Igor a faház oldalánál állt, mellkasa előtt keresztbe font karokkal, és már egy ideje erősen gondolkodott. Végül aztán szitkokat mormolva odasétált a viskóhoz, és kinyitotta az ajtaját. Megvárta, amíg az összes rozsdás zsanér kinyikorogja magát, majd belépett. Odabent sötétség fogadta, így kénytelen volt várni egy keveset, amíg a szeme hozzászokik a megváltozott fényviszonyokhoz. Mialatt a rothadt dió és a régi, áporodott egércsapdák szagának kábító egyvelege felkúszott az orrába, visszatartotta a lélegzetét, pontosan úgy, mint ahogyan gyerekkorában tette azt, amikor a disznóólat takarította, vagy amikor beledobta a szemetet a szúrós szagú kukába. Amikor már minden egyes lapát, ásó, kapa, horgászbot, gyomirtó, kopott autógumi és permetezőszer kibontakozott a sötétségből, Igor megmozdult, kirángatta szeretett kerékpárját a rendetlenségből, felkapta a kézi pumpát, és kisétált az ajtón.

Odakint mellbe vágta a május délelőtti nap fénye és a friss levegő bolondító illata. Csönd volt, igazi, tavaszi csönd, amelyre már régóta vágyott, annál is inkább, mert a földutak végre felszáradtak, és még a nap sem tűzött olyan nagyon, hogy megszúrja az embert. Tökéletes idő volt egy egésznapos biciklizéshez.

Hatalmas, füves terület húzódott a ház és a fából épült tároló között. Igor éppen félúton, a körtefa alatt támasztotta le kerékpárját, majd előhalászta farzsebéből a villáskulcskészletet, és miközben egyesével meghúzogatta a csavarokat, a fa ágai között megbúvó fekete rigók énekét hallgatta. Boldog volt.

A terasz előtt széles járda húzódott, amely a ház mögötti veteményes felé kanyarodott el. Rálépett a járdára, letette a pumpát, és finoman elhelyezte maga mellett a kerékpárt. Habozott. Élénken dolgozott még benne a márciusi fiaskó emléke. Akkor is, szinte ugyanígy, pontról pontra ellenőrizte le kerékpárja állapotát, felfújta a kerekeket és megkenegette a láncot a fényesen csillogó olajjal, majd elégedetten bólintott egyet, és fütyörészve előre tolta a biciklit a ház elé. Kilépett az utcára, és éppen átlendítette volna a lábát az ülés fölött, amikor roppant egyet a dereka, a világ megpördült körülötte, a következő pillanatban pedig már a földön találta magát, amint torka szakadtából ordít. A szomszédok segítettek rajta, és azután két hétig masszázsterapeutát, vagy mit kellett járatnia magához, mert alig bírt megmozdulni.

Nem akart megint így járni, s habár tisztában volt vele, hogy itt a kert közepén nehezen fogják meghallani, ha ismét segítségre szorulna, mégsem volt hajlandó kimenni az utcára, hogy szégyenszemre megint elessen, és ne tudjon felkelni. Rajta nevetne az egész falu.

Vett egy mély lélegzetet, bent tartotta, majd lassan kifújta, megnyugtatta az idegeit. Két oldalt erősen rámarkolt a kormányra, bal lábát megfeszítette, a jobbat pedig szép lassan az ülés irányába kezdte emelni. Testét fokozatosan balra döntötte, hogy még kisebb legyen az esélye annak, hogy megmakacsolja magát a dereka. Ez a módszer egy ideig működni is látszott, Igor egészen felélénkült, ismét gyereknek érezte magát, vagy legalábbis ötvennek, ám egy óvatlan pillanatban, amikor a lába már a hátsó sárvédő vonalát verdeste, bal lábával rugózott egy nagyot. A dereka még abban a pillanatban megadta magát a terhelésnek. A levegő, amelyet a fájdalomtól hörögve nyeldekelt, megakadt ráncos torkán, egyensúlya cserben hagyta, tekintete pedig végigsiklott a körtefa vonalán, egyre feljebb és feljebb, mígnem a kék égen úszó felhők betöltötték a látóterét.

Nem tudta volna megmondani, pontosan mennyi ideje fekszik a hátán, csak a derekában lüktető fájdalomnak élt. A nap minden percben magasabbra hágott az égen, időnként elbújt egy-egy hatalmas, fodros hegyre hajazó felhő mögött, ám hamarosan újra előkerült, igaz, nem ugyanott, ahol korábban eltűnt, hanem egy leheletnyivel jobbra, és talán egy kicsikét feljebb is, mint azelőtt. A madarak szüntelenül csiripeltek, megállás nélkül folytatták szerenádjukat, mintha mi sem történt volna az imént, nem zavartatták magukat egy percig sem, hiszen csak egy öregember fekszik a hátán napközben, őrajta meg a bicikli fekszik keresztben, ez mindennapos látvány faluhelyen, minden rigó látott már ilyet, nem is egyszer.

Az arcát szabályos időközönként megcsapó forró levegő szakította ki Igort a révedezésből, és a következő pillanatban a lihegő hang is eljutott a tudatáig. Fejét a hang irányába fordította. Bozontos szemöldöke alól keményen nézett egyetlen kutyája szeme közé. 

– Jókor jössz, a fene egyen meg! Hát itt döglődöm már mióta! – szidta le az ebet, ám az csak tovább lihegett, boldogan, farka hegye ide-oda himbálódzott a feje fölött.

Igor összeszedte minden erejét, megemelte a kerékpárt, és mérgesen lelökte magáról. Nehézkesen hasra fordult, két tenyerét a járdára helyezte, és fekvőtámaszba küzdötte föl magát. A nap erősen sütött, az inge légypapírként tapadt hozzá izzadt háta elgyötört vonalához. Aszott izmai egyre csak sajogtak és reszkettek, mintha a hideg rázná őket. Bal térdét maga alá húzta, ráengedte teljes testsúlyát, és onnan már viszonylag könnyedén fel tudott egyenesedni.

El volt keseredve. Belerúgott a bicikli kerekébe. Mintha villám csapott volna egy száraz, korhadt fába, a dereka égni kezdett, hallotta az apró roppanások sorozatát, de nem ordított, pedig, ha lehet, még jobban fájt, mint két hónappal korábban. Feltámolygott a lépcsőn a teraszra, és kinyitotta az apró hűtőszekrény ajtaját. Minden teketóriázás nélkül vette ki Dodó komájának vörösét a felső polcról, azután pedig a viharvert komódot nyitotta fel. A borospoharak között sem válogatott sokat, csak felkapott egyet, erősen belefújt a szájába, és amíg várta, hogy elüljön a porfelhő, kutyája terméskövön csattogó karmait hallgatta, ahogy feltornázza magát a lépcsőn a terasz enyhet adó hűvöse felé.

Két teli pohárral is lehúzott a borból, mielőtt ledőlt volna arra a régi kültéri kanapéra, amelyet még a felesége vett maguknak, mikor még a gyerekek is velük laktak. Mintha évszázadok teltek volna el azóta, pedig csak huszonkilenc nyár röpült el – meg persze a gyerekek, akik már mind felnőttek, és szétszóródtak a nagyvilágban. Az asszony még mindig hiányzott, hát hogyne hiányzott volna, minden nap egy kicsikét borongósabb volt, mióta meghalt. A gyerekeit is hiányolta, pedig kétnaponta beszélt velük telefonon, de az nem ugyanaz, mintha itt lennének vele a családi fészekben.

Mélyet sóhajtott, majd ismét megtöltötte a poharát. Arcára határtalan élvezet ült ki, mintha sosem ivott volna jobbat a Dodó boránál, pedig hát voltak jobb eresztések is, mint ez a szelíden habzó merlot itt a kezében.

Amíg ezen gondolkodott, jobb kezével simogatni kezdte Darázs kutyája fejét, aki továbbra is kitartóan lihegett mellette a földön. Ránézett a magyar agárra, csak hogy ismét elfogja a szomorúság. Emlékezett még rá, mintha csak tegnap lett volna, milyen szép bundája volt már kölyökkorában is: azok a megkapó fekete meg barna csíkok, ahogy átfutnak a szürke alapszínen, tigriscsíkos magyar agár, igen, ez a legpontosabb meghatározás, olyanok a csíkjai, mint a tigrisnek, de Tigrisnek mégsem hívhatjuk, ezért lett a neve Darázs, hiszen az is csíkos. Gyönyörű kutya, kedves barát. Az utolsók egyike.

Az utóbbi időben három műtéten is átesett, daganatok voltak a hasában, vagy ötöt kivett az orvos. Egyébként is idős már az eb, elmúlt már tizennégy, futni már évek óta nem bír, a járás is egyre nehezebben megy neki, mert fájnak az ízületei, de valahogy mégsem akar megtérni az örök vadászmezőkre; mintha szívósan kapaszkodna ehhez a világhoz meg ehhez a kopott házhoz, a széles udvarhoz, az üde alföldi levegőhöz.

A büszke gazda elérzékenyült, ivott hát még két nagy kortyot, megpaskolta Darázs kutya fejét, kényelmesen elhelyezkedett, és miközben szabad folyást engedett gondolatainak, hogy a biciklizés és a múlt dicsőséges túrái körül foroghassanak a vénülő elme rozsdásodó kerekei, egyre csak ásított, észre sem vette, mennyire elbágyadt, mióta ledőlt a kanapéra.

Nem tudta, vajon a kutya látta-e, ahogy felsült a biciklivel? Éppen ő, aki világ életében két keréken járt. És most, rendületlenül közeledve a nyolcvanadikhoz, ez is megtörtént. Pedig pontosan emlékszik rá, hogy alig pár évvel korábban még együtt jártak mindenhová, ő tekerte a biciklit, a kutya meg futott az oldalán, sokszor órákon keresztül, esőben, hóban, fagyban, még akkor is, ha egészen rövid volt a táv, ha csak kenyérért kellett elmenni a kisboltba, vagy egy demizson borért a Dodóékhoz, most pedig itt fekszenek, ki-ki a maga helyén, repedezett, kiszáradt növények az élet vázájában, egykor erős, fenséges virágok, tele burjánzó, zöld szárakkal és levelekkel, amelyek élénk színű szirmokat bontogatnak, és tündökölnek, erőtől duzzadó izomcsomók és rugalmas, mindenre elszánt testek a zsúfolt kozmoszban. Ha a növény elveszíti egy hajtását, új nő a helyébe, frissebb, zöldebb, fiatalabb, és csak nő, táplálkozik, míg nagyobb, erősebb nem lesz, mint azelőtt, hogy elveszítette volna egy részét. Akkor szikár gyökereit belevájja a föld mélyébe, megveti a lábát a jövő előtt, szárát feszesen az égnek szegezi, leveleit a fény felé fordítja, szirmait felemeli, és dacosan, büszkén húzza ki magát, és jöhet jégeső és szélvihar vagy éles penge, amely kérges tövébe mar, ő már tudni fogja, hogy megint kihajt majd, újra és újra, míg nap lesz az égen.

Igor úgy érezte, tagjait újult erővel tölti fel valami, mintha csak egy régi ismerőst látna viszont – talán a fiatalság megkopott varázsa volt az, amely oly régóta nem kopogtatott már az ajtaján. Egyszer csak felpattant a kanapéról. Kinyújtóztatta elgémberedett tagjait, letette a poharat az asztalra, és lesétált a teraszról a bicikliért. Darázs, amint megütötte fülét a kerekek halk, ismerős zakatolása, felugrott fekhelyéről, és odaszaladt gzadájához. Boldogan csóválta csontos farkát, azzal sem törődött, hogy keményen csapkodja vele Igor combját. Gazdáját nem zavarta, hadd fájjon, ha fájnia kell, a kutya boldog, ez a fontos. Előkotorta a pórázt a komódból, egyik végét felcsatolta az övére, a másikat a kutya nyakörvére, és kiballagtak az utcára. Igor nem hezitált, az első próbálkozásra felkapott a biciklire, és mire kettőt pislogott volna, már suhantak is az úton; a korábbi esések emléke elhalványult a jelen boldogsága mellett. A dereka nem ellenkezett, Darázs ízületei sem sajogtak, az egyik futott, a másik biciklizett, pontosan úgy, mint régen.

Zöldellő gyümölcsfák alatt haladtak el a keskeny úton, az árkokban jobbról is, balról is tyúkok, kacsák meresztették rájuk fényes gombszemüket. Nem értették, miért nem kergeti meg őket ez a nagytestű, öreg vadászkutya. Igor csak mosolygott magában – ő már évek óta nem látta a kutyáját nemhogy tyúkra, de még macskára sem mozdulni, és most egyébként sem alkalmas az időpont, hiszen végre megint úton vannak.

Tettek egy nagy kört a falu határában, végig a földúton, kimentek egész a termőföldekig, ahol a láthatárt kopott traktorok és hatalmas kombájnok vonalai szegélyezték. Igor vére pezsgett, mosolyogva csodálkozott rá minden egyes nyiladozó virágra és sebesen elsuhanó légyre, Darázs orra egyre csak szimatolt, keresett és kutatott a hűs légben, a nyelve kilógott a szájából, rózsaszín lobogóként követte áramvonalas teste minden mozdulatát. A földút egyszínű szalaggá változott, már csak a sebesség létezett, a fürge szél és az édes szabadság. A száguldás közben Igor kissé jobbra dőlt, lecsatolta a pórázt a nyakörvről, Darázs pedig, mintha eddig csak kocogott volna, eliramodott. Hosszú lábai falták a métereket, mancsai vastag porfelhőket eregettek, és már ott sem volt, letért az útról, a termény közt szaladt, szimatot fogott, rárontott a nyulakra, pedig emlékeznie kellett rá, hogy a nyulak általában túljárnak az eszén, elvégre ő maga sokkalta nagyobb testű náluk, nem fordul olyan gyorsan, és nem fut olyan fürgén sem; de nem is a vérszomj vitte magával, sokkal inkább a játék szelleme, az üldözés ígérete, a száguldás csontig hatoló lendülete, amelyet Igor maga is érzett saját bőrén. Úgy tekerte a kerékpárt, mint még soha, vagy legalábbis úgy tetszett. Lábai, mintha elnyűhetetlen anyagból faragták volna ki őket, megállás nélkül pedáloztak, hol gyorsabban, hol lassabban, de nem pihentek meg egy pillanatra sem, az még ráér, amíg van benne szusz, Igor nem fog megállni, most már sosem száll le a bicikliről, nincs megállás, míg meg nem hal.

Az idő megnyúlt, hosszan terpeszkedett a délutánban, már jócskán elfolyóban volt, amikor egy kicsit lassítottak, és lekanyarodtak a falu vége felé vezető útra. A szőlősbirtokok környékén jártak, Igor úgy ismerte a falu ezen szegletét, mint a tulajdon tenyerét – itt lakik régi barátja, Dodó, a hobbiborász, és ha már erre jártak, úgy gondolta, meglátogatja kedves cimboráját, hadd lássa ő is, milyen formában van.

Csengetett, csengetett, de Dodó csak nem jött ki a házból. Már indult volna, de akkor kinyílt a kapu, és megjelent Dodó felesége. Azt mondta, az éjszaka betörtek hozzájuk, az ura most a rendőrségen van tanúvallomást tenni, de hogy tüstént kihozza neki a szokásos három palack vörösbort, egy pillanat az egész, ám a látogató határozottan elutasította: ő mostantól egy kortyot sem iszik, hát nem látja, hogy elöntötte az ifjonti hév? Mostantól csak biciklizni fog, méghozzá mindenhová, ha az ég is úgy akarja, akkor a temetőbe is! Úgy kell majd mellé temetni a kerékpárt, mintha csak ló volna, nevetett Dodó felesége, Igor pedig helyeselt, hogy úgy lesz az, majd meglátja. Azután elbúcsúzott, és hazafelé vette az irányt. Kellemes tempóra váltottak, Darázs boldogan galoppozott, gazdája pedig fütyörészett, úgy tekertek végig a falun, és mikor hazaértek, boldogan vitte be a kerékpárt a tárolóba. Csókot lehelt a kormányra, megsimogatta az ülést, majd megetette a kutyát, becézgette, szólongatta, összeborzolta a bundáját, és amikor hosszú percekkel később már a maga dolgait is mind elrendezte, befeküdt az ágyába, az édes álom pedig olyan gyorsan vezette át birodalmába, mintha újra gyermek volna.

A következő pillanatban egy másik, fájdalommal és verejtékkel színezett, sivár világban, amelyet más néven úgy ismerünk, a valóság, Igor magához tért. Erősen zihált, szakadt róla a víz, és hirtelen azt sem tudta, hogy került oda, ahol éppen volt. Nyugalmat erőltetett magára, lassan körbefordította a fejét. Hitetlenül vette tudomásul, hogy a teraszon van, a rozoga kanapén fekszik, a kezében még mindig fogja a felmelegedett borospoharat, és hogy szúró, deréktáji fájdalom kíséri minden mozdulatát, miközben a nap utolsó fénye lágyan nyaldossa a kert végében nyújtózkodó tuja csúcsos sisakját. Éppen felült volna, amikor eljutott a tudatáig, hogy az a tökéletes, meseszerű biciklitúra, amelyről az imént ért haza, álom volt csupán. Nem volt más, mint egy lerongyolódott, borvirágos képű öregember utolsó vágyaival kisatírozott, gyönyörűséges álomvilág.

A kanapé mellett álló palack felé nyúlt, hogy újra színültig töltse a poharát, de a mozdulat megállt félúton. A sűrűsödő szürkület kusza árnyai között egy ismerős alak bontakozott ki. Mozgott. Igor szíve hevesen vert sípoló mellkasában, és egyre csak pislogott, erőltette a szemét. Végül aztán könnyeivel küszködve dőlt hátra a kanapén. Odalent, a terasz hideg kövezetén egy magyar agár feküdt az oldalán, a nyelve kilógott a szájából, szemei csukva voltak. Hosszú lábait lassan, egymás után mozgatta a levegőben.

Futott álmában.

Fotó: Scott Bolthouse