá válik, amely hol könnyebb, hol nehezebb, de az mindig fontos, hogy ismerni kell hozzá önmagunkat. A kötet címadó nagyobb tematikus egységében a legtöbb a kulturális áthallás, szembe találkozhatunk benne a világ hitének alappilléreivel. A Napszálkák sajátos teremtés-újraértelmezése szomorú képet fest az emberről, nem magasztal fel minket, mint a teremtés koronáit, ez nem a Biblia dicsőséges pátosza. Ez a mindennapi ember embervolta. Visszaköszön a lapokon Szabó Lőrinc, Csontváry és Márai alakja, a görög drámák, a purgatórium. Az egyik talán leghangsúlyosabban visszatérő elem a Védák egyik korszakának, a Kali-jugának a megidézése. Ez az utolsó a hindu világkorszakok közül, a démon kora, ahol elharapózik a lelki sötétség, az erőszak és a képmutatás. A hasonlóság nem is lehetne feltűnőbb, a költő fájdalommal szemléli a mai világ szakrális elhagyatottságát, de a belső világban épen őrzi a hitet.

„Mint a megváltás. Mint a bűnök
áztatta kádban az öngyilkosok tekintete.”

Az erkölcsileg züllött, haszonszerzésre és betegségekre épülő korszak nem töri meg a versbeszélőt. Hisz az emberben, a lehető legjobb emberben, aki befelé fordul és őszintén beszél, mert már nem képes a hazugságra. Nem lehet szétszedni és azonosítani a részeket, amik azzá tesznek minket, akik vagyunk. A napszálkát nem kihúzni, inkább védeni kell, még akkor is, ha éget. A szövegekben újra és újra megidéződik Krisztus alakja, aki emberi teste által újabb hidat képez az ember és a szakralitás között. A maga emberségében, a fájdalmak közt feláll és továbbmegy, ugyanúgy, ahogy a hétköznapi embernek kell mindennapi harcaiban.

„Elestél, mert hittél.
Felálltál, mert elvesztetted a hitedet.
Most itt állsz ebben az ájult tavaszban,
És paskol, mosdat, lecsorog.
Szellőszárít.”

A kegyelem állapota egyszerre nyugvópont és küzdelem, „nulla mértékű” hely, ahol az ember fáradt, akárcsak Jób, mivel a jóban nemcsak megnyugodni kell, hanem szembe is kell szállni a kísértésekkel.

„És odadob megint az ördögnek
Maga helyett.
Érted.”

A kötet utolsó nagy tematikus egysége, az Omszk felett az ég a jelenről beszél, megidézi a kortársakat (Turczi István, Demény Péter). A versnyelv lassan feloldódik, a kötetet eddig aláfestő modern háttérzaj főszerepet kap. A jelen tangót jár a Sátánnal, az emberrel, miközben a Beatles Yellow submarine című száma recseg a rádióból. Van itt zombiapokalipszis, gif, lájk, hastag és patchwork, amelyek összekapcsolják a költő és olvasó belső világát egymással. A kötet utolsó elkülönülő verse, a Karantén egyfajta végső kiáradás, de nem a negatív értelemben.

Mit mondhat el a költő, mint mondhat a vers a hitről? Lehet-e szólni a kimondhatatlanul erős jelenlétről, amelyről mégsem lehet szólni igazán? Halmosi Sándor kötetét a megnyugvás jellemzi, az ember és a hit kapcsolata kerül a középpontba. Hallgatni és mégis szólni, ez a versek vezérmotívuma. „Angyalsűrű” alámerülés a kötet, mindenkinek ajánlom, aki gondolkodik Istenről, emberről vagy önmagáról.