Gyerekkoromban gyakran hallgattam az öregek történeteit a háborúról, a bombázásokról, az elsötétítésről, a kijárási tilalomról, a félelemről, a légópincék menedékében vacogó rettegésről. Majd láttam mindezt filmekben, könyvekben, és boldog voltam, hogy a sorsom megkímélt ezektől a borzalmaktól.

Aztán berobbant az életünkbe egy világjárványt eredményező pimasz vírus, s bár a pandémia nem hasonlítható a háborús gyötrelmekhez, de a félelmektől mentes, laza hétköznapok kényelméhez szokott embert mégis megrendítette és kibillentette egyensúlyából.

A karantén heteiben megélt változásokat, szorongásainkat, hullámokban felszínre szökő reményeinket, csalódásainkat, kiszolgáltatottságunkat igyekezett megragadni Jenei Gyula és Verebes György, akik egymással párhuzamban – de egymástól függetlenül – versben és grafikában vázolták fel, rajzolták meg azt a traumát, amit valamilyen formában mindannyian átélni kényszerültünk.

A kötet címe (Légszomj) tökéletesen ábrázolja azt a kiszolgáltatottságot, ami ezt a megváltozott világot jellemezte.

Az első napok jegyzetverseiben még fel-feltűnik a belénk szivárgó félelmet és kétségbeesést legyűrni és a görcsöket oldani próbáló nevetés. Egy idő után azonban nyoma vész. Az egyik napról a másikra megváltozó életrend fura, szokatlan, olykor mulatságos képzeteket szült, amelyekkel szembesülve valóban komikusnak ható pillanatok tanúi lehettünk: „s viccelve ragoztuk, milyenek is az emberek, / mennyire pánikolnak. / azon is nevettem, hogy elképzeltem őt, / hogy tolja a bevásárlókocsit, / beáll a pénztárhoz a feleségével, / ám ha valaki tüsszent, / az ő arca, az ő arcuk is bezár” – írja Jenei Gyula (Első nap / 03. 11.), majd így folytatja: „talán ismerősöm is elképzelte magát / vagy engem, / vagy mindhármunkat, / mert egyre önfeledtebben nevettünk, / egyre harsányabb derűvel, / míg végül azt sem tudtuk, / ki kit képzel el, / csak hogy lepkeként verdes bennünk / a szorongás”. 

A rútul betolakodó aggodalom egysíkúvá tette az életet. Eltűnt a könnyedség, a vidámság, a szabadság áhítata. Szinte megfagyott az élet. Az érdeklődés tere is egyre szűkebbé vált: „szinte csak a járványról ejtünk szót, / … minden témánk / onnan indul és oda fut” (Harmadik nap / 03. 13.). Elmaradtak a személyes találkozások, egyre inkább a virtuális tér lett a kitekintés egyetlen forrása. De itt is nyomasztó az egyhangúság: „nézem az elektronikus sajtót, / sehol egy jó kis földrengés, / repülőgép-katasztrófa, / katonai puccs, sportbotrány, / de még egy gyerekgyilkosság / vagy / gasztronómiai guiness-rekord sem keveredik elém, / csak a járvány összevissza adatolt tényei” (harmincegyedik nap / 04. 10.).

A közösségi portálok „véleménydivat”-ja felerősödik. Tömegével érkeznek a rémisztőbbnél rémisztőbb hírek és álhírek. Már önmagát sem úgy látja az ember, ahogyan korábban. Minden változásra utaló jel a betegségtudatot erősíti, és rettegéssel tölti el: „este fölszaladtam a pláza lépcsőjén, / s mire fölértem, ziháltam, / alig kaptam levegőt. / ajaj!” (Negyedik nap – 03. 14.). Mindenki tüneteket kutat. Szinte észrevétlenül válunk hipochonderré.

Jenei Gyula megpróbált egy élhető ritmust vinni a mindennapokba, amik kiszakítják ebből a monotóniából, de a környezet nem engedi. A természetben tett magányos séták sem oldják a gyötrő érzést, hisz még a gát magasából is önkéntelenül az elkülönített betegeket rejtő kórházat figyeli (negyvenharmadik nap / 04. 22.), s ezzel a gondolatai is visszaterelődnek abba a mederbe, amiből pedig szabadulni szeretne. Ez az a pont, amikor valóban kezd elfogyni a levegő…

Már nem csupán a kézfogások maradnak el egy véletlen találkozás alkalmával, hanem magát a találkozást is kerüljük. Keserű szívvel gondol a költő is a pillanatra, amikor egy ismerőse halálhíréről értesült. Lett volna rá alkalom, de nem hívta fel, nem írt neki. Visszaemlékszik az utolsó találkozásukra: „s ahogy lenni szokott, / siettem épp, / vagy nem siettem, az is lehet, / csak nem volt kedvem megállni, / már nem tudom, / szóval elmentünk egymás mellett, / köztünk két fasor, / kövesút, / talán nem is vett észre. / mindegy már. / akkor is az volt” (negyvenedik nap / 04. 19.).

Be kell látnunk, igaza van, hisz „milyen lényegeset is mondhat, / aki még benne van az életben, / a halálra készülőnek” (Tizenhetedik nap / 03. 27.).

A halálhírek ezekben a napokban szinte körbe bástyázták az életet, hiába próbálta a költő száműzni a „betegségtől, a haláltól való szorongást” (harmincharmadik nap / 04. 12.).

Mindemellett azonban van pozitív hozadéka is a járványnak és a karanténhelyzetnek. Jenei ezt így összegzi: „rendszeresebb lett minden, / a gyaloglások, a sport. / esténként többet olvasok, / s mióta nem a telefon hangjára ébredek, / azóta többet álmodom, / s ha reggelente visszaalszom, / néha még az álmom folytatását is megtudom” (harminchatodik nap / 04. 15.).

Ellentmondásos érzés tölti el, amikor azt tapasztalja, hogy a költészet napjához közeledve mindenki a világhálón csüng, és verset mond figyelemelterelés gyanánt. Ez már túl tömény, csaknem émelyítő. Szinte fáj, amikor a jóból „túltermelés mutatkozik.” Hiszen ez a fajta „tömegesítés” csupán látszatot eredményez, felületi kezelést. Ezt támasztja alá a maga által készített versvideóhoz fűzött megjegyzése: „talán a lájkolók közül is belehallgatnak / egyen-ketten” (harmincegyedik nap / 04. 10.).

A járvány sok mindent átírt, számtalan dolog átértékelődött. Megváltoztak a tétek, már nem ugyanaz a fontos, mint ami tegnap volt. Más lett a zaj, és más lett a csönd is. De vajon más lett-e az ember? Jenei Gyula erre így válaszol: „az elején sokan mondogatták, divat volt mondogatni: / a járvány után nemcsak más, / de jobb lesz a világ. / emberibb. / mintha lehetne mérni a jóságot mérlegen vagy centivel. / pedig a görögöktől is tudhatjuk, az ember nem jó, / csak csodálatos. / más fordításban: a sok szörnyű csodafajzat között / a legszörnyebb” (kétszázharminchetedik nap / 11. 02.).

A Ratkó-féle Antigoné-fordítás mindent elmond az ember természetéről. A jelenünkről is. Mert mai világunkat összevetve a százegynéhány évvel ezelőtti nagy háborúba induló katonavonatok után integetők bizonytalanságával, a háború kiszámíthatatlan borzalmaival, veszteségeivel, az akkori alkalmazkodási kényszerekkel, azt látjuk, hogy a mai kor embere még mindig nem okult az évszázadok tapasztalatából, és képtelen helyesen értékelni földi létének tétjeit.

Ezt sugallják a kötetet díszítő Verebes György-rajzok is. A szakadások, a távolodások – a csupa arctalanság és alaktalanság. És ezt erősíti a lent és fent, a kicsi és a nagy egyensúlytalanságot és félelmet ébresztő ábrázolása, vagy a lentről a magasba vágyó, homályba vesző félalak (67-68.o.) is. De a legmegrendítőbb talán a 43-44. oldali rajz-pár, ahol nem karjába veszi, nem átöleli a gyermeket, hanem elejtésre készen lógatja az ujjai között.

A kérdés persze ott bujkál továbbra is: kik vagyunk? A 8. oldal arctalanságba rejtőző figurája egy emberi arcot tart a kezében – mintha az csupán egy maszk lenne. Hány traumán kell még átesnünk, hogy az ember levenni kényszerüljön álarcait?

Jenei Gyula: Légszomj (versek – Verebes György grafikáival)

(Eső könyvek, Szolnoki Művészeti Egyesület – Szolnok, 2020)