A friss Bella István-díjas Nagy Zsukával legutóbbi kötete, a delej egyes sorait megidézve beszélgettünk.

„hogy lehet ilyen megejtően szép, ami nem az.”

(benövés)

Kulin Borbála:  Számomra ez a mondat az egész lírádat fémjelzi. A keresetlen, egyszerű, köznapi versnyelvedet, ami nem akar se szép, mintha néha még vers se lenni, valamitől mégis lírává lesz. Mi ez az titokzatos erő, ami azzá formálja? Mi a te verseszményed?

Nagy Zsuka: A verseszmény, hogy nincs verseszmény. Mert az eszmények mind elbuknak. (Bár a nem eszmények is.)  De ha mégis megpróbáljuk kibontani a „titkot”, talán az a szeretet, ahogyan nyúl az ember a dolgokhoz, valamiféle gyermekded őszinteség és az odaadó figyelem.

Meg aztán énnálam leginkább észlelés van, túlfinomult hallás, szaglás és még látás is, ha túl nagy a dioptriám akkor is😊 És még az is eszembe jut, hogy meztelenség van meg esendőség. Nem nagyon szeretem a tökéletest. Lenyűgöz, magával ragad, elkápráztat, foglalkoztat, csodával tölt el, de ennél tovább nem tudok mit kezdeni vele. Szükségem van a hibára, a hiányra. a tökéletlenségre. Jobban kapok levegőt. persze jobban el is veszek benne. Meg aztán a lenyűgözőnek nincsen szüksége se rám és se másra, igazán, neki arra van szüksége, hogy szolgálják és csodálják.

Szóval, az a mű, hogy nincs mű. De mégis van. Mesterségen kívüliség van. Lexikalitás alatti és túli teremtés. Valami más van jelen. Mint. Szóval, hiányzik a bal agyféltekem. 😊 És még mindig jönnek a gondolatok. Szóval, valami tudatalatti közös élmény is lehet ez az egész, ami csinálja a dolgát, ahogy tudja.  Vagy nem tudom. Lehet, nem is csinálja magát, nem kohódik, hanem kilökődik valami által a közösből a közösbe. de közben kicsit transzformálódik.  És ez lesz a versnek nevezett fogalom. De nevezhetjük akárminek, ha működik. Nem?

„én meg nézek magam elé, / aztán meg magam mögé”

(koktélparadicsom)

K. B.: Ez a sor egy olyan szövegkörnyezetben szerepel, ahol „a lírai én” édesanyja számon kérő tekintete előtt áll. Mire is a „válasz” az önmagát elkerülő tekintet. A versírás az, amikor az ember se nem maga mögé, se nem magamögé néz, hanem önmagába – a vers számodra mennyiben terepe az önvizsgálatnak, az önterápiának?

N. Zs.: Vannak erősebben biografikus versek. Amik remélem, nem tolakvóan azok. Hanem túl is tudnak mutatni azon, amin kell.  Magunkba nézni fontos és félelmetes is és sokszor vakmerőség is. Mert legtöbbször csinálja magát az élet és működtetik magukat a minták. a hormonok, a nagyon is nekünk szánt véletlenek, a helyzetek és a szerepek. Az önvizsgálat fáj. De van az a pont, mikor az ember megáll. Hogy mafaxvam? Vagyis, hogy nincs. És min múlik az, ami lett és az, ami nem lett? Talán inkább analízis, elaboráció a versírás. Ha pszichócucc kell. De lehet, ez csak okosan hangzik.  Mert a versírás folyó. Pantha rei. Nem is tudom.

„mert elcsúszott bennünk az élet”

(kamaszok)

K. B.: A verseidben nagyon erősen érezhető egy atmoszféra, ami a mi „elcsúszott életű” generációnké. Ami nem egy fényes jövőbe néz, hanem egy biztos pusztulásba. Milyen a „generációs közérzeted”?

Egyszerre elbaszott és szép és töketlen és vitalitás helyett virtusokra és virtualitásokra épülő. Beragadt.  Topogó. Esengő. Esendő. De persze jó nehéz és jó mély és összetett kérdés ez is. Meg ugye, itt is van ezerféle élet, ezerféle elcsúszás, ezerféle egyensúlyozási taktika. Elvérzések, emelkedések, satöbbi.

De én sok mindenben átmeneti generációnak gondolom magunkat. Jó, minden generáció az. De mi mindenben azok vagyunk és kiváltképpen azok. Szerintem sok a széplélek. Bármit is jelentsen ez. De élhetetlenek is vagyunk valahol. Bennünk is összegyűlt sok hiba, bűn, szorongás, stressz meg privát és közösségi traumák. És nem dolgoztuk fel őket. Nem adtunk időt a múltnak, annak, amiből vagyunk. Korrigálni és önmagunknak lenni és valamilyen formában változtatni így lehetett volna leginkább. Meg szerintem naivabbak és alázatosabbak is vagyunk.  Mert azt hittük, úgy kell csinálni, ahogy tanították. Jól kell tanulni, jó jegyeket kell hozni az iskolában. Előre kell köszönni, szót kell fogadni minden áron, mindig viselkedni kell, betűrni a ruhát, befogni a szájat, elfojtani, ami másabb, ami nem szabvány, mert mit fognak szólni, ha. Nehogy megtudják, hogy. Szégyelld magad, ne feleselj, dolgozni kell, küszködni kell, küzdeni kell, ez az élet, fiam. Nem fedeztük fel a társadalmi szabványok, az elvárt normák és viselkedéstanok erdejében a lelkünket, a belső, igazi énünket. Nem tudtuk megismerni, kezelni, elfogadni. Nem tudtuk, hogyan kell. Mimózák maradtunk. És a hamis énjeink rabjai. Mert azokban és azokkal biztonságosan, kiszámíthatóan és kényelmesen mozgunk.

De szerencsére már a fiatalabb generáció öntudatosabb, erősebb, szabadabb, nem gabalyodik bele a dolgokba úgy, mint mi. Mi szívtuk fel – előttük vagy előlük tán utoljára –  az erős szabályozottság fehér porát. És nem adtunk belőle másoknak. A fiataloknak végképpen nem. Úgyhogy ők ebből a szempontból tiszták maradtak, mi pedig függők. Megfelelési kényszeresek meg ilyenek. Jó, persze, azért lázadtunk mi is, szétszedtük a magunk módján a világot mi is, akarva és akaratlan. De valamit nem sikerült átütnünk. Nagyon nem. De lehet, ezek minden generációra elmondhatóak. És nem tudtam elég konkrét lenni. Majd máskor ügyesebb leszek, jó? Meg aztán természetesen itt is vannak nagy felemelkedések, nagy tettek, nagy karrierek, akarások. Én valószínűleg, itt is az elesettebbekre fókuszálok. És az is lehet, hogy ez az egész, ami eszembe jutott, csak valamiféle emberismeretszerűség. Nem tudom. De hát, mit tudok én?

„elhagyott születési bizonyítvány vagyok, / a halottit meg másnak adják.  (…) / nem tudhat mindent meg magáról az ember”

(homloktartás)

K. B.: Hol vannak az önmegismerés határai? Miben segít a vers?

N. Zs.: A vers amolyan tükörneutron, vagy mifene, visszatükröződik benne a világ és te magad is. A vers elemi részecske meg a semmi ága, űrszonda, hömpölygő, kicsi bolygó, pulzáló fiziológia, organikus spiritu, magzat, sejtmemória. Ez meg egy metaforaroham😊

Az önmegismerés határai. Nem nagyon szeretem a határokat. Ez jó is meg nem is. De mivel megfigyelő, észlelő vagyok, – igazából azt akartam írni, hogy költő –, erősen leások önmagamba is. Amolyan Marianna-árok mélységre. Aztán pedig az Orion-ködben keresem a részecskéimet. És mindezt mit tudom én, percek alatt átélem. Elég nagy a szintkülönbség, elég erősen űrliftezek. És kicsi űrsikló, űrkabin a vers.  Meg a szkafander is ő. Nem engedi, hogy egy-egy alkalommal drasztikusan sérüljek, megvéd a vers az önmegismerés kegyetlen kivagyokénjeiben.  Átsegít ezeken a váltakozásokon, az útjaimon.

Szóval, mindenhová eljutok vele, felsértem és megszülöm vele a mindeneket. Nem kímél engem sem, mindent akar, mindenre kíváncsi. Vele expedicívebb és vakmerőbb az önmegismerés. És azért is, mert nem tűri el a hamisat. Nincsenek állványai bennem, hogy kibírja azt.  Igazából a vers élni segít engem, útitárs, nem nagyon van másom.  Ilyen egyszerű.

„sugárba hányt penészfolt a falon a nincs, (…) / ha lekaparod a tetejét, ott a semmi. (…) / a semmi nem mentség, jól tudod.”

(jegyzetek)

K. B.: A semmi nem mentség? Pedig sokak számára éppen ez a „semmi”, ami morális vagy spirituális értelemben felmentést adhat a létezés nagy kérdéseivel való szembesülésre.

Nem tudom, hogy a semmi választ-e minket, vagy mi őt. Gondolom, kölcsönös dolog ez. Én sokszor csinálom a semmit. Nagyon kietlen és fájó és félelmetes hely. Vakmerőség. Hiábavalóság is. Nincs sok értelme a klasszikus, cselekvő, akaró élet kilátóiból nézve. De az emberi létben vannak másféle panorámák is. Úgy tűnik. Minden jobban látható a semmiben, minden jobban és élesebben szemlélhető és érzékelhető. Persze jobban fel is sérti a szöveteket, a lelket és mindent. Mert nincs se előtte, se utána, e mögötte, se felette semmi. Nincs, ami megzavarja a látást, az elmélyülést. Csak az egyre nagyobb hiány(ok). Amik persze inspirálók is tudnak lenni.

És igen, a semmi nem mentség.  Senki nem több és kevesebb a vannal és a semmivel. Nekem valami máson múlnak az emberi és élettani minőségek. Meg az is eszembe jut erről, hogy én hiszek a részecskefizikában és az Istenben is. Mégis néha azt érzem, úgy gondolom, nincs itt semmi sem, se előtte, se utána. Na, akkor még inkább szükségem van az Istenre. Hogy legyen.  Szóval, ha megsejted a nagy titkot, akkor is fel kell kelni reggel és csinálni a napot. Össze kell szedned magad. Mert az élet egy borzasztó csoda. A semmivel együtt is. És azért jó, ha a van is van. Még ha a hiány lök és visz előre akkor is. Örökké nem lehet csak a semmi. Teremteni kell valami más illúziót. Is. Nem tudom most ez válasz volt-e a kérdésedre. De ez jött.

“jövőürülék”

(vadkamera)

K. B.: Hogyan született ez a szó?

N. Zs.: Szétfolyt vágyak.  Mennek a jövőbe. Hogy valamik legyenek… ezt a verset egy esti koccintgatás közbeni beszélgetés szülte. Valaki az asztaltársaságból beszélt a kapcsolatáról és úgymond ez fogott meg. És az az igazság, hogy megtetszett a vadkamera szó. Izgalmasnak tartottam címnek, és ezt a fura és intimebb kitárulkozás íródott le és meg a cím alá. Az hiszem, talán a kapcsolatok paradoxona és algoritmusa volt fontos ebben a versben.

„egy elmaradt ölelés miatt veszett meg a világ”

(újév)

K. B.: Történelemfilozófiai megállapítás, vagy inkább személyes élettapasztalat van emögött a mondat mögött?

N. Zs.: Sok mindenkinek vagy egy elmaradt ölelése, ami fáj, ami túlmutat minden pillanaton. Ami többet jelentett volna akkor, mint a törzsön átfogó, befogó. Mindenkinek van egy visszautasított, talán félre is értett ölelése, ami nagyon kellett volna. És nem pótolható semmilyen öleléssel. Ennek a megalázó, fájó hiánynak a mementója is ez a vers. Minden elmaradt ölelésnek a strófákba helyezése. Mintegy kicsi urnába rakása. Eltemeted, megsiratod. És lassan, jó lassan megtanulod önvédeni magad, vagy elvadulsz, és veled együtt a világ is. Mert ugye, minden összefügg mindennel. Sokkal többet kellene ölelni feltétel nélkül. Na, az ölelés, az terápia.

De azt is teheted, hogy kitárod a bal és a jobb kezed, kifeszíted magad és bárki megölelhet, aki akar. De te önmagadért nem akarsz ölelni már. Odaadod egy elmaradt ölelés miatt a többi embernek az összes vágyott ölelésedet. Az átfogót is, a befogót is. És nem kérsz cserébe semmit. Az ölelés. Az odafordulás, figyelem és mindig szeretet. Nemcsak a testek, a lélek és a gondolat is gyakrabban ölelkezhetne a másik lélekkel és gondolattal. Miért kell mindig harcolni meg nézeteltérni. Nem jobb ölel(kez)ni?