Járóreflex

Nem ismertelek, de láttalak meztelenül
felakasztani magad
az erkélyre karácsonykor.
Túl sokáig nézett égősorból
megmaradt fényfoltok –
néha így villan be, ahogy kapálódzol
lábaddal a talajért, mint csecsemő,
mielőtt földre rakják.
Mikor apám leszedte tested a kötélről,
az ölelés ereje kipréselte belőled
a tüdődben még bent rekedt levegőt,
mint utolsó, elalvás előtti hányást részegen.
Talán azt hiszed, másoknak
ez az utolsó emléke rólad –
nekem te voltál az első.

Torpedó

lekapcsoltak a parton valamit.
épp csak annyira égett egy lámpa,
akár szúnyogon elnyomott cigi.
várta, hogy lerúgják a Dunába.

a vízen kajakoznak a fények,
és minden így teljes, ahogyan van.
egyedül én vagyok untig kevés,
megállt, felgyűlt szél az ablakokban.

a Duna mosószeres vizét
ölelem, mint egy felmosóvödör.
kövekre fordult motorcsónakon
megrepedt visszapillantótükör –

csak előrefelé tudok nézni,
de látom, ami mögöttem még szép.
vizsgálom az ég széttört csontjait,
mint egy koponya kék röntgenképét.

krokodil gyomorsav

ahogy a telihold hazudja
a fűcsomók szálait éjszaka ezüstre
most én is csak hazudni tudnék
ne nézz rám
a szem a lélek trükkje

a levegővel játszom
letüdőzök 4 liter esőillatú boldogságot
csak azért hogy az arcod a mellkasomon
egy kicsit közelebb kerülhessen
az ajkaimhoz

a megszokhatatlan kényelem vagy
és a tér összeilleszthető
dolgait találgatom

a félig betolt fiókokba zárható titkokat
a kertből beszökött bogarak
lábnyomait az ágyon
mandulás muffin ízét a nyelvemen
a nyelvemet a nyakadon
ahogy két elhallgatott fájdalom ugrál fel
pillanatok porckorongjain

mert egyik fájdalom
a másikat tanítja meg elviselni
és mi is kínról kínra lettünk kifosztva

de ami nem maradt benned
azt kitöltöm
mint esők elvakart májfoltjai
a kis hézagokat
szétvált járdalapokon

mert minden ami bennem
egy kicsit is ép tudott maradni
az most tanul
vállalni törékenységet
és csak létezni tőled
elvonatkoztathatatlanul