A vízbe bámulok. A testet és a langyos vizet, ahogy körülveszi. A térdek két kis csúcsos szigetként emelkednek ki, a lábszárak vonala torzul, a lábfejeké korralként remeg a ringó vízben. Mozdulatlan vagyok.
Nem tudom, mióta vagyok itt. Képtelen vagyok számok szerint élni, untalan ellenőrzöm napközben, mennyi az idő, másképp nem megy. Ritkán kések, mégis az az érzésem, hogy elmúlt minden, ami elmúlhatott. Időre szállítom ezt a testet, épp ahova kell, precízen, mint egy kézbesítendő csomagot, amelyről a surlódások lekoptatják a feladó azonosítóját, amelynek egyre foszlik az üdvözlőkártyát rögzítő madzagja.
Érzem, ahogy a víz feláztatja a testre ragadt koszt, ahogy elvegyül a vízzel, hogy már nem rajta, körülütte van. Egyre könnyebb a test, ahogy megszabadul a hétköznapok hordalékától: apró fekete és barna szemcséktől, szőrszálaktól, lúgtól, savtól és körömkosztól. Ezt szeretem a nap végében. Azt, hogy lopva elkezdődik, és eljátszok a gondolattal, befejeződik-e végleg. Nem kérdezi senki, mi történt velem, merre jártam, hogy éreztem magam. Nincs aki kérdezné, nincs aki válaszolna. Nem szeretnék visszamenni, de holnapra kihűl ez a vágy, pontosabban ez a vágytalanság, és visszamegyek megszokásból. Megszokásból elkészítem a testet, és hagyom, hogy a hétköznapok betemessék: ébredés, fogmosás, öltözés, kávé és cigi, tömegközlekedés, munka, ebéd, munka, vásárlás, haza, cigi, vacsora, fogmosás. Mindezt egyedül. Egyedül ezért a testért, hogy a nap végén a kádban nyugodjon, hogy emlékeztessen.
Már nem csak könnyűnek, üresnek is érzem magam. Egy ázó test, melyhez már senki sem nyúl, nincs több a kádban. Öregszik, de még nem elég asszott, hogy öreg legyen. A mellek megereszkedtek, a lábak foltosak és eresek, a karokon megbarnultak a szeplők és anyajegyek, a kézfejeken ráncosra ázott a hidegtől kivörösödött bőr, a csípős érzést már megszoktam.
Nélküled nézem ezt a testet, majdnem olyan rezzenéstelenül, mint mikor szex után karikákat rajzoltál az ujjaddal a köldök köré, miközben a fejed a lábak közt pihent. Éreztem a szuszogásod a bőrön, emlékszem, a borostád összekapaszkodott a vénuszdomb borostájával. Mióta nem vagy, nem szőrtelenítek. Nem akarok. Nem akarom látni. Néha úgy érzem, mintha csak az emléked volnék, mintha az nézné most ezt a testet, nézné, mi maradt magára a hiányoddal.