2021. február 14-én adták áta Balassi-emlékkardot. A magyar alapítású nemzetközi irodalmi díjat Kürti László vehette át.
Az alábbiakban Angyalosi Gergely laudációját közöljük.


Vannak verseket író emberek és vannak költők. A versírás talán egyetemes antropológiai szükséglet, csak nem mindenkiből tud a felszínre törni. Költővé viszont akkor válik valaki az olvasói szemében, ha felismerik őt magát a verseiben. Őt magát? Ennél pontosabban kell fogalmaznunk. Nem a körülmények, a meghatározottságok fogságában vergődő empirikusan
megismerhető személyre ismerünk rá, hanem egy sajátos szabályszerűségek szerint szerveződő és kialakuló szövegvilágra.

Költő tehát az, akinek saját világa van. Kürti László esetében az a különleges, hogy ez a saját világ jóformán az első kötetétől kezdve kitapinthatóan jelen van a verseiben. Nem tudhatom, hogy voltak-e egyáltalán „zsengéi”, volt-e „készülődő”, vagy ahogy mondani szokás, „éretlen” korszaka. Mindenesetre a verseivel való első találkozás óta tartom a kapcsolatot ezzel a Kürti-féle lírai világfoglalással, amelyet újra meg újra felismerek, noha érzékelem azt is, hogy folyamatos változásban van.

Nem véletlenül használtam a „világfoglalás” kifejezést. Akinek sikerül egy saját lírai univerzumot kialakítania (s teszi ezt helyettünk is, akik nem vagyunk költők), az sajátos, előre önmaga számára sem látható módon veszi birtokba a világot, és mutatja fel ebben a világban, e világ által és ellenében megképzett vers-énjét. Ez csak akkor történhet meg,
ha az emberekhez és a dolgokhoz, mondhatni a conditio humanahoz való általános viszonya újra és újra, mindig más fénytörésben nyilvánul meg a verseiben. De még ez sem elegendő, ha ugyanakkor nem alakít ki egy, csakis rá jellemző kapcsolatot a nyelvvel. A róla készült portréfilmben Kürti a lovakkal való kapcsolatról mondja, hogy amennyiben a lovas nem
tudja magát partnerként elfogadtatni az állattal, akkor vége van. Talán a nyelvről is elmondható valami hasonló: a költőnek meg kell csinálnia a saját nyelvét, de ehhez a nyelvnek el kell fogadnia azt, amit a költő tesz vele. A nyelv elvárja a kreativitást, de nem tűri a puszta erőszakot. Kürti László megtalálta a saját beszédmódját, azt a „dikciót”, amely félreismerhetetlenül az övé, s amelyben az őt foglalkoztató létproblémákat, önelemzéseket, emlékezés-áramlatokat, kínzó kétségeket maradéktalanul lírai megszólalássá tudja tenni.

Az önvizsgálat, az énnek az önnön gyarlóságaival, vállalható és vállalhatatlan vágyaival, tudatos vagy csak a tudattalanjában gyökerező döntéseivel való szembenézés Kürti László költői habitusának egyik alapvonása. Nem véletlenül foglalkoztatja (méghozzá értekezőként,
esszéíróként is) Freud és a pszichoanalízis.  Verseiben lépten-nyomon találkozunk olyan gyerekkori emlékekkel, amelyek önmaguk látszólagos jelentőségén sokszorosan túlterjeszkedve befolyásolják a felnőtt érzelemvilágát. A Kürti-versek sokszor mintha azért születtek volna,hogy a költészet eszközeivel próbálja tisztázni, vagy legalábbis rögzíteni, tárgyiasítani az emlék sokszor kínzó és lerázhatatlan jelenlétét. Az olvasó néha úgy érzi, hogy szinte nem ismer tabu-témákat – vagy inkább pontosan ismeri a közfelfogásban hallgatólagosan megvont határokat, de tudatosan átlépi őket. Korántsem azért teszi ezt, hogy bárkit is megbotránkoztasson; nem áll szándékában a provokáció. Az igazsághoz bátorság kell, ahogy egy francia filozófus írta; az ilyen bátorságnak azonban vállalni kell a következményeit. Kürti László szenvedélyesen keresi az igazságot önmagával és a világgal kapcsolatban; ez számára morális kérdés, mint ahogy általában véve is elmondható, hogy
mélyen foglalkoztatja a költészet és az etika kapcsolata.

Valószínűleg úgy véli, hogy a versírásnak mindig van erkölcsi tétje, még akkor is, ha a költemény a legegyszerűbb és a legkonkrétabb tapasztalati szintről indul, sőt látszólag nem is emelkedik el onnan valamiféle fennkölten allegorikus magaslatra. Kritikusai megfigyelték, hogy lírájának egyik jellemző vonása annak a kettősségnek a fenntartása, amely az egyszerű élettények és az általuk hordozott potenciális jelentéstartomány között keletkezik. Nem arról van szó, hogy az esetlegesen egyszerűről kiderül, hogy valójában sokrétű szimbólum. Az egyszerű megmarad egyszerűnek, de metonimikus kapcsolatra lép egy tágabb összefüggésekből álló szemantikai hálóval. Ahogy egy interjúban elmondta, nem a hétköznapokba csempészi be a líraiságot, hanem a hétköznapi dolgokat teszi a lírai mondandó részévé. Költői stratégiának a legszembetűnőbb és egyben a legszokatlanabb eszköze a mondatszerkezet és a központozás kezelése. Kürti általában nem forgatja fel a
szintaxist, vagyis mondatai önmagukban véve a hétköznapi nyelvhasználat szabályait követik.

A központozást sem veti el teljesen, de minden mondatát kisbetűvel kezdi és ponttal fejezi be. A dikció egyszerre biztosít helyet az esetlegesség, a véletlenszerűség érzékeltetésének,
vagyis a megnyílás történésének, ugyanakkor a minduntalan megtörténő lezárulás elkerülhetetlenségének is. Ez a szövegszervezés egy bizonyos mondatritmust biztosít Kürti László szabadverseinek; tagolja a parttalannak tűnő hullámzást és egy bizonyos gondolati révbe tereli a széttartó elemeket. Érthető, hogy kiváló színészek szívesen vállalják verseinek tolmácsolását, hiszen egy összetett, sokféle érzelmet mozgató költői diskurzusba költözhetnek be, amelyet a mondatok abroncsa segít interpretálni.
Kürti László lírája a kortárs magyar költészet karakterisztikus, értékes, kiérlelt teljesítménye, amely, mint mondottam, felismerhető jellegzetességeivel együtt is folyamatosan módosul.  Költők esetében nem szívesen beszélek „fejlődésről”, de azt talán megkockáztatom, hogy még sok meglepetést tartogat nekünk. Örömmel gratulálok tehát az újabb és megérdemelt elismeréshez.

Az irodalmi elismerés másik idei díjazottja Ross Gillett ausztrál költő, műfordító, aki a járvány miatt nem utazhatott Magyarországra. A díj alapítója, Molnár Pál elmondta, ez azonban csak késlelteti, de nem hiúsítja meg számára az emlékkard átadását.